Sötétszürke világ

Ülök a kocsiban az autópályán, és a ronda, sötétszürke világot lesem odakinn. Arra gondolok, hogy ez a búbánatos szín mennyire tükrözi a hangulatomat. Sokáig bámulok magam elé, útitársaim beszélgetése elmosódik, összefolyik, nem figyelek rájuk. Mintha semmi közöm nem lenne hozzájuk sem, máshoz sem, testetlen érzésem van: csak a két szemem van, és a haragos szürkeség. Mintha láthatatlan lennék. Mintha egy másik bolygóról jöttem volna.

A parkolóban a fiam vár, mozdulnom kell, arca, hangja visszaránt a földre. Gépiesen teszem a dolgom, kérdezik, milyen napom volt. Pfffff... sz@r, de most nincs kedvem beszélni róla. Majd később elmesélem.

Nehezemre esik mindenféle kapcsolat. Egy sms-re 10 napja nem válaszoltam, most meg már nagyon ciki lenne. A barátnőmmel nem tudom, mikor találkoztam utoljára, vagy mikor beszéltünk telefonon. A hétvégi családi összejöveel előtt három napig pánikban voltam, a kocsiban a 100 kilométert végighallgattam. Mint egy sötétszürke, duzzogó boszorkány. A munkában örülnék, ha most nem szólnának hozzám, ez kivitelezhetetlen persze. Voltam tornázni, az egyik lány foglalta nekem a mellette levő helyet. Ennek csak örülnöm kellene, de a köszönő mosolyom mögött azt gondoltam: mi közöd van hozzám? Amikor később szólt, azt is zokon vettem. Nem mindegy neki, hogy csinálom? Amikor végeztünk, már elmentemben a recepciós kipenderült a pult mögül, megölelt. Zavarba jöttem, adtam neki egy puszit. Mivel érdemlem ki némelyik ember rokonszenvét, amikor egy savanyú boszorkány vagyok?  És mivel érdemeltem ki ezt a rohadt, depressziós hangulatot, hát mit követtem én el, hogy ezzel a hülye betegséggel vert meg az isten?  Itt ülök a nagy önsajnálatombam, törölgetem a könnyeimet, és majd összesöpröm a kitépett hajszálakat.

Két választásom van: vagy elmegyek tornázni, vagy megyek, és vacsora címén csúnyán telezabálom magam.