A rák leküzdése - Emese története

Sorozatunkban olyan emberek történeteit mutatjuk be, akiknek nap mint nap, közvetve vagy közvetlenül szembe kell nézniük egy egész életüket meghatározó betegséggel. Ismerjék meg Emese történetét, akinél már kétszer is diagnosztizáltak rákot élete során.

Milyen rákja is volt?

Először a méhnyakrák, azután a melanoma. Az hét éve volt.

Tehát kettővel is megharcolt, és az utolsónak is hét éve már. Ilyenkor mit mondanak? Orvosilag ön már gyógyultnak számít?

Nem. Az orvosok soha nem mondják a daganatos betegre, hogy meggyógyult. Legalábbis nekem azt mondták a gyógyult fázis után – hiszen a méhnyakrák gyógyulása egy sikeres szüléssel, sikertörténettel végződött –, hogy a daganatot nem lehet elfelejteni, csak elnapolni. Az ugyanúgy ott van az előéletemben. Pontosan az a daganatos betegségek lényege, hogy fogják magukat, és egy másik formában fölüthetik a fejüket. A méhnyakból nálam most éppen bőrdaganatként, de bármikor benne van a pakliban. A melanoma is azért veszélyes, mert a nyirokrendszerbe kerülhet, és hatással lehet az összes belső szervre.

Ezt így, ilyen formában az orvosai mondták magának?

Igen. Nagy szerencsém volt, mert nagyon felvilágosult orvosom volt az elsőnél, illetve egy orvoscsapatról beszélhetünk, és arra készítettek fel, hogy ez csak elnapolva van, és más formában még előjöhet. És tényleg, amikor már elfelejtődött minden, és szinte minden tökéletes volt, akkor jött elő a melanoma. (...)

Tovább Mikor a rák kiújul

És akkor ön már gyakorlatilag hetedik éve van ezen túl?

Igen.

Az első hogy kezdődött? Hogy találkozott egyáltalán a problémával?

Ami lelkileg is a legnagyobb tragédiát jelentette, hogy egy nagy szerelem megkoronázásaként teherbe estem. Erre orvosilag is készültünk.

Ez mikor is volt?

Kilencvenben. Egy genetikával foglalkozó intézményben készítettek fel a terhességre, és nagy öröm meg siker volt, hogy teherbe estem, már nem fiatalon. Ez a negyedik szülésem lett volna. Az első öröm után, hogy hurrá, terhes vagyok, jöttek a szokásos szűrések. Olyan két és fél hónapos terhesen, ugyanebben az intézményben szűrtek citológiailag, és ez után jött egy értesítés, miszerint sajnálattal közlik, hogy nem sikerült a vizsgálat, meg kell ismételni. Amikor visszamentem megismételni, és rákérdeztem, hogy mi ez, akkor ott mondta nagyon durván a doki, hogy ez egy kezdődő méhnyakdaganat. Csak úgy mellesleg. Én teljesen pánikba estem. „De hát terhes vagyok!” Erre azt mondta, hogy ne izguljak, a gyereknek semmi baja nem lesz.

Mit ért azon, hogy durván mondta?

Hát azt, hogy én kétségbeesve kérdeztem, hogy mi az, hogy kezdődő méhnyakrák, miközben terhes vagyok. Ez ugyanis éppen egy olyan intézet, ahová azért mennek a már nem olyan fiatal nők, hogy a szervezetük felkészüljön a terhességre. És akkor nekem ezek után kiderül, hogy kezdődő méhnyakrákom van. Nem is igazán fogtam fel rögtön, hogy miről van szó, és erre csak azt mondja, hogy ne aggódjon, a gyereknek nem lesz semmi baja. Ez olyan durvaság volt, hogy nem is igazán emlékszem, hogy értem haza kocsival.

És csak ennyit mondott, hogy a gyereknek nem lesz baja? Arról nem mondott semmit, hogy magával mi lesz?

Nem. Annyit tett, hogy mivel olyan stádiumban voltam a terhesség miatt, ezért ultrahangvizsgálatra küldött az éppen ügyeletes kórházba. Ott aztán én félve megkérdeztem az orvost az ultrahangvizsgálat után. Elmondtam, hogy milyen a citológiai leletem, és azt is, hogy azt mondták az intézetben, hogy a gyereknek nem lesz semmi baja. Megkérdeztem tőle, hogy ez szerinte is igaz-e. Az az orvos ott akkor nagyon indulatba jött: „Ki volt az, aki magának ezt mondta?! Hát az tény, hogy a gyereknek – azaz a magzatnak – semmi baja nem lesz, de hogy maga rámegy, arról nem beszélt magának?!” Komolyan elveszítette a türelmét, és elkezdte szidni a kollégát elég látványosan. Amikor kiordította magát, és látta, hogy én mennyire megrémültem, akkor leültetett azzal, hogy most beszéljük meg, hogy mit lehet csinálni, mit csináljunk, mi legyen a következő lépés, mert ő úgy gondolja, hogy most elsősorban én vagyok a fontos.

