Március 15

Nem tudom, mi van, de régen tépkedtem a hajam olyan intenzitással, mint az elmúlt hetekben. Szörnyen nézek ki, és szörnyen is érzem magam. Szedem a gyógyszerem, és megpróbálom élni a mindennapokat, csinálok mindent, amit muszáj, de régen éreztem magam ilyen pocsékul. Mire észbekaptam, megint lenn kuporogtam egy gödör fenekén. Először ezt kezdtem hanyagolni, aztán azt, aztán a barátokat, aztán magamat. A munkám idegesít, holott nagy szükségem van a munkahelyemre, és általában szeretem is, de most ez is arról szól, hogy lesem az órát, mikor húzhatok már innen a jó büdös francba. Az egyik gyerekem miatt halálra aggódom magam, a másik halálra szekál, a szüleim sem fiatalabbak, sem egészségesebbek, sem normálisabbak nem lesznek. Még az kell, hogy elkezdjek visszahízni, aztán teljesen kész leszek.Már nagyon rühellem magam a pszichológus előtt is: mióta kínlódik velem, és úgy néz ki, hiába. Kínos. Nekem kínos.

És legbelül nagyon aggódom a férjem miatt. Mi lesz, ha egyszer már elege lesz belőlem, és elmegy a fenébe, vagy nem megy sehová, hanem majd úgy álünk egymás mellett, hogy örülünk, ha nem látom a másikat? Vannak csendes, kultúrált poklok is.

Tegnap nagy családi összejövetelen voltam, hát nem éreztem magam valami fényesen. Hat ragyogó, fiatal nő, kiglancolva, szépek, okosak, egy veterán Barbie, egy szupernagyi, egy tündéri kisbaba, meg én. Meg persze a férfiak. Akikkel legalább értelmesen lehetett beszélgetni. Viszont a csajok! Ilyen ruha, olyan köröm, jajjj, megint fogytál, de jó ez a cipő, a múltkor nem volt ez a csík a hajadban, megyünk ám Thaiföldre, Ámerikába, Franciaországba, Olaszba...  Úgy éreztem, mindenkinél idősebb, csúnyább, szegényebb, kövérebb és butább vagyok. Ááá, hát kellett ez nekem?

Annyira vágyom egy kis abszolút nyugalomra. Jó időben, valahol kinn a szabadban, gyalogolni, üldögélni, szemlélődni, hegytetőről bámulni a várost, vagy egy tavat, vagy egy kis hajón, ahol behunynám e szemem, és a szél meg a vízpára szabadon érné az arcomat.