Imádlak Malawi

Péntek reggel korán keltünk, elbúcsúztattuk Sachiét, és átvettük a ránkhagyomázott cuccokat, meg az itteni közösségeknek szánt adományozni valót. Aztán kihordtuk a harmadik könyvtárnak is a könyveket majd a hivatalosan havonta, valójában, afrikai ütemben három havonta megrendezett DI meetingen csücsültünk és hallgattuk, csodáltuk az országban tevékenykedő önkéntesek munkáit.

Szombaton elindultunk a nagy árvaház-felfedező utunkra, Luchenzába, a Mulanje hegy lábánál lévő frissen megalakult árvaházat megnézni és megtudni minden lehetséges infót, amire szükségünk lehet. A végeláthatatlan utazgatásoknak köszönhetően délre értünk oda Petrához, az osztrák lányhoz. Kicsit megszeppentünk mikor a lakásba belépve egy halom ember fogadott minket, akik épp ott vendégeskedtek, de szerencsére ők hamar továbbálltak hogy túrázzanak a hegyen. Így le tudtunk ülni vele, de sajnos néhány kérdés után világossá vált hogy neki nincsen árvaháza, hanem inkább a Malawiban illetve egész Afrikában divatossá vált közösségi alapon működő árvaellátást csinálja, de talán nem csak árvákra fókuszál, hanem egész közösségekre. Van egy központjuk, amit még a önkéntessége alatt húztak fel (ez végülis egy ovi) és ott osztanak ennivalót, illetve ott tartanak közösségi foglalkozásokat, stb. Egyébként a téma nagyon érdekes és a mi fantáziánkat is mozgatja mivel ez az elfogadott, gyerekcentrikus árvaellátási forma, na és nem utolsósorban még olcsóbb is működni vele mint egy árvaházzal. Na de mindig lesznek olyan nagyon sebezhető lurkók, akiknek hiába adunk reggel egy kaját, a befogadó családnál fizikai munkára van fogva, vagy teljesen elfogadhatatlan körülmények között él. (Ez általában nem a család rosszindulatán inkább a szűkös anyagi helyzetén múlik.) És nekik elengedhetetlen az intézményes, árvaházi ellátás, hogy garantálni tudjuk hogy a lurkó emberi jogai nincsenek lépten-nyomon semmibe véve. Na szóval kissé csalódtam hogy ma nem fogunk aprókat szorongatni és innentől kezdve nem is láttam értelmét az egész hétvégés maradásunknak, szóval gyorsvágtában leléptünk, és még épp sötétedés előtt haza is értünk.

És akkor most ugrunk egy nagyot, a következő hétvégére. Azt hiszem ez sikerült a Malawiban töltött idő alatt a legjobban, annyira tömény és mozgalmas volt mintha legalább két hét alatt zajlott volna le.

A hétvége most már pénteken reggel elkezdődött amikor Viktorral útrakeltünk Liwonde felé. Az úticélunk a Littlefield árvaház volt, tőlünk északra úgy 600 km-re amit egy amerikai nőci alapított. Ő nincs itt így a malawi igazgatójával vettük fel a kapcsolatot hogy várjon minket. Lunzui, blantyrei és limbei átszállás után felkerültünk egy igazi buszra (nem minibusz!!), ahol rendesen kalauz, csekkfüzettel szedte a pénzt. Szóval az utazás valamivel több kényelmet sejtetett, de sajnos busz ide-busz oda, még így is elég hosszú volt mire elértünk Ntaja-ba. Ott várt ránk Shaibu, az igazgató (31 éves malawi pasi, nálunk azt mondanák rá hogy izomagy: fekete testpóló a habtestén, fekete gatya, csilivili bőrcipő (természetesen a hátsó részén papucsként letaposva, ahogy malawiban szokás) és egy slusszkulcs :)). Vele kikocsikáztunk az árvaházba, ami végre valódi, hamisítatlan, vidéki árvaház volt! Körbenéztük az épületeket, megnéztük mivel és hogyan kezdték, és megcsodáltuk ?az eleinte még megszeppent - aprókat (na jó annyira nem aprók, 2-től 16 évesig vegyesen). Ekkor Shaibu lelépett egy bevásárló útra, így mi ottmaradtunk a gyerekekkel, és mondhatom hihetetetlen csodás 3 órát töltöttünk velük. Pózoltunk a kamerának, pirospacsiztunk-persze mindenkivel legalább százszor, körbenűlős fogócskás játékban bohóckodtunk velük, vagy csicseva-angol- mutogatás nyelvrendszerrel kommunikáltunk, és végig, folyamatosan mosolyogtunk, és alig tudtuk eldönteni hogy éppen kinek a kezét is fogjuk, ki is üljön az ölünkbe, kivel foglalkozzunk jobban. Teljesen beléjük szerettem, különösen egy kisfiú, Kaszim ejtette rabul a szívem. Tündéri mosolya volt, nem is csinált mást csak mosolygott és szemmel láthatóan csak akkor érezte jól magát ha az én közelemben volt. Ha ült az ölemben, vagy csak átölelte a lábam, de mindig jött oda hogy mellettem legyen. Még mikor a körbenülős játékot játszottuk (mikor elméletileg mindenki random helyezkedik el) , akkor is azt vettem észre pár perc után hogy a gyereksűrűség igencsak megnőtt körülöttem, míg a kör más részei elég kopárak lettek, Kaszim pedig egyenesen elém ült le a földre. Édesek voltak :)

