Kávé, te csodás
Szerdán délelőtt minden szaktudásunkat elővéve, egy fotós bőrébe bújva elbattyogtunk a közeli wardroomba Pri-vel hogy a passionate-ek igazolványához elkészítsük a képeket. Először idegenkedtem a feladattól, mivel nem szeretem a hivatalos TCE munkákat csinálni a TCE gárda helyett, hanem valódi, kézzel fogható, közösségi munkával szeretnék foglalatoskodni, de hamar rájöttem hogy ezek az igazolványok nagyon fontosak a passionate-eknek, hiszen semmi hasonló iratuk nincs, sokan sose láttak még fényképet magukról, szóval ezzel nagyon büszkévé és ezáltal talán jobb munkaerővé tesszük őket, no meg a TCE is reklámozza így magát a falvakban. De annyi passionate van hogy a most 3. évét töltő TCE-ben megjelenő önkéntesek (akiknek van fényképezőjük) sem tudták mostanáig befejezni ezt a feladatot. Szóval kattintgattunk párat, majd a gépen legyártottuk az ID-kat, amiket ?már csak? nyomtatni, laminálni, feltűzni kell?Aztán a szokásos délutáni szunya után (amit a nagy hőség miatt amikor tudunk, megejtünk, hiszen sokszor annyira el vagyunk csigázva a melegtől, hogy járni is alig tudunk) folytattuk a könyszelektálást Viktorral. De még mindig van 15 zsák!
Egy különlegesség, hogy Blantyre-ben ellátogattunk az ún. Mandala házba, ami Malawi legöregebb európai stílusú háza, 1882-ben épült egy kereskedő lakhelyéül, aki minden rászorulónak próbált segíteni, menedéket adni. Most extrém magas árakon lehet benne venni mindenféle (de szebbnél szebb) afrikai vásárfiát, és a kávézójában szintén jó kis árakon enni-inni. De mivel nem tudtunk a gondozott, hatalmas parkra néző terasznak és a kávé gondolatának ellenállni, megvendégeltük magunkat egy kávéval (icipicike, jó erős Segafredo, az első kávé mióta Afrikában vagyok), Viktor meg isteni forró csokit kapott. Sejtem hogy ezek a szavak európai fülnek elég közönyösen hatnak, de itt a luxusok luxusát jelentik. Elképesztően megnyugtató volt ott ülni, még ha esett is az eső, mintha nyaralni mentünk volna. Ez az igazi azungu paradicsom. Mi is megegyeztünk abban hogy amilyen sűrűn kijön rá a lépés, elmegyünk, én a kávé és csend fejében felajánlok egy meleg, akár húsos ebédet is, de mivel Viktor erre nem hajlandó, neki még gondolkodnia kell hogy miről mondjon le.
Pénteken én tovább folytattam fotós karrieremet, Anthony vitt el motorral különböző field-ekre ahol nemcsak a passionate-ek, hanem az egész környék összecsődült a fehér ember és a kamera láttán. Csináltam több mint 100 emberről úgy 300 képet, persze mindezt a tűző napon, szóval mire hazaértünk már alig tudtam magamról. Kétszer is bekentem magam az 50-es naptejjel, de mivel éreztem hogy így is égek, képes voltam inkább pulóvert húzni, mivel nem akartam hogy a világatlaszt is meghazudtoló mintázatú hátam (a különböző leégések különböző emléknyomai) újra domborzati térképpé váljon. :)
Viktor is pont akkorra ért haza mint én a preschool vizitjéről és egy jó kis olajos kajaparti után (mindent megsütöttünk ami csak a kezünk ügyébe akadt és nem nylonból volt :)) egyszerre zuhantunk ágyba a hőgutától.