Tovább Van esély gyermekre rákbetegség után!

És miket mondott?

A citológia csak az alapos gyanút mutatja. Az egy sejtfestés, amely akár rosszul is sikerülhet. Több helyről kell majd szövettani mintát venni, ami majd inkább egyértelmű eredményt ad, és lokalizálja a beteg területet, ezért meg kell szakítani a terhességet. Megegyeztünk abban, hogy megcsináljuk ezt a szövettani vizsgálatot, mert az a biztos. A terhességet viszont mindenképpen meg kellett szakítani. Én ugyanakkor nagyon hezitáltam, mert évek óta készültünk erre. És akkor én most ezt elveszítem. Akkor még mindig a magzat volt a fontos nekem, azon túl, hogy jól megijedtem. Viszont lehet tudni, hogy a daganat nem arról szól, hogy a betegek száz évig élnek. Az orvos akkor azt mondta: „Asszonyom. Én megértem, hogy ezt a gyereket, illetve ezt a terhességet nagyon akarta. Van már két élő gyereke. El kell, hogy döntse, melyik a fontosabb. A két élő, vagy ez a gyerek. Hiszen ön erre rá is mehet.” Ettől kezdve nyilván nem volt kérdés, hogy a két élő gyerek. (...)

Tovább Méhnyakrák - Mire számíthat a nőgyógyásznál?

Az orvosom tudta, hogy én mennyire vágytam erre a terhességre. A műtét után azt mondta nekem, hogy ha komolyan gondolom, és valóban szeretnék még egy gyereket, márpedig ő ezt érzékelte a szavaimból, akkor, ha nagyon sietünk, és gyorsabbak vagyunk, még mielőtt ez az átokfajzat újra felüti a fejét, akkor még ki tudok hordani egy gyereket. A műtétnél kimetszették az érintett területet és még kicsit többet is, biztonsági okokból. Vállalhatok nagy-nagy orvosi felügyelet mellett még egy terhességet, de akkor nagyon kell sietnünk. Mármint azzal, hogy teherbe essek. Azt is hozzátette, hogy ezt csak magának mondom, ezt másnak nem ajánlanám fel. Akkor azt mondtam neki, hogy én leszek a világ legjobb betege, ezt megígérem. Akkora már szinte baráti kapcsolatba kerültünk. Azután én egy évig szó szerint magokon és nyers zöldségeken éltem. Mindent megtettem, amit lehet, mert annyira akartam ezt a gyereket. A szükséges idő kivárása után, hiszen ahhoz majdnem egy év kellett, hogy a szövetek regenerálódjanak, sikerült teherbe esnem, és nagyon szoros orvosi kontroll mellett végül is megszületett a kisfiam, aki most már huszonhárom éves.

A műtéten túl milyen kezelése volt még ezzel a betegséggel?

Semmi. Pontosabban ez azért nem igaz, mert elsőre nem sikerült teherbe esnem, és a szöveteket meg kellett bontani, hogy valami legyen, de nem kaptam sem kemoterápiát, sem sugárkezelést.

Mondtak-e valamit arról, hogy erre miért nincs szükség, vagy egyáltalán szóba került-e ez?

Azért nem került szóba, mert ezt mindig a szövettani eredmények döntik el, illetve a műtét sikeressége, hogy mennyire sikerült kimetszeni. Illetve – ahogyan én tudom – minden daganatnak megvan a maga története, az, hogy milyen gyorsan fejlődik. Ez egy korai stádium volt, így akkor még nem volt másra szükség a műtéten kívül, mivel még nem fertőződött a többi terület, hanem viszonylag ép maradt.

Tovább Méhnyakrák kezelése

Értem. S utána a melanoma mennyi időre jött?

Ez kilencvenben volt, az pedig kettőezer-hétben, tehát tizenhét év után.

S közben, a tizenhét év alatt?

Semmi. Én valóban úgy gondoltam, hogy meggyógyultam, az egész el van felejtve. Sikertörténet. Nem foglalkoztam vele egyáltalán. Szó szerint elfelejtettem. Na, jó, azért elfelejteni nem lehet. (...)

