Miért éppen Svédország? - Interjú Dr. Dávid József pszichiáterrel

Aktuális kérdés ma Magyarországon az orvosok külföldre vándorlása. Évről évre egyre több szakorvos kérelmezi a külföldi munkavállaláshoz szükséges engedélyt. Ebben a témában kerestem meg a Svédországban élő dr. Dávid Józsefet, aki 1990-ben végzett a Debreceni Orvostudományi Egyetemen, azóta dolgozik a pszichiátriában, ’97-től szakorvosként és két éve él és praktizál Göteborgban.

WEBBeteg: - Miért döntött úgy, hogy a járt út helyett a járatlant választja és külföldön folytatja orvosi pályafutását?
Dr. Dávid József: - Alapvetően természetesen anyagi megfontolásból. Tarthatatlannak tűnt, hogy nettó 120.000 forintért egy nagy felelősséggel járó munkát (pszichiáteri, szakorvosi munka) rossz körülmények között (napi 30-40 beteg 6 órában, korábban akár 60-70 is) tovább végezzek. Másodállás, harmadállás a megélhetéshez, megalázó kiegészítő lehetőségek (hálapénz, gyógyszercégeknek „aprómunka”, receptírás „fejpénzért”). És persze a nehéz körülményeket ne csak az egészségügyre értsük, hiszen az ország (gazdasági) helyzete amúgy sem rózsás...

De azért kalandvágyból is; ha a lehetőség megvan, hogy az ember szervezetten és támogatással egy új nyelvet tanuljon, megpróbálja magát egy új helyzetben, országban, akkor az csábító. Nem csak nekem, a családnak is; a feleségem, Kati legalább annyira motivált volt, mint én, és végül a „pótlányom” is lehetőségként élte meg a választást.

WB: - Mennyire volt nehéz a svéd nyelvet elsajátítani és mennyi idő állt erre rendelkezésre?
Dr. Dávid József: - A nyelvtanfolyam nagyon jó volt: Spanyolországban három hónap alatt sajátítottuk el a nyelv alapjait, aztán már itt, Svédországban folytattuk egy hónapig intenzíven (minden nap), majd még további négy hónapig munka mellett (heti két napon) volt részünk oktatásban. Aztán még internetes kurzus. De megtanulni, azt nem nehéz „volt”, hanem még mindig nehéz, hiszen még mindig tanuljuk; az alapok megvannak, de egy magas szintű nyelvhasználattól még mindig nagyon messze állunk. Munka mellett már nehéz fejlődni, mert bár „ragad” az emberre, de lassacskán, sokszor helytelenül.

WB: - Milyen különbségek vannak az ottani egészségügyben egy pszichiátriai kezelés és a magyar rendszer között?
Dr. Dávid József: - Messziről (otthonról) nézve nagyon szépnek látszott az itteni helyzet: a rendelőkben (járóbeteg-ellátásban, ahol én is dolgozom) napi négy beteget lát az ember, amiből (tévesen, sajnos), arra következtettünk, hogy lehet alaposan, elmélyülve dolgozni. A helyzet az, hogy teljesen más a rendszer, a terhelés.

Míg otthon a betegeket alig szűrve, szinte az „utcáról” kaptuk, itt elég nehéz bejutni a szakorvoshoz (tehát jobb a „szűrés”, de ez a betegeknek nem igazán jó). Otthon az orvos áll (ül) a beteggel szemben, és a rendszer asszisztál az orvosnak (asszisztens, nővér, pszichológus); itt mindenki (nővér, gyógytornász, kurátor) kezeli a saját betegeit, egyenlőség (v. egyenlősdi) van, nem nagyon asszisztál senki.

A következmény, hogy sokkal több adminisztráció szakad az orvosra. A rendszer amúgy is túlbonyolított: ami előny, hogy „erős” a szociális háló (vagyis a pszichiátria együttműködik az önkormányzatokkal és egyebekkel), az egyúttal hátrány is, mert egymást érik a megbeszélések, tanácskozások. Itt tehát a bürokratikus terhelés nagy (pl. irdatlan mennyiségű adminisztráció a biztosító felé), a betegekre (közvetlenül) a munkaidő-energia kb. 20 %-a jut. Ezért a 4 beteg naponta...

Aztán vannak népbetegségek, szerintem több a drogos és az alkoholbeteg („nyugati” civilizációs ártalmak), és vannak divatos betegségek, pl. az ADHD, a figyelemzavaros betegség, amit otthon inkább csak gyermekeknél diagnosztizálunk, kezelünk. A különbség tehát, hogy itt másképp rossz, de a nagy különbség – a fizetés. Persze, az árszínvonal is más...

WB: - A pszichiátriánál szerintem nagyon fontos a kommunikáció, milyen nyelvi nehézségek adódtak (ha adódtak) ebből kifolyólag?
Dr. Dávid József: - A betegekkel való kommunikáció viszonylag jól megy, a kezdetektől. Ez lehet, hogy személyes dolog, de szerintem a nyelvhasználat, így az elején, koncentráltság kérdése. A betegekkel muszáj nagyon koncentráltnak lenni – persze egy-két félreértés azért volt, de talán nem is annyira nyelvi, mint inkább szokásbeli – kulturabeli okai lehettek. A kollégákkal már nehezebb, közismerten a kávészünet a munka legnehezebb része, mert itt muszáj nagyon közösséginek lenni (és rengeteget kávézni), és a kötetlen beszélgetés sokkal nehezebb. Aztán, munka után, már alig marad az embernek ereje hivatali és magánügyeket intézni, és legszívesebben elbújik, tévét néz (jó esetben angolul, svéd szöveggel) vagy (magyar) könyvet olvas...

WB: - Hogyan fogadják az ottani orvosok a külföldieket?
Dr. Dávid József: - Teljesen megszokott a külföldi orvos, a klinikán, ahova tartozom, legalább 40 százaléka az orvosoknak külföldi. Minthogy hiány van, megbecsülnek bennünket, legalább is a felszínen. Az igazság az, hogy a külföldi orvosok fizetése azért valamivel alacsonyabb...

WB: - Mi a véleménye arról, ami most kialakult itthon az orvosok elvándorlásával kapcsolatban?

Dr. Dávid József: - Az egyik oldal, hogy jó lenne otthon élni, megbecsülve, nyugodtan. Ennyi „hazafiság” van az emberben, valami lojalitás, persze, kiképeztek, megdolgozom érte – de nem lehetetlen feltételek között. Ez főleg gazdasági (és politikai) kérdés, nem értek hozzá, irtózom is tőle, de ez egyrészt világjelenség (olcsó lett az információ, csökken a szakemberek presztizse), másrészt talán még a szocialista rendszer „egyenlősdi”, értelmiségi-ellenes politikájának az öröksége. A másik oldal, hogy kinyílt a világ, európaiak vagyunk, ennek az új lehetőségeivel. Az „elvándorlás” nem csak „tolóerő” (menekülés a rosszból), hanem „húzóerő” is ( az új, a lehetőségek vonzása). Ilyen értelemben nem olyan keserű ez, legalábbis az egyén szintjén. Hogy az ország jó szakemberek nélkül marad, az más tészta.

(WEBBeteg)