Aztán besötétedett, és mivel nincs áram, a gyerekek a vaksötét udvaron majszolták el a nsima-vacsijukat. Mi is csak a hangok alapján tudtuk hogy ott vannak, olyan sötét volt hogy az orrom hegyéig nem láttam el. Nem is tudom hogyan tudnak boldogulni így (valószínű elég sokszor más is lecsúszhat a torkukon a tányéron felhalmozott kukoricakása mellett ? de hát így leszel életrevaló itt?)Aztán megérkezett Shaibu is, akit beavattunk a látogatásunk valódi okába is, miszerint információt gyűjtünk, és ő elképesztő segítőkészséggel kezdte pörgetni az agyát hogy egyetlen fontos információt se hallgasson el előlünk. Megosztott velünk sok-sok okosságot és egy halom praktikus tanácsot kaptunk tőle, még azt is felajánlotta hogy az általunk megbízott személyt és az árvaház működését időnként lecsekkolja és jelent nekünk e-mailben, ha már nem leszünk itt. Jobb több lábon állni. Illetve hogy segít minden kezdeti dologban, az építkezéstől kezdve a hivatalos ügyekig. Aztán, a nap ráadásaként, megszervezett nekünk egy kora-éjszakai autós kirándulást egy szomszédos faluba, ahol a korábbi népjóléti miniszterasszony él, hogy ötleteljünk vele egyet (Ez volt az első alkalom hogy sötétben házon kívül voltunk!) A néni nagyon szívélyes volt, egy koromsötét szobában tudtunk vele beszélgetni egy keveset az elképzelésünkről, és ő is felajánlotta a segítségét egyrészt a hivatalos-regisztrációs ügyekben, másrészt abban hogy a megfelelő falut megtaláljuk. Ha lesz némi elképzeklésünk hogy hol szeretnénk letelepedni, akkor ő meglátogatja ezeket a helyeket, és beszél a falufőnökökkel hogy megtudakolja a témához való hozzáállásukat, s így talán el tudjuk kerülni az örökké keresztbe tevőket vagy a pénzéhes fajtát. Sajnos ezen a területen (vagyis a HOL kérdéssel) még nagy problémáink vannak, ugyanis nem szeretnénk itt Lunzu környékén maradni, ahol most vagyunk, mert nekem meggyőződésem hogy vannak Malawiban ennél nyugodtabb helyek is, de a legnagyobb bajunk az az lesz, hogy a kiválasztott területen kell hogy legyen legalább EGY megbízható ember. Ezt sokszor még otthon sem tudod megmondani hogy ki lesz az akiben megbízol, akire hagyhatsz pénzt, várhatsz tőle kreativitást és egy kis üzleti szellemet, de itt, ez mondhatni lehetetlen. Szóval nagyon nagy fejtörést okoz még ez a kérdés, de mindenesetre jó volt hallani a támogató hozzáállását. Egyébként az övé talán még érthető is, mivel nyugdíjas, nemigen csinál semmit se, és ezzel kicsit úgy érezné hogy tesz valamit a kis hazájáért, de Shaibu már-már zavarbaejtő segítőkészségén hosszasan tanakodtunk Viktorral. Aztán arra jutottunk hogy ő az a minden lében kanál fajta, aki szintén büszkeségből is segít, meg hát a fehér emberrel barátságban lenni sosem rossz üzlet, még ha neki van is egy jó barátja már Amerikában.

