A mesterséges táplálás típusai

A mesterséges táplálás vagy angol nevéről fordítva táplálásterápia az orvostudományban magának egyre jelentősebb helyet kivívó terápiás terület, mely az egyes betegségek speciális terápiáját kíséri a hatékonyság növelése érdekében. Célja megőrizni a beteg jó tápláltsági állapotát annak érdekében, hogy egy vagy több tápanyag hiánya ne hátráltassa a gyógyulást.

Kiegészítő vagy speciális mesterséges táplálás szükséges azoknál a betegeknél, akik nem képesek vagy nem hajlandóak megfelelő kalóriabevitelt biztosító táplálkozásra. Alultápláltság alakulhat ki, amennyiben nem vesz elegendő táplálékot magához az illető (mennyiségi éhezés), illetve akkor is, ha a bevitt táplálék mennyisége elegendő ugyan, de a hasznosanyag-tartalma minimális (minőségi éhezés).

A táplálásterápia során orvosi felügyelet mellett rendszeresen rögzítésére kerül a beteg testsúlyváltozása, valamint a hagyományos táplálkozás útján elfogyasztott táplálék. Amennyiben a megfelelő energia- és tápanyagbevitel ily módon nem biztosítható, akkor az orvos speciális tápszert rendel páciense számára, hogy a fennálló körülmények ideje alatt se romoljon a tápanyagellátása.

A táplálásterápia típusai

Enterális táplálás

Az enterális táplálás azt jelenti, hogy a táplálékot folyadék formájában a gyomor-bél traktus különböző részeibe (gyomor, patkóbél, éhbél) juttatjuk, az aktuális szükségletek figyelembevételével.

• Együttműködő betegek esetében ez szájon át történő (perorális) táplálékbevitelt jelent (pl. iható tápszerek formájában).

• Együttműködés hiányában, vagy ha speciális bevitel szükséges, szondán keresztül kell a beteget táplálni szondatápszerek alkalmazásával.

Az enterális tápszerek között megkülönböztetünk meghatározott, azaz tápanyagtartalom szempontjából teljesértékű tápszereket, valamint módosított, vagyis adott betegséghez vagy egészségi állapothoz igazított tápanyagtartalmú tápszereket, melyek egyedüli tápanyagforrásként is alkalmazhatók.

A szondatáplálásról

A szondatáplálás során a megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékot egy eszköz (szonda) segítségével juttatjuk be a gyomorba, vagy a bélrendszerbe. A szondatáplálásra az esetek nagy részében csak átmenetileg van szükség és az állapot javulásával az eltávolítható. A szondatáplálás nem jelenti a szájon keresztüli táplálkozás tilalmát, tehát a két táplálkozási mód párhuzamosan is történhet.

A cső a gyomorba az egyik orrlyukon (nasogastricus szonda) vagy a hason lévő nyíláson, úgynevezett sztómán keresztül vezethető be. A tápláló gyomorszonda behelyezésének létezik endoszkópos és sebészi útja (PEG) is. A cső a vékonybélbe is levezethető, ekkor orron keresztül nasojejunális szondáról beszélünk, illetve endoszkópos megfelelője is van (PEJ). A szonda általában kis átmérőjű, jó minőségű poliuretánból vagy szilikonból készül. Bevezetésüket követően akár 6-8 hétig is használhatóak. Nem keményednek meg, és az orrot, bélrendszert sem irritálják. Ellenben a gyorsan keményedő PVC-szondákat hetente cserélni kell. A vezetődrótos csövek előnye pedig, hogy könnyebb levezetni őket. A szondák viselhetőségének idejét átmérőjük is befolyásolja. A táplálás alatt és a táplálás befejezése után kb. 30 percig a felsőtestet meg kell emelni (30˚), vagy ülőhelyzetet kell felvenni.

A szondás táplálási módszerrel háromféle módon juttatható tápszer, illetve folyadék a gyomor-bélrendszerbe:

• Bólusban: fecskendővel 100-300 ml táplálék adható be egyszerre a beteg szükségletei szerint, 3-4 óránként. Ügyelni kell a lassú beadásra.

• Folyamatos beadásnál tápszeres üveghez vagy zacskóhoz illeszthető szerelék használható. Az adagolt cseppszámot a napi mennyiség és a táplálás felépítésének stádiuma szerint kell beállítani. Kezdetben óránként 25-50 ml-t, ami később elérheti a 200-500 ml/óra mennyiséget. Naponta 2-4 óra szünetet kell tartani az adagolásban. Vékonybélbe csak ezzel a módszerrel javasolt a gyógytápszer bevitele.

• Intermittálva: ebben az esetben a szereléken egy bizonyos óránkénti cseppszámot kell beállítani. Egy óra adagolást hatvan perc szünet követ. Ezt az eljárást a kívánt mennyiség beadásáig kell megismételni.

Parenterális táplálás

Ekkor az energia, fehérje, szénhidrát és egyéb tápanyagszükséglet bevitele intravénásan történik, a gyomor-bél traktus és a központi szomjazási és éhezési központ kikerülésével. A parenterális táplálás a beadás ideje alapján lehet folyamatos vagy ciklusos, a használt véna helye alapján centrális vagy perifériás. Ennek kivitelezése döntően kórházi körülményeket igényel, de megfelelő betanítás és ellenőrzés mellett otthoni parenterális táplálás is végezhető.

Betegségek, amelyekben a táplálásterápia kiemelt szerepet kap

Étvágytalanság jellemezheti a daganatos betegeket, megjelenhet májcirrózisban, illetve veseelégtelenség során, amikor a beteg vérében felszaporodnak a fehérje-anyagcsere nitrogént tartalmazó bomlástermékei. Különböző pszichés betegségek következtében a beteg elutasító lehet a táplálékfelvétellel kapcsolatban, ilyenek például az időskori demencia, depresszió, anorexia. Amennyiben a beteg rágási és nyelési problémával küzd (állkapocstörés, szájüregi megbetegedés) vagy emésztési-, felszívódási zavarral (gyulladásos bélbetegségek, rövid bél szindróma, sipolyok miatt) él, szintén szükség lehet mesterséges táplálás alkalmazására, valamint ide tartoznak még azok az állapotok, amelyek következtében a beteg képtelen enni (kómában, műtétet követően, súlyos baleset után). Fokozott energiafelhasználással járó betegségben szenvedők normál táplálkozás útján sem mennyiségileg, sem minőségileg nem képesek elfogyasztani a szükséges tápanyagokat például daganatos betegségek, COPD, felfekvés, súlyos fertőzés során.

Kanizsa Gabriella, medikus

Lektorálta: Dr. Brassay Réka