Szüleink elvesztésével a sérelmek is semmivé lesznek?

A szüleinkkel való nem rendezett konfliktusok feldolgozása sokkal nagyobb feladat, mint hinnénk. Nem mindig vagyunk képesek továbblépni a sebeken és traumákon, és még nehezebb a gyógyulás, ha a szülők már nem is élnek.

Míg a mesékben a király kitagadja, elkergeti gyermekét, majd aztán könnyes szemmel egymás nyakába borulnak, a király nekiadja a fele királyságát, mintha mi se történt volna, esetleg máshol kezdenek új életet, addig a valóságban ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. Meg kell és egyáltalán meg tudunk bocsátani? Mi van, ha a szülők már nem is élnek, hogyan tudjuk ezeket a mély sebeket mégis egy kicsit begyógyítani? És a legfontosabb, én hogyan leszek jó szülő mindezek után?

Sokféleképpen lehet bántani

Egy gyermek számára sokszor nagyon megtévesztő, hogy mi az, ami belefér egy szerető kapcsolatba. A legnehezebb ezekben a helyzetekben, hogy a gyermeket az bántja, akit a legjobban szeret és akitől éppen a biztonságot várná, ami egy borzasztóan ambivalens érzés.

Nincs olyan szülő-gyerek kapcsolat, ami teljesen konfliktusmentes, de mégis vannak olyan sebek, amiket nem vagy csak nagyon nehezen lehet begyógyítani. A testi és szexuális bántalmazáson túl, egy szülő verbálisan is képes bántalmazni. Nem beszélve arról a helyzetről, amikor a szülő passzív, és nem tesz semmit a gyermeke megmentéséért, pl. miközben a másik szülő bántja. De szintén nagyon nehéz alkoholista vagy mentális beteg szülő mellett felnőni. Az ilyen gyerekek gyakran lesznek úgynevezett parentifikált gyerekek, akiknek hamar kell felnőni és elvész a felhőtlen gyermekkor.

Sok esetben a szülő a szeretetével bánt, azaz nem enged felnőni, túlkontrolláló és esetleg olyan utat kényszerít a gyerekre, amit az nem szeretne.

Máskor lehet, nem tartja tiszteletben a gyermeke autonómiáját, képtelen a sikereinek az elismerésére, közömbös vagy éppen elérhetetlen a gyerek számára.

Ez a felsorolás természetesen csak néhány említett lehetőség, amit nehéz lehet feldolgozni. Minden eset egyedi, de mivel a szüleink az első kötődési kapcsolatunk és mintánk, így a velük való kapcsolat, legyen az negatív vagy pozitív, mindenféleképpen meghatározza a személyiségünket és az életünket.

Meg kell bocsátani?

Susan Forward Mérgező szülők c. könyvében megkérdőjelezi, hogy minden esetben meg kell-e bocsátani a szülők által okozott sérelmekért. Ugyan ez némiképp ellentmond sok vallási és filozófiai tanításnak, mégis azt vallja, hogy nem kell megbocsátani ahhoz, hogy megleljük a lelki békénket. Úgy véli, hogy a megbocsátás bizonyos szempontból a tagadás egy formája is lehet, ami mintegy feloldozza a bűnöst, minket azonban meggátol abban, hogy tovább lépjünk. Egy ilyen helyzetben valójában az ember elnyomja az érzelmeit.

Ahhoz, hogy önazonosak legyünk (valójában mindenben) át kell élni a pozitív és negatív érzelmeket egyaránt, akkor amikor ennek helye van. Ha sikerült egy nehéz vizsga vagy eljutottunk egy régen vágyott helyre, akkor tudni kell örülni. Ahogyan gyász esetén sem az a jó, ha valaki nem sír vagy nem szomorú, mert ilyenkor igenis helye van a könnyeknek. A megbocsátással nem lehet elkerülni a „fájdalmas részt”, azaz a haragot, a csalódottságot vagy a szégyent.

Természetesen eljöhet az a pont, amikor egy gyerek képessé válik megbocsátani a szüleinek, de ezt inkább az ezzel foglalkozó érzelmi folyamat végén érdemes megtenni. A megbocsátás ezért inkább egy aktív munka, amelynek során megszabadítjuk magunkat a negatív energiáktól és érzésektől.

A halál még inkább összekuszálja az érzéseket

Az eredeti latin mondás is így szól: „Halottról igazat vagy semmit”. Bár a szóbeszédben sokszor helytelen fordításban maradt fent, hogy „Halottról jót vagy semmit”. Éppen ezért talán sokan hiszik azt, hogy a szülő halálával a hozzá fűződő probléma is megoldódik, és a halottról már úgysem érdemes rosszat mondani. Ám ez nem feltétlenül igaz. Ugyanakkor komplikált lehet a gyász és az illető megrekedhet a gyászfolyamatban akkor, ha konfliktusos a kapcsolat az elhunyttal. Nehéz elgyászolni valakit, akire haragszunk vagy bűnbakként tekintünk.

Hogyan tudunk továbblépni?

Ugyan arra már nincs lehetőségünk, hogy az elhunyt személyt szembesítsük, hogy a tettei milyen hatással voltak ránk, és esetleg egy bocsánatkérést is kapjunk, de lehetnek olyan módszerek, amik segítik a feldolgozást.

