Érzelmi nélkülözésben nőnek fel gyermekeink - Az iskolai agresszióról

Óriási érdeklődés mellett zajlott a korunk egyik izgató témáját megvilágító egyórás előadás a Budapesti Pszichológiai Napok rendezvényen, amely az iskolai agresszió növekedésével, annak hátterével és megoldásaival foglalkozott.

Agresszívabbak-e a mai kor fiataljai, mint régebben - tette fel az alapkérdést Dr. Vekerdy Tamás, klinikai gyermek szakpszichológus. Erre Popper szavaival élve úgy válaszolt, miszerint „aki azt hiszi, hogy az igazság egyértelmű, vagy ismer olyat, aki megmondhatja a tutit, arra figyeljünk oda, mert ő fanatikusságra hajlamos. Az igazság mindig két, vagy többarcú.” Vagyis korunk gyermekei agresszívabbak is, meg nem is elődjeiknél.

A szakpszichológus számos példán keresztül érzékeltette, mit képes egyszerűsíteni akár a média, akár mi magunk, hiszékeny és elfogult felnőttek egy adott témáról: csak azért, mert láttunk, hallottunk valamit, s a társadalom többségében tabutémák tömkelege miatt eleve behatároltan hozzuk meg magunk is a végső következtetéseket. Elferdítve ömlött a médiából nemrégiben, hogy egy budapesti iskolában, fizikaórán egy diák fenyegette tanárát egy leszerelt csappal. Ezt mobiltelefonnal rögzítette egy másik gyerek.

Az eset „tanárverésként” jelent meg a tömegek előtt, miközben verésről szó sem volt. A helyzetet enyhítendő, az iskola igazgatónője a rendőrségi nyomozásra bízta az eset rendezését, aminek eredménye már közel sem kapott akkora publicitást a sajtóban, mint a telefonos felvétel. A nyomozás kimutatta, hogy a tanár számos esetben ittasan ment órát tartani, ahol aztán rendszeresen volt verbálisan agresszív, vagyis szidalmazta a gyerekeket rasszista és becsmérlő módon.

Senki sincs tekintettel a gyermekek élettani sajátosságaira

Eötvös József vagy Kosztolányi Dezső idejében másként jártak iskolába a gyerekek, s más elvárásnak kellett megfelelniük. A szakember szerint ha valamikor élvezetes lehetett diáknak lenni, az pontosan ez az időszak volt. Korai példájában arra utalt Vekerdy Tamás, hogy a mai oktatási rendszer és alaptanterv abszolút tekintet nélkül hagyja az életkor sajátosságait. Az élettani - fiziológiai változások és az akkorra időzített szellemi elvárások köszönőviszonyban sincsenek egymással. Ismert tény, hogy pontosan 14 éves kor környékén, a pubertásban, a fiziológiai lustaság jellemzi a gyermek testét és szellemét, miközben a tantervi elvárás ekkor a maximumot követelné tőlük. De nem pusztán a pubertás kor rossz tanári és szakmapolitikai kezelése a felelős mindazért az agresszióért, ami valóban felgyülemlik egy növekvő gyermekben.

Ranschburg Jenő meghatározásával élve hallhattuk, „az agresszió adekvát válasz a frusztrációra és kudarcra”. Vekerdy tanár úr szerint: „A magzati korig is visszanyúlhatunk, már itt felmerül az elfogadás és a hogyan fogadás problémája. Folyamatos kérdés a gyermeknevelés során az érzelmi biztonság megadása testi és lelki értelemben, melyben a gyerek megtanul személyes érzelmet kapni, adni és viszonozni. Mindez tompíthatja a környezetből érkező agresszív jeleket, felkészítheti a későbbi fejlődésre, megfelelő válaszok adására.”

A gyermeki agresszió hátterében frusztrációk sorozata áll

A szakember szerint már kisbabakortól többnyire rosszul kommunikál a felnőtt a gyermekkel. A kicsinek minden csak játék. Régen egy gyermek körül sokan voltak, jelen volt a nagyszülő, dédszülő, egyéb rokon is a nevelésben. Az idősebbek tudták, hogyan kell adott helyzetben reagálni egy gyermek sírására, jelzésére. „Cöccögtek, énekeltek, mondókákat, játékos szavakat mondtak, masszíroztak, érintettek és hagyták mozogni az örökmozgó, aktív kisembert” – hangsúlyozta Vekerdy Tamás. Ma már számos óvoda is leblokkolja a gyermeki aktivitást azzal, hogy túlzottan helyhez köti a gyerekeket. Nincsenek aktív játékok, mozgást engedő programok, helyettük van tévé és videó. Utóbbi pedig, nem meglepően nem köti le hosszan a gyermekeket, mégis szülőként az egyik leggyakrabban használt eszköz, hogy a felnőtt magának időt spóroljon meg és lecövekelje a gyermeket egy helyre. Ha már kisbaba korban kimarad a megfelelő kommunikálás, az állandó beszéd, jelenlét, már önmagában frusztrációt gerjeszt a gyerekben. A tévé nem szocializál, nem játék, nem mozgás, nem vezeti le a természetes aktivitást, így önmagában növeli az agressziót, függetlenül tehát attól, mit is vetítenek benne.

