12. hét - A Kismama, koncert közben tanul hegedülni

Most gonosz leszek, és két részes posztot írok, mert ezzel az esettel szívtam talán a legtöbbet. De ígérem, még a héten meg lesz a második rész is.

Az idő szalad, lassan vége az első trimeszternek. Lassan meg lehet nyugodni – gondoljuk rutintalanul – túl vagyunk a vetélés szempontjából a legkritikusabb időszakon. Sőt, túl vagyunk az első doboz terhesvitaminon, az első vérvételen, az első találkozásokon – terhesgondozóval, orvossal, védőnővel – leteszteltük a kórházi ügyeletet is, már papírunk is van a terhességről, valószínűleg elmondtuk a családnak, barátoknak és főnökünknek is.  Néhány hete még a kezdők bizonytalanságával motyogtuk magunk elé, most már biztosan és hangosan mondjuk ki gyereket várunk.

Az első 12 hét gyorsan elmegy, eleve a legtöbben az első öt-hat hétig még nem is tudtunk a terhességről, aztán meg úgyis alvással, émelygéssel megy el a legtöbb idő. Nekem durva rosszulléteim nem voltak, az émelygés ugyan egésznap kitartott, de csak néhány alkalommal csapott át hányásba. A kívánósság is a paradicsomlére korlátozódott, amit meg viszonylag egyszerű kielégíteni – pedig nyár lévén még az éjféli eper beszerzést is tudta volna a pasim abszolválni, de a gyerek megelégedett a paradicsomlével, illetve áttérített a csokifagyira, ennél meredekebb kunsztot azonban nem csinált.

Betöltöttem hát a 12. hetet, és jött az első hivatalos ultrahang vizsgálat, ami gyakorlatban nekem már a hatodik volt, köszönhetően a túl hamar orvoshoz rohanásnak, és egy 8. heti vérzésnek. Szóval a gyereket hivatalosan is megmérik, megszűrik, megnézik a tarkóredő vastagságát, van-e orrcsontja, illetve megfelelően fejlődik-e. Ez a kötelező szűrések egyike.  Az, hogy ebből mit lehet biztosan megtudni, már más kérdés. Nem árulok zsákbamacskát, statisztika van: ilyen és ilyen vastagságú tarkóredővel általában egészséges gyerek születik – vagy nem. Százalékok vannak, de ez azért mégiscsak a vagy igen, vagy nem kategória. Az összes „UH” lelet aljára oda van írva, hogy „bizonyos rendellenességek bármikor rejtve maradhatnak.” Ettől függetlenül persze el kell végezni, de valahogy mégis úgy érzem, hogy még az orvosok is sötétben tapogatóznak. Vannak kötelező vizsgálatok, amelyeket az OEP finanszíroz, ezeknek egy része elavult, a másik részének sikeressége pedig nagyban függ attól, hogy melyik kórház, melyik orvosa, melyik géppel csinálja. A kismamának két lehetősége van, hátradől és megbízik a választott – területi, illetékes – kórházban, orvosban, gépben és reméli, hogy minden rendben lesz. Vagy gyanakszik, és többet akar.  Nem hiszem, hogy az egyik jobb vagy rosszabb út. Én csak azt tudom, hogy bizonytalan vagyok: első gyerekkel, 35 felett – ez önmagában is kockázati tényező, akkor is, ha a társadalom egészséges rétegét képviselem. És a bizonytalanságom megint csak abból adódik, hogy a szakelemek csak annyi információval látnak el, amennyi szerintük szükséges. Holott időnként csak nagyon őszinte mondatokra lenne szükség, például a következőre: „Kedves Kismama, első lépésben azt kellene a párjával eldöntenie, hogy mit bírnak el és mit nem. Vannak 100 százalékos diagnosztikai vizsgálatok bizonyos betegségek kiszűrésére. Ha nem akarnak beteg babát vállalni, akkor ezeket el kell végeztetni, és ha vizsgálat eredménye nem lesz jó, időben meglehet szakítani a terhességet. Persze minden betegséget nem lehet kiszűrni, szülésnél is történhetnek komplikációk és persze születése után is, de a modern diagnosztika sok mindenre képes. A döntés az Önöké. Menjen haza, gondolják át, jöjjön vissza egy hét múlva, hogy mit döntöttek és ez alapján folytatjuk az Ön gondozását.” Ha ez így elhangozna, ha a döntésünk alapján tényleg nem ajánlanának felesleges vizsgálatokat, akkor rengeteg időt, pénzt és idegességet spórolnánk meg. Egy terhes nővel közlik, hogy most már egy másik életért is felelős, és baromira le tudják szúrni, ha valamit nem „jól” csinál. Közlik vele, hogy tessék felnőtt módjára viselkedni, akkor tessék felnőttként kezelni is. Ha döntést várnak tőle, kapjon információt. Beszéljenek vele. Igen tudom, az orvosnak, a védőnőnek, a terhesgondozónak az én gyerekem a sok ezredik, nekem meg az első. Nem kell tutujgatni, sőt még barátkozni sem – csak őszintének kéne lenni. Időnkét elég egy mondat is és akkor nem fogunk rosszkor telefonálni, feleslegesen berohanni, toporogni az ajtóban, feltartva a sort. Én sok időt vesztettem azzal, hogy nekem kellett az információkat kibogozni, a következő részből kiderül majd, hogy miért.