Újra életben
No, úgy tűnik, kéréseim meghallgattatak, Viktor úgy néz ki, teljesen rendbejött, így a hétvégén már egy kicsit felhőtlenül tudtuk élvezni az afrikai utó-karácsonyozást!
És szerencsére az elkövetkező hetünk is kicsit pörgősebbre sikerült mint a legutóbbi, mivel Afrika ide vagy oda, azunguéknak igen nagy kihívás információk, villódzó reklámok, dugók, és pörgés nélkül életben maradni?
Hétfőn Viktorral és Alessióval, (egy olasz DI akinek a feladata a projektje szerint a blantyre-i antikváriumban a könyvek pakolgatása, és olvasgatása) elmentünk Limbébe a DAPP használt ruha és használt könyv raktárba, hogy a nagyfőnök által beígért könyvadományt begyűjtsük, és elindítsuk végre a könyvtár-építő projektünket. A raktárban, mintha hazaértünk volna, a használtruhás bálák ismerős illata fogadott (Angliában ezzel kerestük meg az útravalót ide), Viktort is úgy kellett visszafogni hogy ne pattanjon fel a villástargoncára logisztikázni egy kicsit :)
Egy rövidke beszélgetés után a nagyfőnök majdhogy végtelen mennyiségű könyvet ajánlott fel, mókás volt ahogy tornáztam fel a könyvek számát ezerről kétezerre, illetve látva hogy nem igazán hatja meg a dolog, végül a háromezerre is rábólintattam.
A raktárban önkényuralommal bíró nőci azonban akadékoskodott egy picit, nyilván ő a gazdaságis, akik mint tudjuk nagyobb erők az igazgatónál is, és akik nem szeretik ha valaki csak úgy, mindenféle könyvelési ceremónia nélkül, azaz az ő kikagyásukkal belepiszkít a levesbe. Szóval futottunk még néhány kört az igazgatói iroda és a piros ruhás nő között, végül nagy kegyesen kaptunk egy nagy papírdoboz könyvet, amit gyorsan el is kezdtünk válogatni. Úgy egy óra után megjelent a nőci, hogy azzal a kikötéssel kapjuk meg a könyveket hogyha válogatás nélkül elvisszük az összeset. Na ekkor mindannyiunkban felment a pumpa, amiért ennyire tuskó és szűklátókörű (ráadásul annak ellenére hogy ő is malawi). Tudni kell ugyanis hogy ezek a könyvek az itteni lerakatokból jönnek vissza, amiket nem tudtak eladni, és a könyvek nagy részénél ez érthető is mivel a leggyakoribbak a még európai fülnek is kínai Linux és hasonló programnyelvekről, a kanadai adórendszerről és az Atkins illetve más okos zsírtalanító diétákról szólnak. Azért gondolom belátható hogy a vidéken, kukoricaliszten élő, sokszor angolul sem igazán értő, számítógépet életében nem látott embernek adományként adni ezeket a könyveket több mint kiszúrás.
Szóval fittyet hányva az utasításnak, tovább rakosgattuk a könyvhalmot és végül úgy 500 értelmesebb darabot, leginkább gyerekkönyveket zsákoltunk be. A nagyfőnök aztán felajánlotta hogy jöjjünk vissza később újabb adagért, megegyeztünk az időpontban és otthagytuk a zsákokat. Felvettük a pénzemet az irodában és gazdagságunkban bevetettük magunkat a Shoprite-ba, ahol felfegyverkeztünk némi joghurttal, no meg virslivel (!!!).
Aztán a szokásos fél 5-ös fuvar meg nem érkezésén szokásosan jól felhúztuk magunkat, majd nagysoká a dzsipben nyomorogva -Viktor cserjék közé préselődve- jutottunk haza, hullafáradtan.