Szerelmem, Afrika

November 22-23
Szombat reggel korán kelt az egész ház, mert közös DI meetingünk volt azon a helyen ahol Viktor is lakik, a TTC Chilangomában. 7-kor leintettünk magunknak egy minibuszt Blantyre felé, ami teljesen telinek tűnt mikor megállt, de bőszen bólogattak, hogy ááá, 6 ember még bőven befér. 
A TTC központ (Teacher Training College) a mi házunktól eltérően teljesen izoláltan, hatalmas területen helyezkedik el. Van egy óriási főépület nagy oszlopcsarnokkal, illetve számtalan bungalló e körül, ahol laknak a diákok, vagyis azok a malawi emberek akik tanárokká válnak itt egy két és fél éves képzés során, valamint a tanáraik és a DI-ok, mint Viktor, akik a környező területek pre-schooljait, ovijait segítik. Szóval ők nem élnek benne a faluközösségben mint ahogy mi, ennek meg van az előnye is, hátránya is. Van egy külön kis konyhájuk, egy mini hűtővel (micsoda luxus, kicsit irigy is vagyok!), illetve hasonló állapotú vizes-helységek mint nálunk. Mindenesetre az ember szabadabbnak érzi magát ebben a nagy térben, messze ellátsz a pusztában, bár a környék emiatt nem olyan szép mint Zombában, ami körül van véve hegyekkel, vörös a homok, és mindenhol zöld növényzet burjánzik.
Vasárnap reggel ígértek a TTC-be egy minibuszt Lunzuig ahonnan eljutunk Blantyre-be. Hát minibusz helyett csak egy pick up érkezett, ami a 6 DI-nak elég is lett volna, de még kb. 50 TTC diák is erre a transzporta pályázott. Ők fel is pattantak hátulra, valahogy feltoltuk magunkat mi is, aztán hosszas átrendeződések, fészkelődések, néhány ember visszalépése után végül „csak” 14-en utaztunk az egyszer másfél méteres platón. Én Viktor lábán, amiben így nem kizárt hogy hosszú távú érelzáródásokat okoztam ...
Lunzuban feltessékeltek az utasokra váró hiénák egy minibuszba, ahol nemcsak a szokásos embertömeg fogadott, de még száz élő csirke is az utazóközönség része volt. Limbében minibuszt kellett váltanom, ami miatt aggódtam egy kicsit, mivel ott akkora tömeg szokott lenni, hogy örülsz ha elcsípsz szófoszlányokat hogy Zomba, meg a választ a szokásos how much kérdésedre. De rendesek voltak a buszban utazók, megtárgyalták hogy az azungu Zombába akar menni, így kiraktak egy város előtti közlekedési csomópontnál, ami egy már ott várakozó minibuszt jelentett. Persze ezen még csak 3-an ültek, azaz tudtam hogy hosszú várakozás vár rám a 40 fokban, hiszen a buszok addig nem indulnak míg nincsenek teljesen tele.
Úgy egy óra kellett is amíg megteltünk, szóval volt időm hosszasan fohászkodni a buszút sikeres kimenetéért, hiszen a kis csotrogány olyan rossz állapotban volt, hogyha isten kegyes lenne hozzá akkor szétnyitná alatta a földet és csak hagyná elsüllyedni. Na de mivel ez nem történt meg, kaptam más védőszárnyakat az égiektől, az előttem ülő ember ugyanis a frissen szerzett ágymatraca által tűnt el az ülésben, azaz tudtam ha repülnék, lenne mi felfogjon. Bár kicsit elgondolkodtatott hogy a matracot használt villanyvezetékkel kötözték össze, próbáltam fizikai ismereteim után kaparászni hogy van-e olyan katasztrofális körülmény ami ezt valahogyan életre tudná kelteni, és reméltem nem maradt benne kósza áram (bár Afrikában nincsenek csak úgy kósza áramok…).
És bizalomgerjesztőnek ítéltem meg a mellettem narancssárga öltönyben és ’hozzáillő’ zöld flip-flopban üldögélő emberkét is, így teljes biztonságérzettel vágtam neki a hosszú útnak.
Az úton furcsa érzés kerített hatalmába, ahogyan haladtunk el a gyönyörű táj és a szegény kis települések mellett. Az utazástól és úgy összességében bármitől való félelmem egy csapásra elmúlt. Újra tudatosult bennem hogy annyi meseszép dolog van és volt mindig is az életemben, annyi jóban volt már részem, hogy ha itt kellene hogy véget érjen az egész, akkor sem lenne miért panaszkodnom. Ez az amikor az ember szíve annyira megtelik szeretettel hogy csak a könnyein át tud lecsapolni belőle.
Így történt meg egy forró napon Afrikában, hogy egy tömött, feketékkel teli minibuszban ülve, száguldva egy rozzant csotrogányban a nem éppen tökéletes utakon, egy fehér fiatal lány csak nézett ki az ablakon, arcára fagyott mosollyal, csorgó könnyekkel, és nagyon boldog volt...
A buszról leszállva a gyereksereg már szaladt is hozzám, hogy azungu, azungu, szóval a mosoly hazáig elkísért.