Félelem az inzulinkezeléstől

Mindenki fél? Mindenki! Hogyne félne, hiszen önmagát kell megszúrnia, lehet, hogy napjában többször, vércukrot kell mérnie, nem mindegy az étkezés időpontja, gyakorisága, mennyisége, a kezelés velejárója lehet a kórosan alacsony vércukorszint, a hipoglikémia, mely rosszullétet okozhat. Hát ez elég komoly változás mindenki életében és a változástól mindig félünk.

1-es típus: az inzulin az egyedüli megoldás

1-es típusú cukorbetegségben nincs sok idő töprengeni, ebben az esetben az inzulinkezelés életmentő. A korán elkezdett korrekt terápia a „haldokló”, inzulint termelő béta sejteket sok esetben szinte feltámasztja. Sokszor hónapokig, vagy akár évekig minimális külső inzulin elég lehet, akárcsak naponta egyszer. Érthető, ha az 1-es típusú diabétesz tényét, a velejáró intenzív inzulinkezelést nem tudja elfogadni a beteg. Ilyenkor jönnek a „csodatevők”, akik gyógyulást ígérnek drága termékeik és gyógymódjaik alkalmazása fejében.

Az inzulin alkalmazása okozta béta sejt inzulintermelésének átmeneti javulása pedig maga a „bizonyíték” a csodatevő eljárás hatékonyságára. Többen elhiszik és kezelőorvosuk véleményének kikérése nélkül elhagyják az inzulint. Majd pár hét, vagy hónap után csalódva jobb esetben visszatérnek magas vércukor miatt, rosszabb esetben a kórházban kötnek ki, sokszor nagyon rossz állapotban. Ma minden tudományos bizonyíték és tapasztalat arról szól, hogy 1-es típusú cukorbetegségben a korrekt inzulinkezelés, a páciens tudása, gyakorlata, életmódja, az önmenedzselés tartósan jó vércukorértékek elérését teszi lehetővé, mely a szövődmények megelőzésének a záloga.

2-es típusú diabétesz: fontos a megfelelő időben elkezdett inzulinkezelés

2-es típusban más a helyzet. A betegség már évekkel a panaszok megjelenése előtt kialakul. A vércukor csak lassan emelkedik, 10 mmol/l körüli vércukrokkal vígan lehet élni, az időnkénti szájszárazsághoz, az éjszakai egy-, kétszeri vizeléshez hozzá lehet szokni. Pedig ilyenkor a béta sejtek többnyire már csak fele kapacitással dolgoznak, a kissé emelkedett vércukor, a gyakran velejáró vérzsír eltérésekkel komoly érelváltozásokat és más, egyelőre észrevehetetlen szövődményeket okoznak.

Ebben az esetben mikor szükséges az inzulinkezelés?

A 2-es típusú cukorbetegségben bizonyított, hogy a korán elkezdett életmód terápia (egészséges táplálkozás, mozgás), majd gyógyszeres kezelés jelentősen lassíthatja a béta sejtek kimerülését, ezáltal tartósan elfogadható vércukor és HbA1c értékek eléréshez vezethet. Az évek múltával mégis az látszik, hogy az életmód terápia és korszerű gyógyszeres kezelés mellett is a belső inzulintermelés már nem elégséges, emelkedik a vércukor, a HbA1c. Ilyenkor nem érdemes sokáig várni, hiszen még van további lehetőség a bétasejt működés romlásának lassításához.

