5. hét – A pozitív teszt diadala a józanész felett

Nem mondhatnám, hogy derült égből a villámcsapásként ért a pozitív teszt. Hiszen pontosan emlékeztem arra a két hónappal korábbi döntésünkre, hogy hadd jöjjön az a gyerek. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy mi azon szerencsések közé tartozunk, akiknek nem kell megküzdeniük a gyerekért, pontosabban a teherbe eséséért.  Természetesen jött, pedig 35 múltam. A statisztikák és a közvetlen környezetemből érkező történetek azt mondták, hogy nem mindig megy ilyen egyszerűen. Számos olyan párt ismerek, akik éveken keresztül próbálkoztak a természetes módszerektől kezdve a lombikig mindennel és bármivel, pénzt, időt nem sajnáltak, de a siker az esetek egy részében elmaradt.  És hogy min múlik a siker? Ezt úgy tűnik, senki sem tudja megmondani biztosan. Mindez csak azért írom le, mert az első dolog, amit megtanultam, hogy a terhesség idején bizony nagy szerepet kap a remény, az esély. Persze tudom, hogy ez alapvetően az élet velejárója, de ilyen egyértelműen, ezt még sosem éltem át. Hiszen itt Európában azt tanuljuk, hogy egy nagy feladatunk van, kontrol alatt tartani életünket, minden sikerünk és kudarcunk csak rajtunk múlik, sorsunk a kezünkben van.  És akkor, egyszer csak jön a gyerek, vagy éppen nem jön, és azzal kell szembesülnünk, hogy az életünk egyik legnagyobb döntése nem csak a mi akaratunkon múlik. Nagyon kevés dolog az, ami biztos – mondjuk maga a terhesség az ugye vagy igen, vagy nem – mindent megtehetünk, és a legtöbben meg is teszünk az egészséges babáért, de garancia nincs. Esélyek, lehetőségek vannak és a remény, mindenre van példa, és annak ellenkezőjére is. Nevezhetjük ezt orvosi csodának, karmának, sorsnak, gondviselésnek.  Nekem ez a legnagyobb lecke az egész gyerekvárással kapcsolatban: megtanulni elfogadni azt, ami jön és úgy ahogy jön. Így pendlizek a cukormázas rózsaszín felhők és a rögvalóság között. Kezdődött mindez egy nőgyógyászati konferencián. Akkor már sejtettem, hogy terhes vagyok, de nem akartam elkapkodni a tesztet. De amikor a harmadik előadás szólt a terhességről, „beszaladt a madzag”, elrohantam az első hipermarketig, megvettem a tesztet, berohantam a wc-be és öt perc múlva átszellemült mosollyal mentem vissza a konferenciára. Kicsit csodálkoztam ugyan, hogy az ott megjelent szülész-nőgyógyászok miért nem veszik észre rajtam, hogy gyereket várok végül is nekik ez a szakmájuk. Négy nap múlva már ott is ültem a rendelőintézetben és itt ért az első hidegzuhany. Az orvos közölte – egyébként kedvesen – hogy ha csak egy hete késik a menstruációm, pozitív teszt ide vagy oda korán jöttem. Azért megnézett ultrahanggal látott egy 6 mm-es petezsákot, de ennél többet nem, így – mondta – nincs más teendőm, mint várni két hetet, de azért kezdjek el szedni terhes vitamint.  Várni? Két hetet? Nekem? És mit csináljak addig? Mit tegyek, hogy két hét múlva gratulálni lehessen és ne sajnálkozni? Hogy még ne éljem bele magam? Azt hogyan kell?  Józanésszel persze tudtam, hogy, amit látott az a pozitív teszt megerősítése és ez jó, de akkor is. Nekem az kell, hogy biztos legyen, száz százalék és az is maradjon. De hát éppen itt kezdődik a terhesség: pozitív teszt, 6 mm-es petezsák és az érzelmek diadala, a józanész felett. Azért nagy volt az öröm, de hazaérve az orvostól elkövettem az első hibát: internet, fórumok és esélylatolgatás. Mert a fórumokon aztán van minden, de leginkább szomorúság, tragédia és persze szakértés. Na persze nem az orvos-, szülésznő válaszol rovatról van szó, hanem nők, kismamamák, anyák vagy leendő, akár sosem volt anyák mondják egymásnak a tutit a fogantatástól kezdve a név választásig a mindenről és a bármiről: „ Ma voltam az orvosnál és látta a petezsákot, olyan boldog vagyok.” „Nálam is így volt, de két hét múlva már semmi sem volt ott. Nem mondom, hogy ez mindig így van, de még ne nagyon éld magad bele.”  És ez megy pro és kontra, felhők között járó nők, vetélések, elhalt magzatok, csalódások és könnyek, mindez rengeteg mosolygó és szomorú jel közé rakva.  Írhatnám, hogy fél óra böngészés után bezártam a laptopom, elmentem sétálni és kiszellőztetett fejjel nyugodtan vártam a következő vizsgálatot, de azért ez nem ilyen egyszerű.  A fórumok olvasást nem hagytam abba – de legalább nem írtam sehova –, próbáltam csak a pozitív történeteket kiszűrni – nem sikerült –, elmentem a gyógyszertárba és vettem vitamint meg folsavat – a dohányzással már a teszt napján szakítottam – és persze bele éltem magam. Aztán viszonylag hamar eltelt az a két hét, ismét rendelőintézet, ezúttal egy másik orvos, és igen: 14 mm-es petezsák és szívhang, és persze rózsaszín felhő rengeteg smile-val.