Az intenzív osztály elhagyása után - COVID-betegek nehézségei
lektorálta: Dr. Ujj Zsófia Ágnes, belgyógyász megjelent:
Bár számtalan koronavírus-fertőzött életét mentették meg az intenzív osztályokon, sok beteg élete távolról sem tért vissza a régi minőségébe. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az elszenvedett betegség, de emellett akár a szükséges beavatkozások hatása nem múlik el nyomtalanul.
Egy amerikai intenzív gondozási részleg egyik túlélője, a hozzá hasonló koronavírus páciensek nevében is szólva arról számolt be, hogy számára a hazatérés a hosszú felépülésnek csak a legelső lépése volt.
Az intenzív osztályon való hosszabb ideig tartó fekvés, ellátás egyik legrosszabb utóhatása a szinte tehetetlenséget okozó gyengeség és fáradtság. Hasonlóan gyötrelmes azonban a poszttraumás stressz szindróma, az izgatottság, a depresszió, a gondolkodás nehezítettsége illetve mindaz a nehezen megfogalmazható, laikusként néven alig nevezhető változás, ami miatt a mindennapi életben addig a legegyszerűbb dolognak számító feladat elvégzése is kihívást jelent. Érzelmileg is nehéz elfogadni, hogy a családtagokból hirtelen egy súlyosan beteg hozzátartozó ápolói lesznek, ennek feldolgozása pluszként rakódik rá az érintett beteg mentális és gyakorlati nehézségeire.
Napjaikban egyre több COVID-19 páciens éli túl a gépi lélegeztetést. Csak a legutóbbi években kezdtek külön is – nagy hangsúlyt adva a témának – felfigyelni az orvosok és kutatók arra, hogy az életben tartás érdekében, a halál megelőzésére, elhárítására végzett munkájuknak az „intenzíven” esetleg lehet valami hosszú távú, nem várt, negatív hatása. Az életmentő eljárások, módszerek sokféle olyan – a közvélemény előtt meglehetősen kevéssé ismert – súlyos következménnyel járhatnak, amelyek végül a „poszt-intenzív szindróma” nevű tünetegyüttest okozzák.
Adatgyűjtés, kutatás indult arra fókuszálva, hogy mi mit vált ki, a sokféle, olykor maradandó utótünetnek mi lehet az okozója. Több minden továbbra is tisztázatlan, de egyre több az arra utaló bizonyíték, hogy a hosszan fenntartott inaktivitás, a mély altatás, az öntudatlanság állapota (delírium) és az erős gyógyszerezés is szerepelhet azon okok között, amelyek felelősek lehetnek az akár éveken át tartó mellékhatásokért.
| Egy betegtörténet |
| Még akkor is jóformán magatehetetlen volt az intenzíven 54 napon át ápolt Covid-beteg, az amerikai Brenda Markle, amikor a család kérésére, orvosai hazaengedték. Nem beszélt, nem tudott állni, és ülni se. Nem evett, kiválasztása nem működött. Nem kis erőfeszítésébe került valamelyik családtagnak, hogy egy speciális emelőszerkezet segítségével ágyából a motoros kerekesszékébe ültesse a valamikor jó erőben lévő segédnővért. Brenda egyik kezével működtette az irányítókart, de a gombot csak a fejével tudta megnyomni. Egyéb panaszai közé tartozott, hogy vérnyomása stabilizálhatatlanul le-föl ugrált, nyugtalan, depressziós lett és nála is megjelent az – amire sok COVID-19-páciens panaszkodik –, ha mégis elfogadott ételt, azt fémes ízűnek érezte. Egyre nagyobb felfekvései lettek, végül, 68 napos otthoni, majd ismételten intenzíves ellátás után halálát szeptikus sokk okozta. „Sokan azt hiszik, aki túléli az intenzívet, s kiengedik, annak otthon majd minden újra normális, a régi lesz. Mi is ezt gondoltuk”, mondta lánya. Tévedésüket mára talán százezrek tapasztalata igazolja. |
A poszt-intenzív panaszok és gyakoriságuk
Egy 2018-as tanulmányból az olvasható ki, hogy a kritikusan beteg páciensek 64%-ának, legalább egy fizikai, kognitív vagy mentális egészségét érintő problémája volt 3 hónappal azt követően, hogy elhagyta az intenzív kórtermet. 12 hónappal később 56% még mindig érintett volt. Öt évvel korábban (2013-ban) az volt a megfigyelés, hogy 1 évvel az intenzív elhagyása után a páciensek kb. 25%-ának voltak agyműködést érintő nehézségeik, hasonlatosak ahhoz, ami az enyhefokú Alzheimer-kór esetén tapasztalható. Az esetek mintegy harmada olyan típusú károsodás volt, ami a közepes agysérülést, traumát átéltek tüneteire emlékeztet. Minél tovább tartott a szükséges kábítás, annál rosszabb volt a gondolkodás, a kivitelező képesség később, figyelték meg a kutatók.