„Nem is tudtam, hogy az eddiginél is jobban érezhetem magam”

Pár éve egy volt gimnáziumi évfolyamtársammal találkoztam hosszú idő után Veszprémben az utcán. Nagyon meghízott, fiatalabbnak éreztem magam mellette. Ő sokat hallott rólam, tudta, hogy szűkebb szakterületem a cukorbetegség. A „hát veled mi újság…” érdeklődésemre hamarosan kibökte: Én is cukorbeteg vagyok évek óta. Nekem pedig kicsúszott a számból a kérdés: Hát akkor hogy-hogy soha nem találkoztunk a diabétesz centrumban? Mire ő: Hát hozzád csak végszükség esetén megyek. Te mindenkit inzulinra állítasz, mondják mások. Hát, ha sokáig vársz Te is így jársz – gondoltam, majd igyekeztem feloldani a benne lévő tévhiteket az inzulinról. De csak egy év múlva jelent meg. Ezután sikerült 10 kg-ot fogynia, de akkor már olyan kevés saját inzulin termelése volt, hogy hamarosan a tablettája mellé napi egyszeri, lefekvés előtt beadott, hosszú hatású inzulin analóg kezelést kezdtünk. A fogyás, a tabletta és az egyszeri inzulin mellett már évek óta jó anyagcserével rendelkezik, hetente kétszer kardio-edzésre jár, jól érzi magát.

Soha nem hagyhatom el az inzulint, ha már elkezdtem?

Gyakori ez a kérdés! 1-es típusban biztosan nem. 2-es típusban gyakran csak átmeneti az inzulinkezelés, az alábbi esetekben inzulinkezelésre van szükség:

• A betegség felfedezésekor, ha nagyon magas vércukrokat mérünk,
• Különböző súlyos fertőzések esetén,
• Műtét kapcsán,
• Terhességre való felkészüléskor majd a terhesség alatt, vagy
• Egyéb olyan gyógyszerek, például szteroidok szedése esetén, melyek az inzulin hatása ellen dolgoznak

Ilyenkor az esetekben zömében az inzulin adásának javallata csak átmeneti. Sajnos többször előfordul, hogy kellő gondozás hiányában a beteg „rajta felejtődik” az inzulinon, a sok hipoglikémia kapcsán meghízik, emiatt a ritkán mért, de magas vércukorra még további inzulindózis emelés történik.

Mikor van szükség naponta többször adott inzulinra?

1-es típusban szinte mindig. 2-es típusú cukorbetegség esetén, ha már teljesen kimerülnek a béta sejtek és az eddigi kezelési stratégia kudarcot vall, lehet, hogy naponta többszöri inzulinadás válik szükségessé. Ennek jele a 7-7,5% fölött mért HbA1c, vagy a 7 mmol/ feletti éhomi és a 9 mmol/l feletti étkezés után vércukrok. Természetesen egyénenként más és más lehet a kezelés módja, elsősorban attól függően, hogy milyen célokat tudunk kitűzni. A célkitűzést befolyásolja a beteg kora, a szövődmények, a társbetegségek, valamint nagymértékben az, hogy a beteg mit tud végrehajtani és ő mit gondol célnak. Fiatal, szövődménymentes, aktív, cselekvőképes betegnél a minél jobb vércukrok, a 6,5% HbA1c elérése a cél. De idős, esetleg súlyos társbetegségben szenvedő, vagy nehezen mozgó, kevésbé alkalmazkodni tudó betegnél a cél, hogy minél egyszerűbb kezelési móddal érjünk el panaszmentességet, ilyenkor akár a 8% HbA1c is megengedhető.

Ha beteggel együtt úgy gondoljuk, hogy érdemes olyan HbA1c és vércukor célértékeket kitűzni, mely tartósan biztosíthatja a szövődmények elkerülését, vagy annak romlásának megakadályozását érdemes az úgynevezett intenzív inzulinkezelést alkalmazni, mellyel utánozhatjuk a normális inzulintermelést.

Ebben az esetben a naponta 1x vagy 2x adott bázis inzulin mellett a főétkezések előtt adott rövid hatású inzulinokat alkalmazzuk. A bázis inzulin feladata az éjszakai és reggeli, valamint az étkezések közötti időszak inzulinnal való lefedése, az étkezésekhez adott inzulin pedig az étkezés után emelkedő vércukor kezelése. Humán inzulinok esetén kisétkezések (tízórai, uzsonna, utóvacsora) is szükségessé válhatnak, a főétkezéseket pedig az inzulin beadása után késleltetni szükséges (egyénenként változóan 15-60 perccel).