Aztán este 10 körül, mikor már farkaséhesek voltunk és hulla fáradtak az 5 órai kelés, 7 órás utazás, és az árvaházi zsibvásár miatt, magunkba tömtünk egy kis nsimát egy kis rághatatlan kecskehússal, majd koromsötét szobánkban ágyba zuhantunk. Reggel még megölelgettem kicsit a mosolygós szerelmemet, Kaszimot aki jött is hozzám ahogyan meglátott, majd Shaibu elvitt minket egészen Liwondéig, ahol a nemzeti parkban terveztük eltölteni akövetkező napot. A parkban körbenézve a lefoglalt helyünket megállapítottuk hogy a paradicsomba érkeztünk, a természet belsejében nagyon igényesen kialakított kis szállás volt ez. Először egy 20 ágyas terembe cuccoltunk be, de hamar meggyőztük magunkat hogy egy kis ráfizetéssel inkább kiveszünk egy kényelmes kis sátrat, ahol legalább megmarad a személyes terünk. Aztán 11-kor egy szafari autóval elvittek minket a Shire folyóhoz, ahol az evező-túravezető emberünkkel kenuba pattantunk, és vagy két órán át szeltük, napernyőnk alatt csücsülve a nyugodt vizet és lencsevégre kaptuk a fürdőző vizilovakat. Bár csak messziről, mert nagyon dühösek tudnak lenni ha megzavarják őket, amit így nem mertünk megkockáztatni. Én szerettem volna krokodilt is látni, de mivel most esős évszakban elég magas a vízszint, alig lehet taláni sekély vizet ahol pihennének, így valószínű mind a kenunk alatt cikázott? Na de nem baj hogy nem találkoztunk velük :). A folyó fentebbi szakaszain lehetett volna látni talán orrszarvúakat, vagy fürdőző elefántokat, de oda csak motorcsónakos kirándulással lehetett volna menni, ami drágább volt mint ez, és még akkor sem volt garancia hogy látunk valamit. Ezért azt most kihagytuk, és inkább pihenéssel töltöttük a nap hátralévő részét. A természetben elcsócsáltuk a tonhalas szendvicsünket, és hallgattuk a távolban pancsoló vizilovak beszélgetését. Délután pedig ? a kedves túravezetőnk tanácsára- megkerestük a lodge (az egész terület, ahol különböző kategóriájú szállások vannak) tulajdonosát hogy megkérdezzük nincs-e szüksége fiatal munkaerőre. Azon agyaltunk ugyanis, hogyha a közelben tudnánk árvaházat nyitni, akkor nem jönne rosszul egy kis plusz bevétel a saját magunk eltartására (ház bérlés, kaja, biztosítás stb), és Viktornak amúgy sincsen túl sok szerepe az árvaházi ügyekben, ráadásul a lodge-manager-i állás, ami épp most üresedett meg teljesen testreszabott lenne a képesítéseinek és a gyakorlatainak. Na és persze az sem lenne rossz, ha esetleg ott lakhatnánk a munka fejében, ahogyan minden alkalmazott csinálja. Tehát durr bele, elregéltük életünket a nem kicsit őrült-fejű, egyébként fehét bőrű dél-afrikai fickónak, aki elég pozitívan fogadta a kérdésünket, és végeredményben elég sok biztatót mondott. Ha Viktor ezt elvállalná akkor már májustól kellene kezdenie, hogy felkészüljön  a júniustól kezdődő szezonra, ami viszont itt a camp future (két hónapos extra ittlét) periódusunkat változtatná meg.

