Összevissza gondolatok, csak úgy

Emlékszem, mikor a tükörhöz közelre hajolva néztem, vannak-e pár milliméteres kis hajak a kopasz foltokon a nagyobbacskák mellett...Tudom magamról, hogy szinte fölösleges pénzt kidobni különböző szerekre, ha az eredményét közben tönkre tesszük. Persze, hogy semmi nem használ, ha titokban tovább tépkedem. Túl vagyok már ennyi év alatt egy csomó mindenen: a Bánfin, a Revalidon, a Juvamine-on,  a Herzerián, a Vichy készítményeken már csak mosolyogni tudok. A trichotillománia erősebb volt náluk, hiába erőlködtek. Hiába erőlködött az a kedves orvosnő is, aki kamaszkoromban jó ideig  drága pénzen kezelte a fejbőrömet és a hajhagymákat. Szegénynek fogalma sem volt, hogy mivel kellene megküzdenie. Aztán voltak további samponok, olajok, allergiavizsgálatok. Diane 35, kanalas cink, A vitamin, E vitamin, NACC,  élesztő, Varga hajcsepp. Olajok, szeszek. Bőrgyógyászati szakrendelők. Agykontroll tanfolyam. Jó ég, ha mindennek az árát össza tudnám számolni, és még a parókák árát is hozzáadnám... ha az a pénz most mind itt lenne a zsebemben!

Ha lett volna az elején valaki, akinek őszintén el merem mondani, és aki felimeri, hogy mi ez... Ha a szüleim nem a szőnyeg alá söprés művészetét gyakorolták volna... Ha nem bénították volna meg az én lelkemet is, csaknem egy életre...

Akkor talán nem bujkáltam volna magam elől is, nem tagadtam volna le a csillagos eget is az egyetlen orvosnál, aki felnőtt koromban erre rákérdezett. Jó, ő sem úgy kezelte az én mimóza lelkemet, és többé nem is érdekelte tovább a dolog, én meg kis hülye voltam. És közben baromira jól játszottam a többit, szerintem ismerőseim, családtagjaim 99 százaléka a képembe röhögne, ha azt mondanám nekik, hogy súlyosan depressziós voltam. (Vagyok?) Ha öngyilkos lennék, a búcsúlevélbe csak ennyit írnék nekik: lóf...t sem tudtok rólam.

Amit otthonról hoztam, az az elfojtás annyira erős volt, hogy nem tudtam szembe nézni a problémákkal, saját magammal, és nem tudtam szembenézni semmivel, ami erre emlékeztetett. Emlékszem, mennyire zavart mindig, amikor a nők, a sajok a fodrászolós gondjaikat tárgyalták. Hol nőtt le, hol kell vágni, festékek, egyebek, és minden nő nyavalygása, affektálása: jaaaaaj, úgy huuuulliiiiik a hajaaaaam... Mint amikor a 45 kilós gebék azon aggódnak, hogy megint felszedtek 2-3 kilót, és jön a strandszezon, ki sem megy ő ezzel a hájtömeggel... Bocsánat, tudom ám, hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, nem akarok megbántani senkit. De azért vicces.

Nem tudtam szembenézni azokkal az emberekkel, akiknek bármilyen okból hasonló gondja volt. Pedig a rendelők várószobáiban ott voltak ők is. Féltem beszédbe elegyedni velük, látni sem akartam őket. Tizenévesen nem akartam tudni, hogy a másik lánynak hátul miért kopasz a feje, és nem akartam, hogy elmesélje nekem, hogy kapott oda, amikor felfújja a szél a direkt megnövesztett haját. Nem akartam látni a ritkuló hajú idősebb nőket. És nem akartam látni az 5 éves kislányt, aki a váróban játék közben vidám mosollyal lekapta a tök kopasz kis fejéről a kendőcskét. Akkor nem akartam róla semmit sem tudni, csak most fakadok miatta sírva, istenem, hány év után is?

Még a moziban is rosszul éreztem magam, amikor a Hair-t néztük a barátnőmmel. A filmvásznon mindenki rázta a nagy haját, én meg a nézőtéren úgy gondoltam, biztosan mindenki tudja, miért van a fejemen a kendő.

Ha valaki szóba hozta, vagy rákérdezett, sajnálkozott, utáltam érte. Amikor a pár évente látott, tőlünk nagyon messze élő nagyanyám sírva fakadt, mikor meglátott, kikértem magamnak: engem nem kell sajnálni. Anyám ilyenkor még büszke is volt rám: milyen erős is az ő lánya. Na ja...

Megismertem egy lányt, persze csak virtuálisan, évekkel ezelőtt, a neten keresztül. Ugyanezzel a bajjal küszködik, szintén parókás. Neki annyi szerencséje sem akadt az életben, mint nekem. Egyedülálló, talán 30 valahány éves. Csodás, csillogó, brilliáns elméje, érdeklődő természete van, mondhatnám: nagyon okos lány. Az anyja még mindig veri. Nincs jogom értetlenkedni, éppen nekem, de hogy a manóba nem lép már semmit? Ez a lány is elkezdett valamiféle pszichoterápiát, de nagyon hamar abba is hagyta. Ő azt mondta, kertelés nélkül, bárhol és bárkivel közli, hogy mi baja van. És valahol élvezi a döbbenetet, amit ezzel kivált. Mondjuk, ezt én nehezen hiszem. Aztán ha valaki kritizálja a külsejét, kész lekapni a parókáját és a másik szemébe mosolyogni. Vagy ellenkritikát fogalmaz, hangosan kis is mondja, és így kezdődik: éste hogy nézel ki, néztél ma már tükörbe?

Megmondom őszintén, én megijedtem ettől a lánytól. Teljesen mások vagyunk, nem is tudtunk szót érteni. Én még mindig próbálok vakamit tenni magamért, én gyáva vagyok, próbálom keresni a normális énemet. Ő pedig azt mondja, neki így jó, és a többieket pedig magasról le... lesajnálja.

Én ezt nem tudom elhinni. Ha valóban nem is érdekelné ez az egész, akkor nem nézett volna körül a neten a témában. MIndez évekkel ezelőtt volt, azóta sem hallottam róla.

A vargabetűk után még egy kicsit visszatérnék a pár milliméteres hajszálakra. Milyen nehezen bújnak elő. Gondolom, az eltávolított hajszál után van valami nyugalmi fázis, amíg a hajhagyma összeszedi magát, és ez több hónapig tart. Tehát több hónapig türelmesen kellene várni arra, hogy kiderüljön, lesze még sűrű hajunk. Volt egy rövid időszak az életemben, amikor hagytam visszanőni. Augusztus 19-én hagytam abba, napra pontosan tudom. Egy éves volt a kisfiam. Márciusban már ígéretesnek látszott a dolog. Szeptemberben kidobtam a parókát, vettem helyette egy hajpántot. Egy este így állítottam be a barátnőmhöz. Sírva-nevetve kiabált a férjének, hogy jöjjön gyorsan és nézzen meg engem, és az első fodrász számlámat ők fogják fizetni!  Soha sem fogom neki elfelejteni. Most megint bőgök, úgy látszik, ez egy ilyen nap.

Csak aztán megint hülye voltam, kirúgtak a munkahelyemről, megcsalt a férjem, persze, hogy megint magamon álltam bosszút.

Mindegy, na.  Azt akartam csak elmesélni, hogy kb. egy év kellett ahhoz, hogy valami ténylegesen látszódjon.