HIV-vel - lélekkel

November 24-25
Tekintve hogy hétfőn mindig egész napos eligazító meeting van, reggel kisebbfajta undorral mentünk az iroda felé, ahol azonban kiderült hogy mostantól lázasan készülünk a jövő heti World AIDS Day-re, azaz nincs időnk űlésezni. Egy kő esett le a szívemről, hogy nem kell megint a semmi felett csámcsognunk hosszú órákon át...
Kedden végre újra field visitre mentem.
Egy rövidke ücsörgéssel indítottuk a napot a field officerekkel a gyülekezési helyükön (valójában egy teljesen üres, ablak nélküli 2-szer 3 m-es téglaépületet képzeljetek el, mintha csak a szerszámost rámoltuk volna ki otthon...), majd 3 órácska séta, vagyis door-to-door kampányolás a közeli területen. Ezeket az információs utakat mindig nagy élvezet megtenni a field officerekkel, még akkor is ha csicsevául zajlanak, és csak fordítást kapok belőle. Jó látni az emberek hozzáállását a dologhoz, mármint hogy nem zárkóznak el az új információtól, illetve úgy érzem ezek azok a helyzetek mikor kaphatok egy kis ízelítőt a malawi ember mentalitásából.
Ezután újra biciklitaxira pattantam és átnyergeltem egy másik field officerhez, Alexanderhez, akivel elmentünk egy dohány- és kávégyárba, ahol konzultáltunk kicsit a gyár orvosi rendelőjének tagjával. A gyárba kész procedúra volt belépni és elhagyni is, fegyveres őrök strázsáltak mindenhol és rendesen meg is motoztak minden áthaladót. Az ’élj vele boldogan’ tudat úgy látszik még nem érte el Malawit..
Aztán több mint egy órás mezei bandukolás után elértük a dohánytermelő munkásokat, akik épp ebédhez gyülekeztek a mező közepén felhúzott szalmatetős pavilon alatt, így ebéd előtt tudtunk még nekik tartani egy HIV/AIDS előadást. Meglepő figyelemmel hallgatták, és sok-sok kérdésük is volt, és tekintve hogy ez a field officer már egy éve jár ki hozzájuk mindenféle dologról beszélni, még mindig lelkes és hálás közönségnek tűntek. És Alex-szel is nagyon jó együtt dolgozni, ő igazán szívvel-lélekkel próbál segíteni embertársain.
Majd újabb menetelés a tikkasztó melegben, hegyre fel, hegyről le, meglátogattunk egy youth club-bot (max. 18 éves fiatalokat foglalkoztató, oktató, lekötő foglalkozás, ami a HIV/AIDS-ről szóló információterjesztés egyik nagyon hatásos módja mivel maguk is informálják a társaikat), akiknek elvileg ma nem volt foglalkozásuk, de az egyik tagot elérve az kb 15 perc alatt összecsődítette a környező kunyhókból a klubtagokat. Beszélgettem velük kicsit, megcsodáltam a rongyokból összegyúrt és rongyokkal összekötött labdájukat, a fából setén kifaragott, kicsit bendzsó, kicsit gitár büszkeségüket, aztán továbbmentünk zöldséges kiskertet szemrevételezni, ami az esős évszak késői érkezése miatt mindenhol meglehetősen szomjazik, ám ha jó kezekben van akkor termel sokféle jót, amit aztán el lehet adni a piacon, és biztosítva van a bevétele az azt gondozóknak, vagy a közösség HIV pozitív tagjainak (ez sokszor ugyanaz).
De ekkor már nagyon messze voltam mindentől és az idő is elrepült, így mondtam Alex-nek hogy menjen vissza a field-jére dolgozni, én meg kisétálok egyedül a főútra. Ezt igazából már az éhségem is mondatta velem, hiszen a field officerek valahogyan sose esznek, illetve szemmel láthatóan a faluközösségek tagjait sem veti fel az élelem, így sose merem elővenni az ebédemet, mégha csak egy kis darab kenyér is az.
A minibuszban aztán mindenki az én csicseva nyelvtudásomat próbálta csiszolni, a mellettem ülő ipse meg épp feleséget keresett magának és próbált meggyőzni hogy ő is mennyire jó fogás lenne nekem. Ez már a második házassági ajánlat két héten belül... Úgy tűnik ehhez hozzá kell szoknom, és sürgősen húznom kell az ujjamra egy fakarikát!