Ma a legkorszerűbb inzulinok az ún. analóg inzulinok. Előnyük, hogy alkalmazásuk mellett sokkal kevesebb a hipoglikémia, az inzulinadás után nem szükséges kivárni, kisétkezés többnyire nem szükséges, valamint rugalmasabb életmódot, biztosit, hátrányuk a magasabb ár. Utóbbi miatt a társadalombiztosítás terhére bizonyos feltételek megléte esetén rendelhető 2-es típusú cukorbetegségben.

Fontos tudni, hogy a naponta többször adott inzulin automatikusan nem javítja a vércukorszintet. Nem helyettesíti az életmód terápiát. A kellő hatáshoz a páciens aktív közreműködése szükséges. Ebbe beletartozik a rendszeres vércukor önellenőrzés (napi 4-6x, egyes esetekben, például terhesség előtt, alatt akár 8x), az eredmények értékelése, az inzulin dózis, az étkezéssel és a mozgással való összehangolása, a rendszeres orvosi, nővéri ellenőrzés. Ma már 1-es típusú diabéteszben, arra alkalmas páciensek esetén inzulinpumpa kezeléssel kiváló eredményeket lehet elérni.

A siker titka a kommunikáció és a tanulás egymástól

Az 1970-es évek végén azért kezdtem el foglalkozni a cukorbetegséggel, mert rájöttem, hogy milyen keveset tudok erről a bajról. Az osztályon megforduló betegek kérdeztek (ha egyáltalán mertek) és én éreztem, hogy válaszaim tankönyv ízűek, sem ők, de én sem tudok velük mit kezdeni. Akkoriban a cukorbeteg gondozás kérdéseivel még nagyon kevesen foglalkoztak Magyarországon, Veszprémben, pedig senki. Meg kellett tanulnom a diabetest és ez a tanulási folyamat az óta is tart. Sokat tanultam kitűnő mesterektől, de egyikkőjükkel sem volt alkalmam huzamosan együtt dolgozni, azaz „iskolájukba” járni. Amit Tőlük hallottam továbbképzéseken, konferenciákon, megpróbáltam alkalmazni. A könyvek, folyóiratok is sokat segítettek, mutatták az irányt, merre halad a diabetológia. Később alkalmam nyílt külföldi kongresszusokon is megfordulni szerte Európában, de a tengerentúl is.

Mégis elmondhatom, hogy legtöbbet a pácienseimtől tanultam. Úgy is lehet mondani együtt tanultunk. A veszprémi diabetes centrum megalapításakor kitűnő mestereim nyomán azonnal diétás tanácsadást (dietetikus munkatárssal) kezdtem működtetni, és azonnal megalakítottuk a cukorbeteg klubot. Mindjárt nem voltam egyedül, már voltak munkatársaim (nővér, dietetikus) és a másik oldalon maguk a betegek.

Mindnyájan éreztük már a kezdetekben, hogy az egymás közötti kommunikáció a tanulás és a konkrét betegellátás során meg fog térülni. Hamar látszott, hogy a rendelői orvos-beteg találkozások relatíve kevés kommunikációs lehetőséget adnak (időhiány, a kezdetben hagyományos, nem egyenrangú orvos-beteg kapcsolat, egyéb zavaró körülmények). A nővér és a dietetikus, valamint a betegek között egy másfajta, sokszor közvetlenebb, szimmetrikusabb kapcsolat alakul ki, melyet be tudtunk építeni a kezelőszemélyzet (csapat) munkájába. Tágabb teret adnak a kölcsönös „ismerkedésre” a klubok. Itt kötetlenebb a légkör, nincs fehérköpeny, jobban megnyílnak az emberek. Sokat tanultam a rendelőben is, de itt is. Megtanultam „betegül” beszélni, írni. A rendelőben is és a klubban is szembesültem a pácienseim vágyaival, de életminőségének romlásával is, melyet részint a betegség általam ”előírt” kezelése okoz. A klubbeli kötetlen együttlétek, karácsonyok, kirándulások tiszteletbeli diabeteszessé avattak. Sokat köszönhetek ennek az időszaknak. Sokat segítenek munkatársaim is, akik más szempontokat tudnak felvetni az egyes páciens kezelése során.