Na szóval a fickó egyébként elég sok mindenben benne van, bárt nyit éppen a tónál, illetve van egy trust-ja, ahol ők is pre-schoolokkal foglalkoznak, illetve kisebb bevétel ?teremtő és környezetvédelmi projekteket futtatnak, szóval munkát tudna adni bőven. Amivel figyelmeztett minket, hogy ott a bush-bush-ban (a vadonban) elég hamar be tud kattanni az ember (ez lett az előző alkalmazottja sorsa is..). De belegondolva ebbe az ottlakásos dologba, nekem ez mégse lenne túl előnyös mert elég messze van mindentől és onnan nagyon macerás lenne ügyeket intézni.

Na majd meglátjuk.

A sátor egyébként elég kényelmes volt, volt benne két ágy, párnával(mondom párnával!!!), és takaróval, illetve kaptunk egy viharlámpát is (mivel sehol nincsen áram bevezetve) és spirálokat a szúnyogok ellen. Minden nagyon pöpec volt, nagyon jót aludtunk a jó levegőn, még úgy is hogy ez erdő zaja néha kicsit félelmetes volt.

Reggel aztán egy erdei reggeli után útrakeltünk hazafelé, és szerencsénkre Liwondében találtunk egy még nagyobb buszt mint amivel jöttünk, ami meglepetésünkre minden eddiginél olcsóbban elhozott egészen Blantyre-ig. Az egyetlen elviselhetetlen dolog a fülsüketítő zene volt benne ami szó szerint bántotta a dobhártyámat. Na meg a baromi huzat, ami elől alig tudtunk hogyan fészkelődni hogy ne folyjon ki a szemünk. Hiába, Afrikában vagyunk, szokjunk hozzá, ez sosem lesz kényelmes?

A két nap alatt ért millió inger és szerzett információ természetesen az agyam pörgetésére ösztökélt a buszban. Próbáltam rendet tenni valamennyire a gondolataimban, a lehetőségekben, próbáltam megfelelő, akár mozgatható embert találni az ismerősök között, kisebb költségvetést készíteni, a lehetőségeket mérlegelni, összekapcsolni őket, hogy minél többet ki tudjunk használni, stb. Hihetetlen komplex ez az egész ügy, a szponzorkereséstől kezdve, építkezés, tárgyalások, hivatalos papírok, alapítvány létrehozása és annak működtetése, a gyerekek kiválogatása, azokért felelősség vállalás, orvosi ellátás, magunk eltartása, hazautazás, mindent, mindent eldönteni, megszervezni, és nem sok mindenkire lehet itt támaszkodni. És amikor belegondolok hogy hol akarom mindezt megcsinálni; hogy ez egy olyan ország ahol nem tudok úgy elindulni az utcán hogy ne szóljanak be minden második lépésnél valamit az azungunak, hogy ne vágjanak át; ahol állandóan, minden pillanatban résen kell lenni, ahol a közlekedés a sírba tudna kergetni, és ahol nincs jó vörösbor, nincs csemeguborka vagy tejföl, akkor azt gondolom hogy hülye vagyok, hogy nem is itt a helyem. Hogy talán franciaországban kellene lennem a bagettemmel, és a feladatom csak élni és nem gondolni semmire se. De amikor eszembe jutnak ezek a koszos kis gyerekek, akiknek két centi mély sebek vannak a lábaikon, amikbe csak ki-bejár a légy, akiknek összesen egy ruhájuk van, azon is több a lyuk mint az anyag, akiknek nincs egy darab játékuk se, az összes dolog amire azt mondhatják hogy az enyém, az csak egy vaságyra terített gyékény (még az árvaházban is csak ez volt, ami gondolom így is óriási előrelépés ahhoz képest ahogyan eddig éltek). Ha eszembe jutnak ezek a mosolyok, vagy hogy állandóan ölelik a lábamat, és a nyelvi korlátok ellenére jönnek oda egy kis törődésért, akkor azt mondom hogy meg kell csinálnom, és meg tudom csinálni mert nincs lehetetlen, bármilyen áldozatot is követel.

Mert nem igaz hogy minden munka ugyanolyan, hogy a létezés csak arról szól hogy vagy valahol és csinálsz valamit. A nagyvilágnak persze lehet hogy mindegy, hogy te mit csinálsz. Egy sztori vagy. De neked nem mindegy, egyáltalán nem. És talán pár gyereknek sem az.