Matematikusok, gének, rejtélyek Czeizel Endre szemével - 2. rész

Az átlagostól eltérő - olykor különc - zsenit, másként fogalmazva, a kivételes talentumot illő segíteni, megbecsülni, különleges bánásmódban részesíteni. Meg kellene szakítani a magyar történelemben sokszor látott "rossz kört".

Jó volna elérni, a jövő ne ismételje a múltat, hogy az itt termett géniusz előrehaladását ne lehetetlenítse el olyannyira a hazai közeg, hogy ő végül szülőföldjéről elűzve tudja csak kiteljesíteni magát, és – az emberiség nagyobb dicsőségére – pályáján új hazában jut magasra. A géniuszt óvni kell, nem pedig korán, idő előtt eltemetni – foglalható össze fontos tanulságként a nemrégiben megjelent Czeizel-könyv (Matematikusok, gének, rejtélyek, Galenus kiadó) egyik fontos üzenete, amit a WEBBeteg riporterével folytatott beszélgetésben a tudós-szerző külön is kiemelt.

Számháború

Bár nincs objektív mérce arra, hogy más nemzetekkel összevetve, miként lehetne precízen meghatározni a magyar matematikus-géniuszok előfordulási gyakoriságát, mégis, a legnagyobbak kiválasztásakor, a nemzetközi szakmai közösségek is próbálkoznak a hasonlítgatással. A 2008-ban közzétett matematikai kézikönyv (Princeton University Press) megnevezte a világszerte ismert, vezető matematikusok által a szakterületen legnagyobbnak tartottak listáját. Vitathatónak tartja ugyan Czeizel doktor ezt a próbálkozást (nevezzük stílszerűen kísérletnek), már csak azért is, mert a történelmi változások (a határok eltolódása) miatt igen nehéz nemzetek szerint értékelni.

Mindenesetre, az említett listára akkor 3 magyar (Bolyai János, Riesz Frigyes és Neumann János) került, ami feltehetően nagyobb relatív gyakoriságot jelent, mint az akkor ott említett 4 orosz, és szignifikánsan nem marad el az akkoriban a matematikában nagyhatalmat jelentő franciák (22), németek (21), angolok (16) mellett. Két neves hazai szaktekintély: Pólya György és Lax Péter egyértelműnek tartja, hogy a magyar népességben a kivételes matematikai talentumok aránya számos más országénál magasabb, főleg, ha a nagy nemzetközi központokban dolgozó magyar származású kutatókat is beszámítják a részarányba.

Jó módszerek, kiváló tanárok

A fentiekre azonban nem az lehet a magyarázat, hogy a magyar népesség génállományában nagyobb arányban van jelen a „jó matematikus” gén, hanem itt is a külső körülményekben kell keresni a választ. Czeizel doktor szerint ilyen körülmény a hungarikumnak tekintendő Középiskolai Matematikai Lapok léte, a különféle korosztályok számára szervezett versenyek, mert lehetővé tették a kiugróan tehetséges gyerekek kiválogatódását.

A Nemzetközi Matematikai Diákolimpiát 1959-től rendezik meg. 2010-ig a magyar csapat 336 versenyzője 50 olimpián vett részt és 77 arany-, 142 ezüst-, 81 bronzérmet, 5 dicséretet hozott haza. A leggyakoribb résztvevő egy norvég diák, akit – milyen érdekes –, Kunszenti-Kovács Dávidnak hívnak. Első szereplésekor, 11 évesen, ő nyerte Norvégiának az első aranyat. A nemzetek rangsorában hazánk a harmadik helyen áll, nem a népességszám arányában figyelve a relatív gyakoriságot.

Az eredményekben valószínűleg az a fontos, hogy az elsők között teremtették meg nálunk a kivételes matematikai tehetségek meglelésére és adottságaik fejlesztésére a tanulmányi feltételeket, ahol az erre alkalmas iskolák tanári gárdája a megfelelő pedagógiai módszerekkel segítette a tehetségek talentummá válását. A diákok egymás közötti versengése is hozzájárult adottságaik maximumának kibontakozásához. Emellett megismerhették a jelentős európai tudományos központokat – ösztöndíjasként vagy munkavállalóként – személyes kapcsolatot építhettek ki a nagy kortársakkal.

Ebbe a dicséretes sorozatba illeszkedik a Debrecenben napjainkban zajló szakmai képzés, amit a kiváló gyerekekkel foglalkozó tanárok számára szerveztek. Őket oktatja 1996 óta dr. Czeizel. Nem is mulasztja el ezzel kapcsolatban azt is megjegyezni a webbeteg.hu újságírójának, hogy miközben hazánkban 120 éve létezik gyógypedagógia, azok segítésére, akik nem képesek elvégezni a normál iskolát, addig a Gauss eloszlás másik végén lévőkkel, a fölfelé kiugrókkal kevesebbet foglalkoztak intézményes keretek között. Az említett pedagógus-képzésben résztvevők fele matematika-tanár, ők inspirálták, sürgették a genetikus írót a terület kutatására.

Válaszok helyett rejtélyek

Legújabb művéhez dr. Czeizel tehát matematikusokról kezdett anyagot gyűjteni. Elemzett, következtetéseket vont le, és mint a könyv címében is utal rá, néhány rejtéllyel is találkozott. Mi, laikusok, a magunk részéről, a megfejtésre váró rejtélyeket, tekintsük érdekes adatsornak.