A családunk történetének megismerése

Sokat segíthet, ha megértjük, milyen körülmények között nevelkedtek a szüleink, pl. milyen volt a történelmi és társadalmi kontextus. Gondoljuk át, milyen családból jövünk, milyen lehetőségei, mintái voltak a felmenőinknek. Készíthetünk családfát, nézhetünk családi fényképeket vagy beszélgethetünk rokonokkal, ami mind-mind segíthet megérteni a szüleink viselkedését. Ha megismerjük a családi történetünket, lehetséges, hogy így meglátjuk az ő viselkedésük mögött húzódó okokat és azt, hogy a körülményeikhez és eszközeikhez mérten, ők ennyit tudtak nekünk nyújtani.

Érzelmek megélése

Engedjük megélni az érzéseinket, legyen az harag vagy szomorúság. Püfölhetünk boxzsákot, kifuthatjuk magunkból a haragot és a könnyeket vagy végezhetünk kemény fizikai munkát, amely segít levezetni a bennünk felgyülemlett évek óta tartogatott feszültséget. Közben hallgathatunk olyan zenét, ami szövege vagy az emlékek miatt valamiért a halott személyhez kötődik. Egyéb rituális módon is teret adhatunk az érzéseinknek, pl. eltörhetünk egy boros poharat, ami mondjuk az alkoholista apánkra emlékeztet.

Levélírás

Szintén nagyon jó technika, hogy ugyan személyesen már nem mondhatjuk el, de levél formájában még mindig megírhatjuk az elhunyt szüleinknek a sérelmeinket. Ezt utána felolvashatjuk a temetőben vagy egy üres szék előtt is odaképzelve hozzá az adott személyt, de lehet, az hoz felszabadítást, ha utána elégetjük.

Beszélni egy rokonnal

Az is hasznos lehet, ha az elhunyt személy helyett egy hozzá közel álló rokonnak vagy barátnak meséljük el a minket ért sérelmeket. Függetlenül attól, hogy milyen reakciót kapunk (döbbenet, megértés, tagadás), mindenképpen könnyíthetünk vele a lelkünkön, és az efféle konfrontáció a maga módján mindig siker.

Önmagunk feloldozása

Fontos, hogy feloldozzuk magunkat és elismerjük, hogy bármit is érzünk, az jogos. Írhatunk egy listát, ahol felsorolhatjuk ezeket. Például:

Jogom van...

• szomorúnak lenni, mert nehéz gyerekkorom volt.
• mérgesnek lenni, amiért más pályára kényszerítettek, mint szerettem volna.
• látni a szüleim hibáit, hiába tudom, hogy a körülményeikhez képest jót akartak.

A belső gyermekünk megkeresése

Ismerjük meg a belső gyermeki énünket és nézzük meg, mire lett volna szüksége. A szüleinket nem tudjuk megváltoztatni, de saját magunkat igen. Ha úgy érezzük, nem kaptunk elég szeretetet vagy nem olyan szüleink voltak, amire vágytunk, akkor ezt utólag is pótolhatjuk, pl. beiratkozhatunk felnőttként is táncolni, ha korábban soha nem engedtek, vagy vehetünk magunknak karácsonyra csokis adventi naptárt, amire gyerekként mindig annyira vágytunk.

Lehetek jó szülő

Láthatjuk, hogy egy gyereknek joga van elgyászolni az elvesztett gyerekkorát vagy azt, hogy nem értették meg. Ha ezeket az érzéseket, gondolatokat évekig a szőnyeg alá söpörjük, akkor az előbb-utóbb felpúposodik és kifolyik alóla. Legkésőbb akkor, amikor mi magunk is szülővé válunk.

A szülővé válás az egyik legnagyobb önismereti út, ami alatt az ember folyamatosan tanulja önmagát. Fontos, hogy felnőttként le tudjunk válni és reálisan tudjuk látni a saját gyerekkorunkat. Ezek a gyerekkori sérülések kihatnak az aktuális kapcsolatainkra a párunkkal vagy a saját gyerekünkkel is. A jó és a rossz példát egyaránt tovább tudjuk adni sokszor tudattalanul. De kellő önismerettel ezen tudatosan is dolgozhatunk.

Lehet hibázni, hiszen nincsen tökéletes szülő, így tudjuk máshogy csinálni, mint ahogy a mi szüleink tették, talán éppen a negatív minta által leszünk mi sokkal jobbak. Ezek a nehézségek lehetővé teszik a megküzdést. Fontos látni, hogy a szüleink a legfontosabbat, az életet adták nekünk, de ők sem tökéletesek és mindenhatók, ahogy azt kisgyerekként hajlamosak vagyunk gondolni. Mi nem a szüleink vagyunk, tehát az, hogy mi milyen kapcsolatot építünk ki a gyerekünkkel, és hogy ő 20-30 év múlva mit fog rólunk mesélni a pszichológusnál, az már a mi felelősségünk, nem a szüleinké. Mert biztos, hogy beszélni fog rólunk, csak nem mindegy milyen kontextusban.

Forrás: WEBBeteg
Szerzőnk: Lőrincz-Erdélyi Krisztina, pszichológus

Felhasznált irodalom:

• L. Stipkovits Erika: Szeretettel sebezve. HVG Könyvek, Budapest, 2015.
• Singer Magdolna: Gyászkísérés. Együtt a bánat és a feldolgozás útján. HVG Könyvek, Budapest, 2021.
• Susan Forward: Mérgező szülők. Háttér Kiadó, Budapest, 2019.