Lehet segíteni egy haldoklónak? - interjú Dr. Eörsi Dániellel

Dr. Eörsi Dániel háziorvost kérdeztük a haldoklókkal kapcsolatos tapasztalatairól. Eörsi doktor praxisa mellett a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézeténél orvostanhallgatóknak oktat többek között orvosi kommunikációt és pszichoterápiát, emellett a Magyarországi Bálint-társaság akkreditált Bálint csoport vezetője.

Nehéz lehet végigkísérni egy haldoklót az úton…

- Amit én érzek, az erősen annak a függvénye, hogy a beteg mit érez: mennyire tud rá fölkészülni, mennyire tudja elengedni az életet. Ha el tudja azt engedni, az nekem sem olyan rossz érzés, sőt néha egész jó. Igen, akár még jó érzés is tud lenni. Ez viszont elég ritkán fordul elő, mert általában azt látjuk, hogy az emberek görcsösen ragaszkodnak az életükhöz. Ilyenkor sokkal nehezebb elfogadni a halált; ha ő nehezebben fogadja el, akkor én is. Nem is beszélve arról, hogy vannak olyanok, akiknek orvosilag meg lehetett volna előzni a halálát, sőt van olyan is, akinél esetleg az én dolgom lett volna, hogy megelőzzem azt.

Hogyan tud segíteni egy orvos?

- Van, aki kéri a segítséget és van, aki nem. Az életünkben sok intim terület van, de a haldoklástól intimebbet nehéz mondani. Mindenkinek joga van eldönteni, hogy kit akar a saját elmúlásához közel engedni. Kézenfekvő lenne, hogy a háziorvos az egyik, de ez nem feltétlenül van mindig így. Mi van, ha nem vagyok neki szimpatikus? Vagy általában nem bízik az orvosokban? Vagy bármi más ok miatt nem akar beleengedni?

Ha valaki fél, akkor mit tehet?

- Van, aki azt gondolja, hogy nyugtatót kell neki írni, én azt gondolom, nem feltétlenül. A halálfélelem alapvetően egy normális jelenség. Ilyenkor nem az a cél, hogy ne féljen, hanem az, hogy ne féljen túlságosan, azaz a túlzott félelem leküzdése a cél.

- Azt nem tartom feladatomnak, hogy a haldokló emberek világnézetén változtassak, azt túl erőszakos lenne. Abból indulok ki inkább, ami a személyiségében van. Ezt tartom méltónak, emberinek. Fontos az is, hogy lehet különbség az elvi és a valóban megélt világnézet között. Egy vallásos ember azt gondolja, hogy ő nem félhet a haláltól (mert ez a tan), de valójában mégis fél. A betegnek "le van tiltva", hogy féljen, emiatt remeg, és kéri, hogy írjak altatót. Ilyenkor azt hiszi, hogy nem fél a haláltól, pedig ez csak egy belenevelt dolog.

Mit lehet tenni a halálfélelemmel?

- Az a legfontosabb, hogy a beteg megnevezze a félelem tárgyát, és kimondja: fél a haláltól. Ilyenkor "megnyugtatom", hogy én is félnék, ahelyett, hogy azt mondanám: "nem szabad félni tőle". Ezt úgy hívják, hogy normalizálás, normalizáljuk az érzését.

- Onnan kezdve, hogy érzésekről beszélünk, nem igazán vagyok kontroll szerepben. Nem én vagyok az okos orvos, aki tudja, hogy van, hanem én kérdezek. Ilyenkor meg szoktak nyílni és kimondják az érzelmeiket (például hogy a testvérével tíz éve nem békült ki, és akkor most már nem is fog, vagy dühös a testvérére, stb.). Szerintem az a legfontosabb és úgy lehet segíteni, ha kimondják a valós érzéseket, mert a kimondott érzés amplitúdója, nagysága lecsökken, intenzitása töredéke a kimondatlannak.

- Vannak emberek, akiknél mindez könnyű, vannak, akiknek nehezebb. Ők korábban is nehezen mondták ki az érzéseiket, hiszen sokszor maguk sem tudták mit éreznek. Ebben lehet segíteni, de nem feltétlen kell erőltetni. Sokkal egyszerűbb megjeleníteni az érzést, és azt mondani „én nem értem, magának miért kell ilyen korán elmennie”. Nem nevezem meg tehát az érzést, hanem kimutatom. És nem azért mondom, mert én tényleg nem értem, hanem azért, mert ő érzi ezt, és ezzel a mondattal akarok neki segíteni kihúzni a dugót. Segítek megfogalmazni a halálfélelmet, de nem azzal, hogy megkérdezem, van-e halálfélelme, hiszen ő sem tudja, hogy mi ez. Azt mondom: „Nem tudom, hogy mi lesz most. Az orvostudomány is csak addig tart, amíg valaki életben van. Ami most Önre vár, azt egyszerűen nem lehet tudni, hogy milyen.” Megjelenítem a félelmet, mintha a sajátom lenne. Nyilván a sajátom is ott van benne, de én elsősorban neki akarok segíteni.