A gyermek, s a majdani felnőtt lényege is az, hogy a külső ingereket, benyomásokat belső képeinkkel együtt tudjuk feldolgozni. Erre van a játék, álom, a mondott, hallott, olvasott mesék. A kor civilizációja csökkenti a belső képgyártást, így a külső ingerek feldolgozása is nehezebbé válik számunkra.

Érdekességként elhangzott az is, hogy az agresszív film elsősorban az egyébként is rossz érzelmi állapotú gyermek esetében növeli az agresszív hajlamot. De mivel minden film és így tévés mese is mintát ad, azokban a gyerekekben, akikkel kevésbé foglalkoztak a szülők (vagy nem megfelelően) nő az agresszivitás. A filmek a sok lefojtott aktivitásból eredően érzelmi nélkülözésről szólnak számukra, ahogyan saját életük is.

A kevés mozgás frusztrációt, így agressziót okoz

Az óvodában még játszani kellene engedni a gyerekeket, hiszen ekkor a gyerek leginkább még az anyával, a szülőkkel akar lenni, számára az óvoda csak bezártságot és kevés mozgást, aktivitást jelent. Rosszabb esetben az érzelmi biztonságot nyújtó szülői háttér, az otthon sem ad elegendő impulzust egy gyermek teljes fejlődéséhez. Régen nagyobb tereken, szabadabb zöld felületeken, fák, vizek, kertek állatok és növények között nőtt fel egy gyerek, korlátlan mozgás lehetőségével. A kevés mozgás azonban frusztrációt, bizonyos agyi kapcsolatok elsorvadását generálja már kiskorban.

Az óvodából iskolába kerülő gyermekek nem érettek még az iskolában elvárt, kötelező magatartásformára. Legalább 2 évre szükségük lenne még aktív mozgásban fejlődni, ahelyett, hogy elsősként a padban órákat üljenek és csupán a verbális érettségi szintjüket osztályozzák, értékeljék a tanárok.

Az iskolának fokozottan kéne figyelni egy gyermek fiziológiai és szellemi fejlődését (az érzelmi és értelmi intelligenciát), s ahhoz igazítani az elvárásokat. Ehelyett az iskola lexikális tudásra és matematikai készségekre helyezi a hangsúlyt, miközben a gyermekek nagy része pontosan ebben a korban nem érett még erre, nem ezekben erős.

Minden gyermek önmagához képest teljesít jól

A megoldási kísérletekre számos jó példa található a külföldi szakirodalomban. Az első számú szabály egy szülő gyermek viszonyban a viszonyulás kérdése: mindig a szülő dolga igazodni a gyermekhez, annak adott korához (kamaszkorban pl. humorral oldhatók fel a felnőttben furcsának érzett gyermeki ellenállások). A tanítás és a nemzeti tanterv már sokkal keményebb probléma, aminek rendszerébe egymagunk nehezen tudunk hatékonyan beleszólni, bár az adott jó lehetőségekkel – 1993 óta törvényes jog, hogy szülői+tanár+diák közösségét felölelő Iskolaszékeket lehet létrehozni bárhol – sem élünk ma még. Az iskolai tananyag egy közeg csupán, amiben két individuum létezik, a gyermek és a tanár. Ez a közeg azonban nem arra való, hogy „leadják”, hanem hogy használják. Beszélgetni kellene, kreatív (elsősorban művészetekkel készséget fejleszteni) megoldásokat keresni az aktivitás levezetésére (önképző körök, ének, rajz, színjátszás, sport).

Létezik már az Amerikából hazánkban is itt-ott átvett kooperatív tanulás módszere, mellyel bizonyítottan sokkal hatékonyabban adhatók át ismeretek vegyes fejlettségi szinten tartó gyermekek esetében is. Kiscsoportokra felosztják a gyerekeket, s egy adott nagy témának, minden csoport csak egy szegletét kapja feladatul. A csoportok maguk szedik össze, saját és egymás kútfejéből az információkat. Zsibongva zajlik egy ilyen óra, ami után könyvtárban, otthon, interneten is folytatható a kutakodás, beszélgetés, információkeresés. Az eredményről minden csoportból egy fő referál a teljes osztály előtt, majd a közös hozzászólásokkal, kérdésekkel kiegészítve a tanár, a téma minden lényeges összetevőjét a táblára veti. A gyerekek mindeközben megismerik egymást, rengeteg információt cserélnek, és folyamatosan aktívan tevékenykednek.

Hasonlóan jó módszer lenne minden oktatási intézményben, ha a gyermekeket differenciáltan mérnék. Enne lényege, hogy a gyermek önmagához képest mit teljesít adott feladatban, s ez alapján díjazzák. Értékelni nem csak a tanárnak kell gyermeket, hanem egymást és viszont is. Létező választási lehetőség, ha a tanár több feladatot felvázol a táblán, s a gyermek maga választja ki a számára megfelelőnek tűnőt. Ekkor is történhetnek csalódások, de a frusztráció sokkal kisebb, mint fordított helyzetben.

(WEBBeteg - A. A.)