Minden baba azokhoz a szülőkhöz érkezik, akik várnak rá

Amikor a párok összeházasodnak, s szeretnének közös babát vállalni, a környezetükben élők nem restek kérdezősködni: Mikor érkezik a kis trónörökös, meddig vártok még, telik az idő felettetek is... Vannak, akik bölcsen kitérnek a válasz elől, míg mások különféle elméletekről mesélnek a babavárásuk kapcsán.

Bárhogyan legyen, ez bizony magánügy, s tapintatlanság bárkit ehhez hasonló kérdésekkel terhelni. Vannak azonban, akik rögtön az elején tisztázzák, főként szűk családi körben, nem születik közös baba, nem éli meg a feleség a kismamák áldott állapotának szépségeit, s nem érzik megrázkódtatásnak, hogy az örökbefogadást választják. Történhet ez a nő vagy a férfi terméketlensége miatt vagy a későn házasodók nem kockáztatják az esetleges fejlődési rendellenességet az újszülött életében, de az sem ritka, hogy férj és apa nélkül szeretnének az anyaságra érett nők örökbe fogadott csemetét felnevelni, sajátjukként szeretni, gondjukat viselni. Utóbbiaknak nehezebb a helyzetük minden tekintetben. Csakhogy egy nő, mint mondják, két dologért mindenre képes. Azért, hogy legyen gyermeke, vagy azért, hogy ne legyen.

Ez a cikk is érdekelheti A meddő nőknek sem kell lemondani a babáról

T.-né K. Kata mások megsegítése, a tisztánlátás érdekében vállalta férjével, hogy elmesélik Hanna kislányuk érkezésének meseszép történetét a Gólyahír Egyesület áldásos közreműködésével, támogatásával.

- Hanna hároméves lesz, és az első pillanattól a saját gyermekünk, nem jut eszünkbe, hogy az életet adója nehéz szociális helyzete miatt lemondott róla. Minden örökbe fogadó szülő így érez, ez nem kétséges. Ráadásul, akik hosszú éveket várnak a babájuk érkezésére, s egyszer csak megcsörren a telefon éjjel vagy nappal, s a Gólyamama a vonal végén csak annyit mond: - „Üljetek kocsiba!” – most mindegy a város, a helyszín – , meghatározza, hogy melyik egészségügyi intézmény szülészeti osztályára kell menni, mi pedig nem tétovázunk, indulunk, hiszen erre a hívásra vártunk évek óta. A várakozásnál is izgalmasabb percek ezek. Emlékszem, reszkettem a boldogságtól, s kíváncsian vártam, hogyan reagál a baba, ha a karomba veszem, ha simogatom, ha kinyitja majd a szemét. Kapaszkodtunk egymásba a férjemmel és éreztük, a mi babánk született meg, hozzánk szeretne érkezni. S ez így is van. Nem vérszerinti gyermekünk, de a miénk, az életünk szemefénye. Háromnapos volt Hanna, amikor először találkoztunk vele. Makkegészségesen jött a világra – emlékszik vissza a csodálatos napra az örökbe fogadó anya.

- Mit jelent az, hogy a Gólyamama telefonál, s hírül adja az újszülött érkezését? Ha jól tudom, nem mindenki ilyen szerencsés.

- Mindenki szerencsés, aki örökbe fogadó szülővé válhat. Akik újszülöttet vehetnek a karjukba, valóban ritka csodában részesülnek. Ezt nem tudhatjuk előre. Noha, amikor elkezdődik a folyamat, meg kell jelölni, hogy kit szeretnénk örökbe fogadni. Nyitottak voltunk a férjemmel, így 0-4 éves kor között jelöltük meg az életkort, ikreket is, néhány betegségtípust is toleráltunk, kivéve a súlyosan sérült idegrendszeri károsodást, hiszen a szívünk szakadt volna meg, és véleményem szerint az ilyen módon sérült gyermekek neveléséhez erős idegrendszer és megfelelő szakmai, egészségügyi háttér szükséges. A származást tekintve is nyitottak voltunk, noha pontosan tudjuk, hogy a másság, a romaszármazású gyermekek elfogadása még napjainkban is előítéletekkel van körülbástyázva. Nem beszélve arról, ha valaha még az is kiderülne, hogy örökbefogadott gyermekről van szó. Nekünk Mórucz Lajosné Gabika volt az angyali Gólyamamánk, aki a Gólyahír Egyesületet alapította 2000-ben. Sajnos néhány hónapja tragikus hirtelenséggel az Angyalokhoz költözött. Ő mindenkor, mindenben mellettünk állt, segített, tájékoztatott, lelket öntött belénk, figyelemmel kísérte a sorsunkat, s a „lehetséges” babát, kisgyermeket, akire oly nagyon vártunk a férjemmel. Hannára bő négy évet vártunk. Az egyik év márciusában megkaptuk a határozatot, hogy örökbe fogadhatunk, mivel megfeleltünk minden előírásnak, majd két esztendő elteltével, karácsony előtt Hanna megszületett. Többnyire 5-7 évet kell várni arra, hogy valaki szülővé válhasson, és örökbe fogadhassa a gyermeket, akit épp neki szánt a sors. Velünk is így történt. Hanna életet adója a karjába sem vette a kislányt, nem akart érzelmileg kötődni hozzá. Nem is látta. Bizonyára pokoli szenvedés ez egy anyának.