A 2016-ra vonatkozó orvosi irodalom adataiból az derül ki, hogy a túlélők mintegy 30%-a a felvételét követő évben depressziós lesz. Mások arról számolnak be, hogy fejükben össze-vissza csaponganak a gondolatok, nem tudnak összpontosítani. Rövidtávú memória-gondjaik vannak, gyakran összezavarodnak. „Oly régóta tart már ez, vissza akarom kapni a régi énem. Tanácsadóra, vezetőre volna szükségem” – panaszolja a 61 éves COPD betegséggel élő Connie Bovier.
Az a gyengeség, ami az intenzív osztályon fekvés után mutatkozik, jóval pusztítóbb, mint a szimpla hétköznapi aktivitáshiány miatt kialakuló elerőtlenedés. Még a bordákon, a nyaknál megtapadó izmok is annyira erejüket vesztik, hogy arra se marad elég erő, kapacitás, hogy segítsék a tüdő mozgását, amikor meg akar tisztulni a benne kialakuló váladéktól – hogy kiköhögje, kiköpje. Aki nem volt ilyen beteg közelében, szinte el se hiszi, lehetséges, hogy valaki annyira erőtlen, hogy még a bólintás is nehezére esik.
Lásd még Poszt-COVID stressz-zavar és COVID-trauma
| Hullámvasút volt |
| Brenda 2020 karácsonyát már az intenzíven töltötte. A koronavírus egy látogató rokonnal érkezett házukba december elején. A megfertőzött anyát magatehetetlen állapotban a padlón találták az egyik hajnalban. A mosdóba indult, de nem tudott megállni a lábán. A vírus miatt vércukorszintje a normál érték hétszeresére ugrott. A kórházban a Covid mellett húgyúti fertőzést diagnosztizáltak, majd hazaküldték. Állapota azonban tovább romlott, s 2 nappal később rohammentő vitte őt a pittsburgh-i egyetem orvosi központjába. A következő 54 napból 26-ot lélegeztető gépre kötve töltött, a betegség újabb és újabb támadásai ellen küzdve. Szélütése érte, tüdőembóliája, bakteriális tüdőgyulladása, és cukorbetegsége lett. A váladék nem ürült a tüdejéből, vérnyomása pedig széles értékek között ingadozott. „Rémisztő hullámvasút volt. Szívverése, pulzusa, összevissza értékeket mutatott, mintha szíve felmondta volna a szolgálatot” – mondta a férje. A farokcsontjánál kialakult felfekvése halála előtt (júliusban) már akkora volt, hogy belefért a férfi ökle, s olyan mély, hogy látni lehetett a medencecsontját. A család mégis ragaszkodott hozzá, hogy hazavigye. Erősködtek, hogy otthon jobban lesz. A kórházi gondozók ezt el is fogadták, elkezdték felkészíteni a hazafelé vezető útra, s mintha az esély gondolatától történt volna, lett is némi pozitív változás. Csaknem 8 hét után az intenzívről osztályra került, s megindult egy 6 hetes kórházi rehabilitáció. Március végén hazamehetett. A család ünnepelt, a nappaliban kórházi ágyat állítottak fel neki, férje a kanapén aludt mellette. „Tudtam, 50%-os az esély. Amikor elkezdődött a rehab, azt hittem, rendbe fog jönni, de végül nem így történt” – mondta lánya, Brittany. Jobb oldala lebénult, karjai, lábai mozgatását újra kellett tanulnia. Részben lebénultak hangszalagjai is. Szinte csak kompótot, erőlevest evett. Mindvégig katéterre szorult. Beszéd-, fizikoterapeuta járt hozzá. Férje mosta helyette a fogát, kifekélyesedett bőrét kezelték. Keze ügyébe készítették telefonját, úgy állították be, hogy egy billentyűnyomás után hallhassa, amit mondanak neki. |
Mindez előre vetíti, hogy felépülés után milyen poszttraumás stressz szindróma (PTSD) léphet még föl. A Covid-betegeket gyakran hosszabb időre viszik mélyaltatásba, mint a sürgősségi többi páciensét, hiszen tovább kell őket intubálva tartani. Egyes betegeknél napokba, sőt akár hetekbe telik, míg magukhoz térnek, felébrednek a lélegeztetőgép lekapcsolása után.
