Fiam lesz és láttam a jövőt

Ronda, szürke esős délután. A délutáni csúcsforgalom megfűszerezve egy kis útfelújítással egybekötött gödörásással. Mindenki leszegett fejjel siet, inkább lenne bárhol csak az utcán nem. Egyszer csak két ácsorgóra leszek figyelmes. Az egyik az anya – a fülén is cekker – a másik egy három év körüli kisfiú. Esőkabát, gumicsizma, kezében játékautó és hatalmas szemekkel nézi a sárga, kotró autót. A szája is tátva marad és a szerelmes kamasznak sincs ilyen tekintete, amikor megpillantja szerelmét. Csak néz, néz, néz, arcán boldogság… Anyukája már kicsit unja, ázik-fázik, a szatyrok is nehezek, már éppen mordulna egy „menjünk márt”, amikor a kisfiú ránéz és azt mondja: Mami, ez csodálatos. Anya ellágyul, hát mi az a két leszakadt kar, ha fia ilyen boldog. Nem is mozdulnak.

Fiam lesz és láttam a jövőt. Autók, markolók, séták a legközelebbi építkezésig. A rózsaszín hercegnőket megúsztuk, de lehet hajnalban kelni a kukásautó miatt és biztos, hogy a legnagyobb hidegben kell majd lemenni a kapuba megnézni, hogy dolgoznak a narancssárga ruhások. De hát mi az a kialvatlan arc, ha valaki azt mondja: csodálatos.