- Vagyis az életet adónak le kell mondania a gyermekről az apával együtt?

- Igen, mindennek megvan a jogszabályban előírt feltétele, folyamata. Az életadónak is, és az apának is írásban kell lemondaniuk csemetéjükről. Esetünkben az apa nehezen került elő, aminek külön izgalmas története van, mindenkit mozgósítottunk, aki segíthetett az apa előkerítésében, Gabika is aktív részese volt a keresésnek. Végül megtaláltuk őt. Amikor kezet fogtunk vele, s látta a boldogságos, mégis reszketeg izgatottságot a szemünkben, azt mondta: neki nincs szüksége sem az anyára, sem az újszülöttre, nem tudná eltartani őket, így írásban is lemondott Hannáról. Intelligensen megjegyezte, ha nekünk köszönheti a kislány, hogy családba kerül, ő ehhez áldását adja. Ezt tette az életadó is. Ha nincs meg az apa, és nem mond le ő is, akkor Hanna állami gondozásba került volna. Furcsa ezt mondani a gyermekünkről, de az előzményekhez ez is hozzátartozik.

- Ennek a nyílt örökbefogadásnak is nyilván megvan a hivatalos menete, amire felkészítenek minden örökbe fogadó szülőt?

- Mindenről időben, pontosan tájékoztatnak bennünket. A kötelező tanfolyam elvégzésekor sem kerülik ki a hivatalos kérdéseket, sem a tájékoztatás során. A nyílt örökbefogadás egyik lényeges része, hogy megismerkedünk a vér szerinti szülőkkel. A „civilek” közül sokan sajnos azt sem tudják, hogy mi a különbség az örökbe fogadó és a nevelőszülő között. Az utóbbi is áldozatos, szép vállalás, de semmi köze az örökbefogadáshoz, ami egy életre szól, a nevelőszülőség a gyermekek átmeneti gondozását jelenti. Az életadóval háromszor találkoztunk. Tapintatosan kérdezgettük a sorsáról, a terhességéről, a családjáról, az apa hozzátartozóiról, s amennyit ő elmondott, számunkra az is ajándék volt. Sok minden érdekelt volna még Hanna miatt, ami elsősorban a család egészségi állapotára, testi-lelki fejlődésére vonatkozott volna, de azokban a percekben nagyon nehéz bölcsnek lenni. Vannak, akik már megkérdezték, hogy Hanna cigány vagy félvér? Egyik sem. Ilyenek a rossz beidegződések. Szerintem ez ostoba viselkedésre vall. Magyar kislány, de azt soha senki nem tudja kideríteni, hogy a családfa egyik ágán, valaha nem voltak-e roma ősök. Mi sem tudjuk a saját családunk pontos családfájának az ágas-bogas rokoni szálait kinyomozni. A férjem orvos, a szülei és a nagyszülei is azok voltak, én pedig zongoratanár vagyok egy vidéki zeneakadémián. Honnan tudhatnánk, ha száz éve például egy roma származású ember is bekerült a családba, s az már genetikailag meghatározó lehet a későbbi ősök életében. Nincs jelentősége.

- A várakozási időszakban volt-e kudarcélményetek, amikor az anya visszalépett? Erről még nem is meséltél.

- A várakozás félidejében a TEGYESZ-től kaptunk telefonhívást, hogy egy fogyatékos kisfiút örökbe fogadhatunk. Orvosi konzultáció után úgy döntöttünk, sajnos nem tudjuk vállalni őt. Majd pár hónap múlva ismét érkezett a hívás, érdekes módon szintén egy ellehetetlenült helyzetben lévő anya mondott le az újszülött fiáról. Boldogságunk határtalan volt, noha a kicsi halláskárosodással született, de vállaltuk volna az örökbefogadást, csakhogy az életadó egy héten belül meggondolta magát, s megtartotta a gyermekét.