Gondolkodott azon, hogy miért pont maga?

Igen, előjött e kérdés, hogy miért pont én. Pont én, aki annyira szeretek élni. Meg tudok is élni. Miféle igazságtalanság ez? Teljesen föl voltam háborodva, és nem tudtam elképzelni, hogy én ne éljek, és ezt mind itt hagyjam. Ez nagyon erős érzés volt. Az is nehezítette, hogy a családból mindenki nagyon kétségbe volt esve, nekem meg játszanom kellett az erőset.

Hogy reagáltak?

Édesanyám belebetegedett. Ő már azzal sem értett egyet, hogy ebből a szerelemből gyereket akartam. Azzal meg végképp nem, hogy egy újabb terhességre akarok vállalkozni. Egy újabb gyerekre ilyen állapotban. Azt azért mindenki tudta, hogy nem csak annyiból áll ez az egész, hogy a sebet kivágják, és attól majd minden szép és jó lesz. Nem nagyon tekintettek komplett embernek, azt mondták, nem vagyok normális, hogy ennyit kockáztatok. Komolyan aggódtak értem. A barátok tutujgattak, elcipeltek mindenféle természetgyógyászhoz. Mindannyian nagyon megijedtünk, és ezért nekem kellett azt játszanom, hogy ez nem olyan nagyon komoly. Én nyugtattam a többieket, és ez rettenetesen sok energiámba került.

Ténylegesen mit élt át?

Amikor egyedül voltam, rettenetesen kétségbeestem, legszívesebben zokogtam volna. De mivel nagyon sűrű volt körülöttem az élet, és sokan voltak mellettem, ezért valakire mindig tekintettel kellett lenni. Nem nagyon voltam egyedül. Én egy nagyon dinamikus, vitális ember vagyok, és csak rövid időszakonként jött az érzés, hogy „jaj, Istenem, ez tulajdonképpen milyen veszély”.

Voltak olyan pillanatai, hogy feladja?

Nem. Nem tudom, de sokszor gondoltam arra is, hogy olyan vagyok, mint a macska: agyon sem lehet ütni. Van bennem valami hihetetlen élni akarás. (...)

Az első betegségből, mint mondta, kijött, és hosszabb ideig nem volt semmi. Azután jött a melanoma. Hogyan?

Azt gondolom, hogy elég jól ismerem a testemet, és a daganatos betegségekkel kapcsolatban is elég jól kiműveltem magam annak idején. Nem vagyok hipochonder – félreértés ne essék –, de már hallottam a melanomáról, hogy az micsoda. Egyszer keletkezik valami rendellenes a testeden, és nő. Énrajtam is keletkezett valami picike a lábamon.

Tovább Rosszindulatú (malignus) melanoma - Milyenek a kilátások?

Ezek szerint megszólalt a vészcsengő, amikor meglátta?

Így van. Elkezdtem figyelni, és egyszer csak elérkeztem oda, hogy ezt most már meg kell mutatni az orvosnak.

Mennyi ideig figyelte?

Talán olyan másfél év volt.

Volt már egy daganatos betegsége ezt megelőzően. Itt most azt mondták, hogy ez melanoma és menjen is vele sebesen tovább. Megint felbukkant valami. Hogy élte ezt meg?

Érdekes, de nem volt az a kétségbeesés, mint az első alkalommal, hiszen ezen már átestem. Az első gondolatom az volt, hogy mennyire igaza volt az orvosomnak, aki azt mondta, hogy ezt csak elnapolni lehet. És lám, itt van. Akkor már tudtam, hogy mi volt az oka.

Miért, ennek mi volt az oka?

Itt? Egyrészt a szerelem nem múlt el, de nagyon gyötrelmesen lehetett tőle megszabadulni, amire nagyon sok energiám ment rá, és emésztett rendesen, másrészt emellett még az anyagi helyzet is szerepet játszott. Akkor kezdődött a válság, és anyagilag is nagyon rossz helyzetbe kerültem. Ez volt az az állapot, amikor elfogytak a szervezetem tartalékai, a muníciói. Azt mindenki tudja, hogy aki melanomás, nem mehet a napra. Röhej, de nekem akkor ez volt a legnagyobb gondom. Kizárt dolog, hogy én ne napozzak. Tehát először nem a menekülés, vagy az ebből való felgyógyulás foglalkoztatott, hanem a napozás. Megnyugtató volt ugyanakkor, hogy ezzel a betegséggel kapcsolatban a legjobb hírű helyre kerültem. Ott is az osztály vezetőjéhez, aki nagyon rokonszenves volt. Megnyugtatott, hogy jó kezekben vagyok. (...)

