Álom

Leírom, hogy ne felejtsem el. Tegnap az rég nem látott barátnőm, álmomban hosszasan beszélgettünk. Nyári szünet volt a gyerekeknek, augusztusban rám szerette volna bízni a lányát, mert a szülők munkája miatt a gyerek egész hónapban egyedül lett volna. Mindenképpen elvállalnám, az ő kedvükért nem csak álmomban, sok mindent megtennék értük, mert nagyon szeretem őket. Aggódtam, hogy a lánya, aki már nem kicsi és nem egy könnyű természet, mit fog hozzá szólni.

Ma azt álmodtam, hogy a tóparton, szép időben egy padon ülök, és sétálok, és beszélgetek egy kollégámmal. Valami nagy párnát is hurcolok magammal, olyant, amilyenen aludni szoktam. Aztán a párna eltűnik, talán beleesik a vízbe? A fickó is eltűnik, ez bosszant és rosszul esik, pedig soha nem akartam tőle semmit. Megyek végig a tóparton, hátha megtalálom. Meg is látom, teljesen lenn a víznél, a felesége mellett áll. Az asszony csupasz lábbal áll fél lábszárig álló vízben. Harsányan odakiabálok: mi van, ha az asszonnyal vagy, akkor már meg sem ismersz? Érzem, hogy ez buta viselkedés, nem a sajátom. Nem tudom, hogy keressem-e a párnát, vagy mit csináljak. Hirtelen ötlettől vezérelve felhívom a buszvégállomást, hogy mikor megy a legközelebbi busz K-re, eszembe jut, hogy meglátogatom egy volt osztálytársamat. Vele beszélgetek aztán hosszasan lelkizünk. Megpróbálom rávenni, hogy  segtsen megkeresni a párnát. Valamit dologzik közben, mint egy árusnál, valami tartón egy csomó női táska lóg, ketttőt is látok, amit megvennék. Ez furcsa, mert P. az életben nem bőrdíszműves, vagy árus, hanem ízig-vérig tanárnő, szinte kizárólag a hivatásának él. Közben a férjem fölhív, nem tudom-e, mi lett a kocsival, mert mit tudom én hol megsérült. Azt se tudom, miről beszél. Elindulunk valami patakhoz, ami a tó felől érkezik, hátha fölfelé sétálva a párnát is megleljük. Azon gondolkozom, hogyan jutok haza. Busszal, kocsival, gyalog? Mit csinálok a párnával? És ha már elázott, csuromvizes? Útközben a patakhoz focizó gyerekek mellett haladunk el, és hozzánk szegődik két borz (?), egy kicsi és egy nagy, nagyon játékosak. Nem is borz, hanem szkunk, a bűzös borz, ami pedig tudtommal nálunk nincs is, csak Amerikában. (Gyermekem kiskorában "büdösbarz"-ként emlegette.) Kellene valami labda, amit dobálunk nekik. Belegázolok a patakba, hátha megakadt valahol valami, amit dobálhatnánk nekik. Találok is. Kis piros, kemény labdát, egy teniszlabdát, és egy futball labdát, amely megszívta magát vízzel. Kidobálom őket a partra. A futball labda nehéz a víztől, nagyot, toccsanósat puffan a füvön.

Aztán felébredtem. Ritka, hogy ennyire részletesen emlékezzem visza egy álomra. A pszichológus néha megkérdezi, mit álmodtam, és próbáljuk közösen megfejteni.

Tegnap gondoltam a pszichológusra. Talán 3 éve látogatom, többé-kevésbé havi rendszerességgel. A hajtépkedésem ugyan nem mérséklődött, de nagyon sokat tanultam. Például másképp szemlélni a világot. Hogy mi miért van úgy, ahogy. Nem volt haszontalan a dolog, hiszen a rendszeres migrén rohamok és az álmatlan éjszakák szinte teljes mértékben megszűntek. És valamennyire megtanultam féken tartani a lobbanékony természetemet, amit az anyámtól örököltem. Vagy talán nem is örököltem, csak megtanultam tőle.

Régebben a kopaszságommal is álmodtam, nem egyszer. Például, hogy valahova sietve kellett idulni, és az utcán, vagy a munkahelyen derült ki, hogy nincs rajtam paróka. Brrrrrrr!