Munkára fel, lassíts!

A szilveszter utáni első hétfő reggelt a 7-es fuvar által nyújtott örömökkel kezdtem, vagyis tizedmagammal végigguggoltam a dimbes dombos utat a sáros platón, és lilára vertem a gerincemet a plató oldalába. Aztán morcosan az utamat a hétfői meeting helyett most a blantyre-i kórházba vettem, mivel csütörtök óta furcsa csípések díszelegnek a lábamon. A szúnyogcsípésen (?) pici gennyes hólyagok jelentek meg, plusz kicsit fájt is lábam tőlük, és mivel beindult a fantáziám hogy lassan amputálni kell, inkább megnézettem egy dokival aki megállapította hogy egy mérges pók csípett meg. De igazán jól bírtam, mert nem hánytam, csak a hétvégi gyengeségem írható a csípés számlájára, és mostmár magától el is fog múlni?

Kedden újra a limbei könyvesraktárba mentünk, és kaptunk két doboz könyvet is, amiből válogathattunk, így össze is gyűjtöttünk úgy ezer könyvet, de persze a múltkor kiszelektált zsákjaink szőrén-szálán eltűntek? Most erősen rágódok hogy vajon az újabb csapat meg lesz-e még a következő felbukkanásunkkor, vagy feleslegesen görnyedünk hosszú napokat a kartondobozokban? És ha mindig eltűnik az előző adag, mikor fogunk végezni vele???

A raktár után egyből hazavettük az utunkat, és már a sofőrért-rimánkodás kört egyből átlépve a biciklitaxi használata mellett döntöttünk, ugyanis rájöttünk hogy ez pont egy olyan formája a pénzköltésnek amit itt akarunk csinálni, azaz nem adományozni, hanem munkájuk fejében pénzelni az embereket. Ezek a srácok meg megérdemlik azt a 200 forintot, amit a 10 km-es dimbes dombos tekeréssel keresnek meg, és az esetek nagy részében üresjáratkánt kell vissza is tekerniük ugyanezt a távot Lunzuig. Persze az ember tényleg gyilkosnak érzi magát a nyakukon zubogó verejtéket látva, de inkább adom nekik a pénzt mint az egységet zabáló telefontársaságnak a sofőrök utáni nyomozásomban..

 Szerdán egész délelőttös irodai meeting, aztán 2-re összehívtam 3 favorit field officeremet egy megbeszélésre. 3-ra kettőjük be is csattogott, és velük megtartottam a mini-meetingemet. Ismertettem velük a 3 jövőbeli projektjüket, amikre nekik kell megfelelő csoportokat, HIV klubokat, vagy passionate-eket találniuk. A tervem miszerint a kiválasztott és arra érdemes közösségek mikrohitel formájában kapnának támogatást, nagyon feldobta őket, ami engem személy szerint meglepett, ugyanis arra számítottam hogy elkenődnek hogy most nem adományt kapnak, csak úgy, hanem bizniszt kell csinálniuk, sőt a kezdőtőkét vissza is kell fizetniük, de meghökkentően egyetértettek a ?gondoljajövőreis? kiselőadásommal (vagy csak jobban járnak ha mindenre bólogatnak. Azt hiszem sosem fogom megfejteni hogy a fehér ember felé tudnak-e teljesen nyíltan is kommunikálni vagy mindig le kell vonni azt amit az érdekük diktál...). Mindenesetre hálásnak tűntek, és remélem hogy tényleg gyorsan tenni fognak az ügyek előremozdulása érdekében.

A meeting után ottmaradtak a tál keksszel amit kaptak tőlem, és megnézegették DVD-n az irodától karácsonyra kapott TCE-s képekből készített válogatást- úgy látszik nekik nincs otthon DVD lejátszó (viszont ebben a megvilágításban a DVD mint karácsonyi ajándék is elég abszurd..). Délután befejeztem a HIV-AIDS, malária, TCE események stb témákat felölelő hírlevelem első számát, ma ugyanis megkaptam (kb 1 hónap után) az utolsó csicseva fordításokat is (én angolul raktam össze), és végre az egész szám a kezemben van!!!  Nem tudom ki próbált már újságot szerkeszteni word-ben, de ha még nem tettétek és nem akartok ideggörcsöt kapni, ne is próbáljátok meg! Már csak pénzt kell kerítenem a nyomtatáshoz, és terjeszteni, terjeszteni, terjeszteni. És egyúttal kezdhetem is írni a következő számot, mert ebben az iramban ami itt van, félő hogy az már sose lesz készen. Mondjuk ha 2 nap alatt megcsinálnám, talán a további 28 nap elég lenne a fordításhoz és nyomtatáshoz. De akármilyen gyorsan dolgozok is, könnyen meglehet hogy csak két havonta tudom kiadni...Őrjítő, de tényleg ez van.