Milyen vizsgálatok voltak?

Mellkasröntgen, ultrahang, vérvizsgálatok, nőgyógyászat. Az rögtön kiderült, hogy túl voltam egy nőgyógyászati daganaton, és azzal kapcsolatban folyamatos kontrollra járok évenként.

Találtak valamit?

Hát igen. Megállapították, hogy a májam mérete egy felnőtt férfi májának a méretével egyezik meg. Beteg a májam, a vesém. Nagyjából ennyit.

De nem daganatot állapítottak meg?

Nem, de az első vizsgálat nem a daganatról szól, hanem a feltérképezésről, és ezt további vizsgálatok követik. Én már ettől is pánikba estem. Nőgyógyászatilag nem volt semmi, de azzal kontroll alatt is voltam. Mammográfiára is több év óta évente kellett mennem, mert olyan gyógyszert szedtem, aminek ez a kockázati tényezője. Arra már nem emlékszem, hogyan keveredtem májvizsgálatra. De, megvan. Kénytelen voltam elmenni a háziorvosomhoz, hogy beavassam, hogy mi minden történt velem, és akkor elmondtam neki, hogy mennyire kétségbeestem, hiszen én még azt sem tudom, hogy hol van a máj. (...)

Mondtak arról még valamit, hogy mi baj van a májjal és a vesével?

Nem, csak megállapították, hogy valami. Ez van, kezdjek vele valamit.

Akkor a melanomára a műtéten és a vizsgálatokon kívül egyéb kezelést nem kapott? Kemoterápia, sugár?

Nem, viszont az a belgyógyász, aki a májamat és az epémet vizsgálta, azt mondta, hogy addig is, míg várakozunk a tumormarker-vizsgálatra, keressek alternatív gyógymódot.

Ezt az orvos tanácsolta?

Igen, ezt ő tanácsolta.

És ezzel kapcsolatban mondott valami bővebbet is? Például, hogy mit.

Nem. Nem akart ezzel kapcsolatban befolyásolni. Nem javasolt konkrétat, csak azt, hogy nézzek utána. Tehát rám bízta, hogy ezt teszem-e, vagy sem. (...)

A beszélgetés elején úgy fogalmazott, hogy igazából soha nem mondják azt, hogy valaki gyógyult. A saját példáját is említette, hogy sok év elteltével előjött a melanoma. De ennek már hét éve. Hogy ítéli meg most?

Nem vagyok meggyógyulva. Azt gondolom, hogy ugyanúgy sokkal éberebbnek kell lennem. Lehet, ahogy az orvos is mondja, hogy öt év a kritikus időszak, hogy nagyobb valószínűséggel felütheti a fejét valami öt éven belül, de jobb az óvatosság. Csak most már nem félévente, hanem évente kell kontrollra mennem. Most is azzal az instrukcióval vagyok elengedve, hogy jelezzem a legapróbb, pici elváltozást is. (...) Szóval nem hagyom magam, és muszáj boldognak lennem. Muszáj, mert az életem függ tőle. Ha valamit megtanultam ezekből a betegségekből, akkor ez az. (...) Azt, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy ne legyek boldog, hogy ne érezzem jól magamat a bőrömben, tehát úgy kell szerveznem az életemet, hogy kiegyensúlyozott legyek.

Hogy jött rá a boldogság, a kiegyensúlyozottság fontosságára?

Azt még az elsőnél megtanultam, hiszen az akkori szakirodalmak is írták, hogy ez a baj akkor következik be, amikor a szervezet immunrendszere legyengül. A daganatos betegségek összefüggésbe hozhatók valamilyen lelki stresszel. Tehát ahhoz, hogy boldog lehessek, ezeket a lelki stresszeket kell kikerülnöm.

Campos Iménez Mária - S.O.S. Daganat! - Párbeszéd a daganatokról

Hiánypótló interjúkötet betegeknek, hozzátartozóknak és orvosoknak: tévhitekről, félelemről, megküzdésről, együttműködésről, túlélésről. Őszinte beszélgetésekben tárulnak fel a rák kapcsán felmerülő, akár tabunak számító témák is. A vallomásokat elismert szakemberek – orvos, pszichológus, dietetikus, jogász – kommentálják, így a daganatos beteg küzdelmét egyszerre több szemszögből is megismerhetjük. Terjedelem: 312 oldal Kiadás éve: 2014 ISBN 978-615-5443-18-3 Látogasson el a kiadó honlapjára és böngésszen a könyvek között: Oriold és Társai Kiadó

(Oriold és Társai Kiadó)