Kihez fordulhatnak a hozzátartozók? Hogyan tudnak segíteni? Mit tanácsol nekik?

- Nagyon változó, hogy milyen családok vannak a haldoklók mellett. Sokszor van, hogy a hozzátartozónak sokkal nehezebb, és ők tudnak kevésbé beletörődni. A haldokló ilyenkor nem tud a saját tempójában elmenni, mert a hozzátartozók visszatartják. Volt egy hasnyálmirigy tumoros hetvenhét éves betegem, akinek volt egy sérült fia, akit gondozni kellett, hiszen teljes ellátásra szorult. Kijött a házi hospice szolgálat és néhány találkozás után felismerték, hogy a beteg nem tud elmenni, mert a beteget nem hagyják elmenni a családból. Már nyugalomban fulladt és még pelenkázta a fiát, mikor elintézték neki, hogy bemenjen egy pár napra a hospice házba és megoldották, hogy addig ápolók gondozzák a fiát. Bement és két nap alatt elment. Ő már magától rég megtette volna.

Hogyan lehet feloldani azt, ha érzelmileg ragaszkodnak a hozzátartozók a haldoklóhoz?

- Az első és legalapvetőbb technika az egyszerű edukáció: el kell mondani a páciensnek és a hozzátartozónak, hogy mi van és mire lehet számítani, mi ez a betegség és milyenek az életkilátások. Ha valaki fél, akkor ezeknek az információknak csak a töredéke jut el hozzá, tehát az edukációt ismételni kell. Néhány részlet marad meg, de nem biztos, hogy a lényeg. Amúgy is kevés információ marad meg bennünk más témával kapcsolatban is, főleg olyannal, amihez nem értünk, de ha ehhez még intenzív negatív érzések is társulnak, akkor még inkább elfelejtünk dolgokat.

- A második szint az érzelmek normalizálása és kimondása, majd a legnehezebb, amikor a kimondhatatlan, sőt az átélhetetlen érzésekhez segítjük hozzá a pácienst vagy a hozzátartozót. Számomra is ez a legnehezebb és egyáltalán nem hiszem, hogy mindenkinél csinálom, akinél kéne, mert ehhez iszonyú nagy idő és figyelem kell. Ötven beteget látunk el egy nap, úgy, hogy egy emberre körülbelül öt percünk van, azaz kétszázötven percünk van, ami kicsit több mint négy óra. Ebből az ötven betegből pedig nehéz felismerni, hogy ki az a kettő-három, aki bajban van érzelmileg.

- Nagyon érzékenynek kellene hozzá lenni, és nem biztos, hogy az vagyok/azok vagyunk. Ketten dolgozunk az asszisztensemmel, aki ugyanannyira kompetens szereplője kapcsolati szempontból ezeknek a találkozásoknak. Nyilván az orvosi felelősség az enyém, de ő is tud abban segíteni, hogy ki az, aki segítségre szorul, ugyanis sokszor ő segíti a haldoklókat. Most két olyan haldokló beteg is van a praxisban, akikkel ő van intenzív kapcsolatban, én csak akkor megyek, ha orvosi segítségre van szükség. Igazából ő az, aki az érzelmi munkának a nagy részét végzi, és ő ezt szívesen is csinálja.

Milyen lehetőségek vannak még? Kihez lehet fordulni segítségért?

- A hospice házi ápoló szolgálatok többnyire nagyon jók, persze van, aki nem szeret idegeneket beengedni a lakásba, és sokszor nem könnyű megoldani, hogy mindig ugyanaz az ápoló menjen ki. A hospice ellátást bárki kezdeményezheti, de egy idő után szükség lesz egy orvosi javaslatra. Nagyon jó és komplex hospice szolgálatok vannak, akik megszervezik az ellátást. Magyarországon a hospice csak daganatos betegeknek biztosított, viszont vannak, akik ugyanolyan rosszul vannak, mintha daganatosok lennének. Velük mi van?

- A szociális gondozás színvonala nagyon változó. Ők nem biztos, hogy eléggé el tudják viselni ennek az érzelmi terhét. Segíteni itt csak az tud, aki maga képes elviselni ezt az érzelmi terhet. Ehhez az kell, hogy kapcsolatot tartsunk saját halálfélelmünkkel azáltal, hogy haldoklókkal foglalkozunk. Ki kell alakítunk velük egy kapcsolatot, mert ha elment, bennünk is lesz gyász, és ezt tudni kell kezelni. A hospice-nál elég jól működik ez, ott folyamatosan képzik erre a munkatársakat, hogy minél könnyebben lerakják ezt a terhet, míg a szociális gondozóknál nem biztos. Meg kell osztani a terhet, mert egyedül ez nagyon nehéz.

(WEBBeteg - Szabó Diána Lili) A kép forrása: csot.semmelweis.hu