Később elkezdtük a bentlakásos tanfolyamokat szervezni nem kórházi körülmények között inzulinnal kezelt betegeink számára. Ezek a tanfolyamok már más minőséget jelentettek. Munkatársaimmal együtt már sok tapasztalat állt mögöttünk, sokkal tudatosabbak lettünk. De itt is tanultunk, a klubbeli nagycsoport mellett megtanultuk a kiscsoport működésének mechanizmusait, azok kezelését. Oktatási tevékenységünk hatékonysága fokozódott. Itt még közvetlenebb, sokszor katartikus élményekkel gazdagodtunk. A kiscsoportban még jobban megnyílnak az emberek, ha az bizalomkeltő, kellően együtt érző. Az itteni visszajelzések és a rendelőben szerzett tapasztalatok itt mélyítették tudásomat a diéta és az inzulin, valamint a mozgás együttesének működésében.

Itt jöttem rá a kezelés eredménytelenségének számtalan okára és természetesen a legfontosabbra. Arra, hogyha nem értjük egymást, ha elbeszélünk egymás mellett, ha nem érzem betegem félelmeit, vagy ő az enyéimet, akkor nem tudunk közösen hatékonynak lenni. Jól képzett, okos betegeimmel való foglalkozás közben értettem, meg, hogy én „csak” a trénerük lehetek. Nem foghatom a kezüket mindig, nekik kell önállónak, magabiztosnak és nagyon alaposnak lenni a hétköznapokban. Azaz sokat kell tanulni, nekem el kell oszlatnom a félelmeiket, a fenntartásaikat, közösen kell kialakítanunk a kezelés céljait, az azok eléréshez vezető eszközöket. Nekik meg kell tanulniuk ezek használatát. El kell érnünk közösen, hogy ne a diabetes uralkodjon rajtuk, hanem fordítva, ők legyenek képesek befolyásolni a betegségből fakadó hátrányok leküzdését. Ez egy bizalmi kapcsolat, melyet természetesen rendszeresen ápolni szükséges, őszinteséggel és megértéssel. Meg kell dicsérnem a legapróbb sikereket is, mert e mögött sok erőfeszítés lehet. Közösen kell a kudarcok okát is keresni és nem egymásra hárítani.

Mindezek mellett sok emberséget, küzdeni tudást, de szomorú sorsokat is láttam és végigéltem. Ezekből azt tanultam, hogy soha nem szabad feladni! Közöttünk élnek a hétköznapok hősei, a cukorbetegek és hozzátartozóik. De eddigi tapasztalataim alapján, a diabetológia gyors fejlődését és a jövő tudományos ígéreteit látva érzem és tudom is, hogy érdemes kitartani. Az elmúlt évtizedek eredményei is azt mutatják, hogy sokkal kevesebben jutnak el a szövődményekig azok, akik tudnak küzdeni, reménnyel élni és embertársaikkal, köztük orvosaikkal, kommunikálni és együtt munkálkodni.

Az inzulin egy fontos eszköz a cukorbetegség kezelésében, de a kulcs a mi közös akaratunk! „Együtt erősebbek vagyunk!” (Nemzetközi Diabetes Szövetség)

Tovább Hová adjuk be az inzulint? A helyes öninjekciózás lépései előretöltött injekciós tollal

Forrás: WEBBeteg
Orvos szerző: Dr. Vándorfi Győző, belgyógyász, diabetológus, lipidológus