Az út

Ahogy a fiunk cseperedett, egy kis édes kettesre vágyva, befizettünk a férjemmel egy autóbuszos spanyolországi útra. Az utazás izgalmas perceit várva nem is sejtettem, milyen fárasztó és megterhelő utam lesz. A buszon töltött első néhány órában olyan felhőtlen volt az út, azután egyre nyilvánvalóbbá vált a számomra, hogy ezeket a hosszú buszos utakat nem a visszeres nőknek találták ki. De a legnehezebb része az  éjszaka volt. A lábam már nemcsak a folyamatosan hajlított pozíciótól fájt, de ahogy haladtunk az út vége felé, furcsa égő érzést éreztem belül, és a bokám környéke kétszer akkora volt, mint egyébként. Persze üres hely sehol, így aztán némi enyhülést csak az hozott, ha a busz megállt, és leszálltunk, vagy a férjem ölébe pakoltam a lábaimat, vagy kis változatosságként magam alá húztam. A végén  a kilométerek egyre nehezebben fogytak, és még a hajnal és a várakozás izgalma sem hozott számomra új energiát. A nagyon hosszúnak tűnő, lábfájdalmas út után végre elértük a Costa Bravat -t, és a nagy hullámokat vető Földközi–tenger elfeledtette velem az út nehézségeit.