Felvetődött, hogy segíthet a korábban kezdett fizioterápia, a könnyebb bódítás, és a fiziológiai problémák szűrése.
| Elvész a kontroll |
| Az oxigénpalackhoz kapcsolt és egy halomnyi mindenféle gyógyszertől függő Connie Bovier körül ápolók sora tevékenykedik, ennek ellenére tüdőfunkciója egyre romlik. Meglepő, de még mindig jobban van, mint ahogyan a tesztek alapján az orvosok feltételezhették volna. Gyógyszerész nézte végig, miket szed. Légzésterapeuta ellenőrizte tüdőfunkcióját. Mozgásterapeuta döntött arról, vezethet-e autót, alkalmas-e az önellátásra, tud-e főzni, háztartását rendben tartani. Állóképességét fiziko-terapeuta tesztelte. Őt magát a „ködös” gondolkodás (brain fog) és járásképtelensége gyötri leginkább. „Nem tartom kezemben a saját életemet” – panaszolja. Valaha kifejezetten szerette kipipálva a listán, sorban egymás után végezni feladatait. „Ma már az a nagy szó, a legjobb eset, ha leírom a tennivalókat. A lista egyre hosszabb, ám nem pipálok ki rajta semmit. Rám dőlnek a feladatok, mindez pedig rémes depressziót okoz.” Az egyik orvos azt is szóba hozta, hogy tüdeje rendkívül rossz állapota miatt, várhatóan lélegeztető tubust kell bevezetni, s kicsi annak esélye, hogy aztán már egyáltalán ki lehet majd venni. Egy hónappal a kórházból való hazatérése után Brenda Markle vérnyomása ismét lezuhant, újabb kórházi kezelés következett. Három hét után az ottani orvosok azzal fordultak a családhoz, nem látják értelmét az életben tartására tett erőfeszítéseknek. A család mélységesen felháborodott ezen, s átszállíttatta a klinika sürgősségijére. Ott még 68 napon át volt életben. Állapota minden korábbinál rosszabbra fordult. Veseműködése leállt, állandó dialízisre szorult. Egymás után érték az agyvérzések, ezekre 4 különböző gyógyszert kapott. A szívburka két esetben is megtelt vérrel, amitől szívmegállásai voltak. Az orvosok rohantak lecsapolni a vért. Már csak a lelkiismeretes orvosi küzdelem, az odaadás, a csúcstechnológia és a gyógyszerek tartották életben Brendát – látta be a férj, de gyerekeik továbbra is ragaszkodtak hozzá, küzdjenek a legvégsőkig. |
Ez is érdekelheti
- Mi a teendő hosszú ideig fennálló poszt-COVID esetén?
- Poszt-COVID: tüdőkárosodás is állhat a fáradékonyság hátterében
Szerző: WEBBeteg - Fazekas Erzsébet újságíró, Lektorálta: Dr. Ujj Zsófia Ágnes belgyógyász
Forrás: For many ICU survivors and their families, life is never the same (The Whasington Post)
