Vese-mese

Ehelyett inkább elkötelezett híve lettem a vese védelmének, a felvilágosító munkának és a transzplantációra kerülők mentális megsegítésének. Írom mindezt 2014-ben. Eltelt a két időpont között a bűvös 7 év, amiben volt sok küzdelem és rengeteg tanulás egy olyan iskolában, ahol az önismeretnek és a gondolkodásmód reformjának egy különös tanfolyamát szabta rám a sors.

Az emlékeim között kutatva hol vagyok már attól, amikor 2009-ben megmondta az orvos, hogy betegségem visszafordíthatatlan, hamarosan dialízisre kerülök, és majd a transzplantáció hoz eredményes megoldást. Szédültem, hányingerem volt és valahonnan messziről hallottam a nővér utasításait az iratokkal kapcsolatban. Ez velem nem történhet meg, ez nem lehet igaz… Mantráltam a sorokat ki tudja meddig. Aztán 2011-ig tagadtam, hogy nekem életmentő kezelésre van szükségem. Ez persze iszonyú energiát emésztett föl pszichésen, miközben fizikálisan is egyre rosszabbul lettem.

Végül, március 8.-án nőnapon már nem lehetett tovább halogatni. Kanül került a nyakamba, hogy azon keresztül csatlakozzak egy géphez. Voltam dühös és depressziós is. Aztán ahogy a színek váltanak át gazdag árnyalataikba, úgy változott meg bennem is lassan valami. Rájöttem, hogy vannak olyan történések az életünkben, amit adott időben nem áll módunkban hirtelen megváltoztatni, de azt legalább módunkban áll eldönteni, hogy a fejlődés lehetőségét látjuk-e bennük vagy a kudarcot. Nagy nehezen én is az előbbit választottam.

Tudatosan odafigyeltem a gondolatimra és megedzettem az agyamat arra, hogy mindenben a jót keresse. Onnantól kezdve nem hagytam magam ’lemenni’. Ha felütötte a fejét a rosszkedv azonnal rákontráztam a kedvenc dalommal vagy bármivel, ami jókedvre derített. Pedig közben is értek kudarcok: a vizsgálatok elkezdődtek a családban, de sajnos édesanyám és édesapám sem lett alkalmas donornak. Aztán ígérkezett egy buddhista világnézeteire hivatkozó nő, aki 5 hónapon keresztül hitegetett az adományozásával, majd a finisben visszalépett.

Elhittük neki, mert dializált betegtársam felesége volt, aki állítása szerint kudarcnak élte meg, hogy a férjének vércsoport különbözőség miatt nem adhatta oda a szervét. Ez mindannyi remény és kudarc volt. Végül, a Férjem az asztalra csapott’ és azt mondta, ha más családok is élnek úgy, hogy felelősséggel tartoznak a gyermekeik iránt, de mégis vállalják a kockázatot, akkor nekünk miért ne sikerülne?!

2012 nyarán elkezdtük a vizsgálatokat ezúttal vele, a Férjemmel, a gyerekem apjával, és egyben az utolsó (várólistát kikerülő) lehetőségemmel. Megtanultam elengedni a múlt kudarcait, de a bennem keletkező konfliktust azaz, a meggyógyulás csábító reményét, ami úgy történhet meg, hogy a gyerekem életét is befolyásolhatja az megint csak egy nehéz feladatként tornyosult előttünk.

Szorongásom csökkentésére új utat választottam. Azon kívül, hogy szakmabeli orvosokkal konzultáltunk megkerestem olyan embereket, akik már túl voltak azon, amin mi még csak leszünk. Így találtam egy anyukát, aki a fiának adott vesét évekkel ezelőtt. A pozitív példájuk erőt adott. Napi kontaktusban voltunk abban a kritikus időszakban.

Lépésről-lépésre élte meg velem a vizsgálatok eredményeit. Bíztatott, együttérzett, támogatott. Hiszen Ő pontosan tudta mit érzek és mit élek át! Így lendültem át azon a 3 hónapon, amíg a vizsgálatok tartottak.

A nyár őszbe fordult és mi az egyik nyárutó napsütéses délutánján telefonhívást kaptunk a klinikáról: 2012 Október 26. lesz a műtét időpontja. A műtét sikeres volt, és ma már azt nem értjük miért nem ezzel kezdtük. Mindhárman brilliáns egészségnek örvendünk, s most én segítem önként a klinikára donációs szándékkel érkező párokat.

Tímea