Én, én, én...

Most egy kicsit jobban érzem magam. Még edzésen is voltam hétfőn, sőt, ma is megyek. Helyesek voltak a lányok, kedvesen örültek, hogy újra látnak, az edző sem cikizett. És elég jól bírtam. Kíváncsi vagyok, meddig tart a lelkesedésem.

Arra gondoltam, valahol milyen gusztustalan, hogy idejárok nyavalyogni, meg folyamatosan magammal foglalkozni. ma ilyen kedvem van, ma olyan kedvem, ma ez bántott, most ezt nem tetszett, és 10 évvel ezelőtt meg az bántott... fúúúj!

De azt is értem, hogy ez azért is van, mert hosszú-hosszú éveken keresztül senkit nem érdekelt, hogy hogy vagyok. Engem sem. Nem volt idő, mindig volt más dolgom, és arra voltam nevelve születésemtől kezdve, hogy én vagyok a legutolsó a sorban. Én nem is voltam ÉN. Szinte soha. A nevemet nem is szokták mondani a szüleim, ha egymással beszélnek rólam: a lányod. A nővéred. Az unokád. A keresztanyád. Vagy csak:  A LEÁNY. Én vagyok a nevenincs gyerek. Amúgy is bajom volt a nevemmel, hiszen egyrészt azonos az anyáméval, tehát a tágabb család és a szomszédok is mindig elétették a "kis" jelzőt. Hatalmasan utáltam. Másrészt anyám becenevét is megörököltem, szintén a kis jelzővel együtt. Ezt még jobban utáltam. Mivel kisvárosi közösségből származom, ahol mindenki ismert mindenkit, én voltam a kis ... Ugyanazok a tanárok tanítottak, mint anyámat, ugyanazokhoz az orvosokhoz jártam. Gyerekkoromban arról álmodoztam, ha nagy leszek, megváltoztatom a nevemet.

A saját nevem akkor kezdtem megszokni, mikor dolgozó nő lettem. Másik városban. Senki nem ismerte az anyut, nem tudták, hogy én vagyok a kis, nem ismerték a lehetetlen becenevet sem. Egy osztálytalálkozó kapcsán, sok-sok évvel később, előkerült egy kedves, gyermekkori barát, aki egészen elképedt, mikor a levelemet az én hivatalos keresztnevemmel írtam alá, és megkértem, hogy így szólítson. Kérdésére elmagyaráztam, hogy miért. Elsőre megértette. :-)

Az akkor még sokat dicsért hajamat is anyámtól örököltem. A szemem színét, a szemöldököm ívét. S mivel nem volt jó a viszonyunk, csoda-e, hogy mindig, mindenben különbözni akartam tőle? Isten tudja, lehet, hogy ezért estem neki pont a hajamnak? Más a körmét rágja, vagy a csuklóját vagdossa... én meg a hajam húzkodom.

Mindig, mindent másképpen akartam csinálni. És ez ma sincs másképp. Mondjuk, ebből szerintem a gyerekeim sokat profitáltak. :-)

Anyám gyönyörűen kézimunkázik. Engem ezzel ki lehet zavarni a világból, fakezem van hozzá, és türelmem sincs. Ő mindent lát a tv-ben, én utálom. Ő mindig, mindenkivel bratyizik, én magamtól még a tegeződésre is nehezen szánom el magam idegenekkel. Ő faggatózik, én nem szeretnék kíváncsinak, vagy tolakodónak látszani. Ő boldog, ha hétszámra nem kell kimozdulnia a lakásból, én nekem mindig mehetnékem van. Ő utálja a politikát, engem érdekel. Ő tiszteli a hagyományokat, én mindig lázadozok valami ellen. Ő kiválóan süt, főz, én szakácskönyvekkel kínlódtam, de juszt sem hagytam, hogy tanítson.

Vicces, nem?

Most futok edzésre. Nehogy elhízzak, és olyan legyek, mint ő.  XD