Műtétre várva - Sztómáról egy sztómás személy szemüvegén keresztül
Több mint tíz éve jártam/járok orvostól-orvosig és minden vizsgálat előtt reménykedtem, végre-valahára találok olyat, aki nem azzal kezdi: ezt bizony meg kell operálni. Bíztam benne, hogy valaki olyat mond, itt egy doboz szájon át bevehető gyógyszer és elmúlik minden panaszom. A tudomány mai állása szerint ilyen gyógyszer sajnos nincs, legalábbis nekem nem ajánlottak ilyet.
Pontosabban ostoroznak a reklámok, bizonygatva a lehetőséget, hogy ezek a „csodaszerek” alkalmasak arra, hogy megállítsák a porcok további elhasználódását, ezen túl az újraépítésben is segítséget nyújtanak. Lehet, hogy van olyan személy, akinek segítettek ezek a „csodaszerek”, nekem annyit jelentettek, mint „halottnak csók”. Márpedig tudjuk az semmit sem ér.
Így maradt az a lehetőségem, amit már tíz évvel ezelőtt felajánlottak nekem: protézist ültetnek a térdembe. És teljesen mindegy, csak rajtam múlik, hogy sorrendben elsőként melyik lábam térdét áldozom fel az „oltáron”. Mert sajnos mindkettő tökéletesen elkopott. Most is fülembe csengenek a vizsgáló orvosok szavai: „akkor fogjuk megoperálni, amikor sírva fogja kérni a fájdalmai miatt az operációt”. Sajnos eljött ez az idő, igen már nem bírtam tovább, én kértem a műtétet. Azért nem volt ez a döntés olyan természetes. Sokat vívódtam önmagammal, halogattam, húztam-halasztottam a kérdést. Ahogy telt az idő úgy bizonyosodott és erősödött meg számomra, nem úszom meg az operációt. És most itt állok a műtő előszobájában, a szike meg van köszörülve, csak egy biztos kézzel használó személyre vár.
Bizony nagy műtét vár rám, sajnos nem egy, hanem bizonyos időkülönbséggel kettő. Előzetes információim szerint az első műtétemre, azt követő felépülésemre mintegy fél-háromnegyed évet lehet/kell számítani. Azt követően jöhet a másik lábam, ugyanaz a tortúra, ugyanazon nehézségekkel.
Sajnos nem csak ez a nehézségem...
Halogatásomban, döntésemben nagyon erősen közrejátszott jelenlegi sztómás állapotom. A magam részéről tizenöt éve élek sztómával. Az életem beállt egy ritmusra, sztómás állapotomat -szerintem - kitűnően tudom kezelni. Nincs is addig semmi baj, amíg a megszokott otthoni környezetemben kell ellátni önmagamat. Ha ki kell mozdulnom a megszokott környezetemből, gyökeresen megváltozhatnak a sztóma ellátás körülményei. Mint tudható, a sztóma nem rendelkezik záróizommal, következésképpen a széklet megindulásának semmi gátja nincsen. Csak belegondoltam és elborzadtam, a sebész operálja a térdemet a steril műtőben, és mivel én nem tudom szabályozni a székletem ürítését, megindulását, megindul a székletem. Ez esetben biztos meghalnék szégyenemben ott a műtőasztalon. Talán, - remélhetően - erre nem kerül sor, de még van számtalan nem várt esemény lehetősége.
Köztudott, a köz WC-k, ezen belül a kórházi WC higiéniai állapota sok kívánnivalót hordoz/hat magában. Nem tudom, hogy milyen kórházi körülmények közé kerülök, hány ágyas az a szoba ahova fektetnek. Hány embert kell beavatnom állapotomba, hány ember előtt kell „blamálnom” magamat azért, mert szabályozatlanul össze-vissza szellentek. Nem tudom mikor, mennyi idő elteltével tudok/lehet felkelnem, hogyan tudom saját lábamon elérni a WC-t, hányan osztozunk azon a helyiségen, milyen körülmények között tudom elvégezni zsákcserémet. Ha nem tudok felkelni az ágyból, ha nem tudok kimenni a WC-re, ki és hogyan tud segíteni nekem a zsákcserében. Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatnak. Ezek a kérdések a normál állapotú emberek számára nem jelentenek különösebb gondot, ellenben nekünk sztómásoknak szinte megoldhatatlan feladatot jelentenek.
A magam részéről a sztóma műtétemet követően négy alkalommal voltam hosszabb-rövidebb ideig kórházban. Minden alkalommal közöltem az orvosi, egészségügyi személyzettel, hogy sztómával élek, a székletemet irrigálással tartom elfogadható állapotban és kértem, hogy segítsenek nekem azzal, hogy megfelelő helyiséget biztosítanak számomra a kórházi tartózkodásom idejére. Sajnos „csak” egyetlenegy alkalommal kaptam meg azt a lehetőséget, hogy emberi módon végezzem ezen tevékenységemet. Ez nagy szomorúsággal és aggodalommal tölt el a későbbi/mostani kórházi tartózkodásomat illetően. Bízom benne, hogy a továbbiakban azt mondhatom: már „kétszer” segítettek ebbéli tevékenységem biztonságos, emberi módon történő ellátásában.
Tudom, arra kellene koncentrálnom, hogy a műtét, majd az azt követő gyógyulás tökéletesen sikerüljön. Bízom is benne nagyon, meg is teszek érte minden tőlem telhetőt, de az előbbiekben felsorolt - korántsem teljes - aggályaim nagyon is foglalkoztatnak. Minden vágyam, hogy aggályaim feleslegesek legyenek, minden rendben legyen, kórházi napjaim emberhez méltó, szégyentől mentesek legyenek, és csak szép emlékkel gondoljak a kórházi tartózkodásomra, gyógyulásomra.
Budapest, 2016. február
Németh Károly