Gyerekkor. Intő jelek.

Ahogy visszaemlékszem, viszonyleg normálisan telt. Szigorkodtak, néha kiabáltak, elvertek. Öcsémmel vívtuk a testvérharcokat. Voltak barátaim. Szerettem az iskolát.Elfogadtam mindent, olyannak, amilyen. Egyszer felírtak a rosszak közé a táblára. A tanító néni ilyenkor a hosszú fa vonalzóval körmösöket, tenyereseket osztogatott. Annyira bőgtem, hogy nekem helyette a fenekemre adott egyet. Az egész osztály rajtam röhögött, szerintem az imádott tanító néni is. Akkora "ütés" volt, mintha egy lepkeszárny ért volna hozzám, de én azt honnan tudtam volna előre? Egyszer meg elvették tőlem az egyik "betétlapot", mert olvastam órán. Ez már egy másik tanító néni volt Harmadikban. Öt betétlap volt, ha "rosszak" voltunk elvettek egyet. Hónap végén megszámolták, ahány lapod maradt, annyist kaptál magatartásból. Napokig nem ettem, nem aludtam, potyogott a könnyem a teás bögrébe, hogy ebből mi lesz. Aztán nem lett semmi, visszaadták. Nálunk otthon a magatartás jegyre nagyon kényesek voltak, főleg apám. Négyest?! Egy lánynak?! Magatartásból?! lehetőleg másból se, persze. Még ötös alát se. Néha az ötösre viccből megkérdezte: jobb nincs? Hatost nem adtak? Úgyhogy nekem a csillagos ötöseim nagyon sokat jelentettek. Gondolom, hogy megfeleljek apukának. Mert ő ugye mindig kitűnő tanuló volt, meg anyám is. Ők mindig a legkiválóbbak voltak, és én ezt el is hittem. Azt akkor még nem fogtam fel, hogy pl. a kitűnő anyám a gimi második osztályából kimaradt, hogy férjhez menjen, és azóta sem fejezte be, de persze a kis hülye (én) elé példaképnek lehetett állítani. No, most már mindegy.

Intő jel volt (lehetett volna), hogy harmadikos koromban egy kicsit rákaptam a lopásra, és a hazugságra. Egy párszor csokit loptam a közeli boltban, és nem is egyedül, bár nem voltam rászorulva. Persze kiderült. Őrületes nagy balhé és verés volt. Életemben olyan cirkuszt nem láttam. És én voltam a hibás. Hozzátenném, az én nagyobbik fiam ezt hetedikben játszotta el (tőlem lopott pénzt), megkapta tőlem ő is a magáét, de szaladtam az osztályfőnökéhez, ő volt az ifjúság védelmis is, a nevelési tanácsadóba, gyermekpszichológushoz, gyermekpszichiáterhez. Maximálisan segítettek mindenhol, de én is megkaptam ám a magamét. Nem ám, hogy én szent vagyok, én nem tehetek semmiről, de ez a megátalkodott, elvetemült rossz bűnöző kölyök... aki csak szégyent hoz ránk, pedig mi milyen rendes emberek vagyunk!  Volt is min gondolkoznom...

A hazugságok. Nem csak az, hogy kezdtem rájönni, mennyi mindent megspórolhatok magamnak otthon, ha hazudok! Hanem nyaralás alatt, idegenben például nem a saját nevemet mondtam, hanem azt, ami nekem tetszett volna. El is határoztam, ha nagy leszek, megváltoztatom. Nem szerettem a nevemet, mert anyám neve is az, azon kívül úgysem azon szólítottak, hanem azon a lehetetlen becenéven, ahogy anyámat is hívják a mai napig, csak elé tették a "kis" jelzőt... még az iskolában is, ahol ismerték az anyámat is, hiszen ő is odajártnemrég...  ráadásul a vezetéknevünk is ritka, így aztán mindig úgy éreztem, hogy kilógok a sorból. Hát mért nem lehet engem Kovács Zsuzsának vagy Szabó Verának hívni?! És fantáziáltam is. Ábrándjaimban sima, szőke, hosszú hajam volt a rövid, sötét, göndör helyett, ami szintén anyám védjegye... Ábrándjaimban a szüleim vándorcirkuszosok voltak, és én is nagyon ügyes artista voltam, nem az a topa, két bal lábas, aki valójában. De arra is gondoltam, hogy a szüleim talán nem is az igazi szüleim, csak örökbe fogadtak. Egyszer hallottam, bár nem nekem szánták, hogy idősebb barátaik szerettek volna engem örökbe fogadni, mert nem lehetett saját gyerekük, az én szüleim pedig még úgyis olyan nagyon fiatalok voltak, annyi gyerekük lehet még!  Bár jól esett hallani, hogy nem adtak oda csecsemő koromban, de néha arra gondoltam, lehet, hogy a Klári néniéknél mennyivel jobb lenne nekem. És ilyenkor persze szégyelltem magam.

Akkor döbbentem rá először, hogy talán ÉN NEM SZERETEM ANYÁMAT ELÉGGÉ,  amikor ötödikben nyelvtanórán a tanár az egyik osztálytársamnak azt mondta, írjon fel egy nevet a táblára. Ami elsőre eszébe jut. És ő felírta az édesanyja lánykori nevét. Én megint szégyelltem magam. Mert nekem biztosan nem az jutott volna eszembe. Emlékszem, egyszer fogalmazást kellett írni róla. Mekkora kínban voltam!!! Végül semmitmondó lett, és be sem fejeztem. Olyan hülyeségeket írtam, hogy barna szeme van, kerek arca, és dolgos is, nem tűri el, hogy valami befejetlenül maradjon, amit elkezdett.

Nem úgy, mint én. Haha.