Elmaradt kamaszkor

A serdülőkor minden további nélkül eltelt. Fizikailag kamaszodtam, egyég tüneteim nem voltak. A póráz igen rövid volt, némi hazugsággal ellavíroztam a korlátok között. Fiúkról, "csavargásról" szó sem lehetett, anyám a leveleimtől kezdve a gondolataimig mindent tudni akart. Tudni, de nem ismerni. Megszoktam már, hogy a "gyereknek" semmiképpen nem lehet közöttük sem akarata, sem igaza, sem lelkivilága. Viszont ekkor kaptam rá a hajtépkedésre.

Most már eleget olvastam róla, és sokat beszélgettem pszichológussal is. Anyám nemrég dicsekedett valakinek, hogy nálunk milyen balhémentes élet volt, szinte észre sem vették a kamaszkort. Akkor beszóltam neki, hogy ja, próbáltam volna csak egyszer visszadumálni, olyan drill mellett. A válasza az volt, hogy azt hiszi, ez nem vált a káromra. Mondtam neki, hogy én nem lennék ebben olyan biztos. Innentől persze hirtelen szelektív süketségre váltott, én meg hagytam. Nekem ettől már úgysem lesz sem jobb, sem rosszabb.

A szakember szerint azért döbbentett meg a végtelenségig a két gyerekem szerintem nagyon vad kamaszodása, mert nálam ez egy az egyben kimaradt, a szigorúan fogott gyerekből egy csapásra férjes asszony és anya lettem, a gyerekeimnek viszont igyekeztem mindig is a lehető legnagyobb szabadságot hagyni. Mivel a serdülés a korlátok feszegetéséről is szól, ők ezt a teret sem találták elég tágasnak, így aztán néha nem győztem a fejemet kapkodni. Én igyekeztem mindig szem előtt tartani, hogy nekik jó legyen. Hogy teljesüljenek a vágyaik, igen, a szeszélyeik is. Hogy minél több mindent kipróbáljanak. Ahová csak lehetett, mindig elengedtem őket. Anyagilag is igyekeztem ehhez a hátteret biztosítani. Néha szembe kellett szállnom miattuk az életem párjával is, és a szüleimmel is. Utóbbiakkal egyébként szíves-örömest. Hozzánk jöhetnek a csajok, jöhetnek a haverok. Nekem nem célom, hogy a gyerekem féljen tőlem, és nem igénylem, hogy bálványként tiszteljen. Tiszteletben tartom a véleményüket és a magánéletüket.  És így sem vagyok valami sikeres anya, de legalább megpróbáltam.

A szüleimmel az volt az ábra, hogy apám volt a fő-fő szaktekintély mindenben, és anyám az ő hű alattvalója. Apám ízlése szerint főzött az anyu, az ő ízlése szerint való volt a ruházatunk és a hajviseletünk, a beszédünk. A tévében azt kellett nézni, ami apámat érdekelte. Ha apa aludt, mindenkinek kuss volt, ha este még nem volt álmos, el kellett szó nélkül viselni, hogy a fejünk fölött égesse a villanyt, cigarettázzon, rádiózzon, tévézzen. Merthogy nem volt elég nagy a lakásunk, mi a tesómmal a konyhában, később a nappaliban aludtunk, a külön szoba nem járt nekünk, az az övéké volt, az apa mindenkori nyugalma miatt.  Elvégre ő dolgozott és ő tartott el minket, ő volt, aki mindent jobban tudott, ő volt az etalon, a király, az Isten maga.

A nyílt színi harc akkor kezdődött, mikor életemben először komolyan bepasiztam. Nagykorú voltam, és dolgozó nő. Nálunk a családfő nyugalma és nemtetszése miatt nem nagyon lehettünk, viszont ha elmentem otthonról "csavarogni", akkor állt a bál. Napirenden voltak a cirkuszok, a gyanúsítgatások, a megalázások. Miért kell megint elmenni, minek kell mindig telefonálgatni,  mikor jöttél már megint haza, a fiú egyáltalán nem felelt meg, néha egyszerűen nem mehettem sehová, turkáltak a holmimban, fenyegetőztek, tiltottak, egy-két pofon is elcsattant, zengett a ház. Fantasztikus balhét csapott az anyám, amikor megtalálta a cuccaim között a fogamzásgátlót. Onnantól már kurva is voltam. Két éve leérettségiztem már, rendesen dolgoztam, két éve jártam ugyanazzal a fiúval, kibekkeltem mellette a katonaságot, főiskolát, de kurva voltam.  Békés költözésről szó sem lehetett, így hát 20 évesen, szépen, ahogyan a nagykönyvben meg van írva, férjhez mentem, és ezzel megváltottam a belépőt a felnőtt életre, a szabadságra, az önállóságra. Legalábbis ez volt a szándékom.

Még annyit, hogy az öcsém ugyanezt az utat választotta, inkább megnősült és elhúzta a csíkot. Mindössze 19 éves volt ekkor!!!