Ez a cikk is érdekelheti Minden harmadik örökbe fogadható gyermek fogyatékossággal él

- Visszatérve Hanna életet adójára. Az a három találkozás volt az első és az utolsó vele? Mindenkor ott volt a férjed is?

- Igen, mindig elkísért a férjem, hiszen a gyermekünkért tettünk minden lépést. A gyámhivatalba együtt kellett menni az életet adóval, az volt a harmadik találkozás, s akkor beszélgettünk a leghosszabban. Megegyeztünk, hogy Hanna születésnapján mindig küldünk egy fotót a Gólyahír Egyesülethez, a személyes találkozást kölcsönösen kizártuk. Eddig még minden évben elment a fotóért. Éreztem, hogy így lesz. Nem könnyű neki sem a saját keresztjét cipelni. Nem szabad elítélni, hiszen az állami gondozástól mentette meg a kislányt azzal, hogy lemondott Hannáról. Soha egy rossz szót nem mondanék róla, ha Hanna valaha érdeklődne felőle. Abban biztos volt már a legelején, mondta is, hogy a legjobb szülőkhöz került a baba. Jól érezte. Nagyon szeretjük Hannát, ő a mi drága kislányunk.

- A nyílt örökbeadás során 42 napig meggondolhatja magát az életadó, például ha javulnak az életkörülményei, vissza is kérheti a babát. Ez elképzelhetetlenül nehéz hat hét lehetett az életetekben.

- Valóban nagyon megszenvedtük a 42 nap várakozást, s azt sem tudtuk, hogy a csodás babaszobában, a gyönyörű, egészséges, lencsibaba kislányunkhoz miként merjünk kötődni, túlszeretni, beleélni magunkat a létezésébe, a szülői létünkbe. Nem is fogadtunk látogatókat, nem szívesen társalogtam senkivel, a szorongás együtt élt bennem a boldogsággal. A férjem is ezt érezte, tudom, de ő erősebb nálam, és soha nem engedte, hogy a kétségek közt összeomoljak. Az első 3 és fél hét egyébként nem is telt rossz hangulatban, talán a félelem sem uralt bennünket, csak a végtelen boldogság. Majd utána, ahogy egyre lassabban döcögött az idő a 42. naphoz, mi is érzékenyebbek lettünk. Amikor elérkezett az utolsó nap, úgy éreztem, belehalnék, ha el kellene veszítenünk Hannát, mert az életadó meggondolja magát. Rémes pénteki nap volt, de egyben csodás is, mert délután fél négykor megszólalt a telefon, a gyámhivatal hívott. Fel sem mertem venni, féltem a rossz hírtől. Végül Gabika, a Gólyamamánk telefonált, hogy gyorsan hívjam vissza a gyámhivatalt, legyek nyugodt, mert nem jelentkezett Hannáért az életet adó. Fel sem fogtuk a férjemmel, hogy Hannát soha nem veszíthetjük már el. Csak ezután értesítettük a nagyszülőket, a testvéreinket, hogy jöhetnek ünnepelni, mert Hanna a mi babánk örökre, s az ő unokájuk, keresztgyerekük.

- A személyes, hivatalos ügyintézés is csak ekkor kezdődhetett? Adódtak-e kellemetlenségek a hivatalokban, sértő megjegyzések?

- Sajnos, igen. Az első arcul ütés is akkor ért, amikor az ügyintéző azt kérdezte, nem bánjuk-e meg később, hogy más gyerekét neveljük. Mintha szíven szúrtak volna. Boldog anyának éreztem magam, s az előítélettől lebutított ember, aki talán fel sem fogta, hogy milyen sértő volt a kérdése, porig aláz az anyai mivoltomban, s Hannát, akit nem is ismert. Azt gondoltam, mindegy ki ez a nő, mindegy mennyi időt szánt rám, elmagyarázom neki, mit jelent örökbe fogadó szülőnek lenni, s milyen fantasztikus annak a drága gyermeknek az élete a családban, s nem az állami gondozásban, s mellesleg megvédtem a szülőanyát, aki nem eldobta a gyerekét, hanem felelősséggel és nyilván fájdalommal, de a rossz élethelyzete miatt lemondott az újszülöttről. A beszélgetés végén sírtunk. A hivatalnok bocsánatot kért, restellte magát. A munkahelyemen meglepetés köszöntést szerveztek a kollégáim, a hallgatóim kisebb koncertet adtak Hanna érkezésének örömére. Sosem felejtem el.

Tovább Veled leszünk egy család! - Az örökbefogadás lelki háttere

Forrás: WEBBeteg
Balogh Mária, újságíró