A könyvben vizsgált 15 matematikusból 14 zsidó származású volt (igaz, 2 már katolikusként született, a többségük pedig, Erdős és Teller kivételével, később keresztelkedett ki) – a zsidók "szokásos" népességi aránya eközben 5 százalék körüli.

Kilenc tudós 165 cm vagy még annál is alacsonyabb volt (érdemes megjegyezni, az átlagos férfimagasságot 165-185 centi közé teszik).

A közelebbről elemzett 15 matematikus közül 11 elsőszülött, illetve 6 egyke volt (azzal a kiegészítéssel, hogy Erdős Pál két nővére születéskor, Bolyai János húga csecsemőként halt meg, ők ezért nőttek fel egykeként).

A 10 elméleti matematikus fele nőtlen maradt. (Bolyai Jánosnak a szolgálójától születtek gyerekei, bennük a matematikai tehetségnek nyoma sem volt. A könyv bemutatóján vendégként megjelenő ükunoka például bányász).

Heten külföldre távozva érték el eredményeiket. Az itthon maradt 8 matematikus, az emigráltakhoz képest, csaknem 18 (17,7) évvel élt rövidebb ideig.

Néhány fogalom

A szakirodalom a következő adottságszférákat különít el: általános értelmesség (magyarul okosság), speciális szellemi adottság/képesség, kreativitás, motiváció. A meghatározó külső tényezők közé sorolt elemek: a család, az iskola, a kortársak, a társadalom. Sorsfaktornak nevezhető pedig a kivételes tehetség kivételes talentummá érlelésének testi, lelki/személyiségi feltételeinek összessége. Dr. Czeizel Endre ehhez még értelemszerűen azt is hozzáteszi, a géniuszpalántának bizonyos életkort meg kell élnie, mégpedig alkotásra képes egészségben.

Az adottság azt a potenciált jelenti, amit a fogamzáskor kialakuló új egyed DNS-ének egyedüli példánya foglal magában, ami azonban csak a lehetőségek birodalmát jelenti. Az már a külső hatásoktól függ, hogy ebből mi valósul meg, milyen képesség fejlődik ki. Az is igaz, az adottságokat csak a DNS vizsgálata alapján lehetne igazán hitelesen feltárni, mivel az egyént nem csak kisgyerek korában, hanem már a méhen belül is érik (érhetik) olyan hatások, amelyek elindítják (vagy éppenséggel gátolják) az adottságok képességgé való válásának folyamatát. Így aztán joggal állítható, valójában mindig csak a képességeket tudják vizsgálni az iskolai felméréseken, vagy a felnőttnél, társadalmi teljesítményének értékelésekor.

Hétköznapi értelemben tehetséges az a gyerek, akiben az értők valamilyen területen (sport, muzikalitás, rajz, tánc, mozgás) illetve az értelmesség-okosság fogalomkörében az átlagnál jobb adottságot vélnek felfedezni, ezért belelátják annak „ígéretét”, hogy sokra viheti. A tudományban azt nevezik tehetségesnek, aki valamilyen mérhető tulajdonságban az átlagnál két „szórással” jobb. (A szórás az átlagtól való eltérés mértékét fejezi ki, magyarázza a webbeteg.hu riporterének kedvéért részletesebben is, hogy evvel a fogalommal általánosítható az értékelés – például az IQ teszteket úgy kalibrálják, hogy az átlag 100 legyen, egy szórás pedig 15 IQ. Ezért az értelmi fogyatékosok 70 IQ-val, azaz (-)2 szórással az átlag alatt vannak, míg az okosok 130 IQ szinttel, (+)2 szórással felette.) A tehetség az átlagost számottevően meghaladó adottságot jelenti, ezért tehetségesnek azokat a fiatalokat nevezzük, akikben ott a potencia, hogy sokra vihetik, így ők reménységek, vagy ígéretek. Aki képes kivételes adottságait valóra váltani, azt Czeizel doktor talentumnak mondja, kifejezetten kerülve a zseni megnevezést.

A tehetség, a veleszületett adottság a gének szerencsés kombinációjának függvénye. A genetika mai értelmezése szerint, az adottság képességgé válása tudatosan befolyásolható, így az emberi kvalitások valójában a társadalmi lehetőségektől függően mutatkozhatnak meg. Ennek alapján, napjainkban a genetikailag meghatározott adottságokat nem a végzetünknek, hanem lehetőségeink összességének tekinthetjük.

Még egyszer érdemes hangsúlyozni tehát – a korszerű természettudományos álláspont szerint a szellemi teljesítmény mindig a veleszületett genetikai adottságok és a legszélesebb értelmű edukáció interakciója, eredője.

A tragikus végkifejlet

Az általános értelmességet a köznapokban okosságnak, a tudományban intelligenciának nevezzük (arra utalva, hogy az illető képes az ismeretet megszerezni, raktározni, majd – szükség esetén – hatékonyan használni, alkalmazni). Az intelligencia, David Wechsler (1896-1981) meghatározása szerint, az egyénnek az az összetett vagy globális képessége, amely lehetővé teszi, hogy racionálisan gondolkodjék, hogy célszerűen cselekedjék, hogy ésszerűen bánjon környezetével.

Az egyének szürkeállományában átlagosan meglévő 200 milliárd agysejt működéséért, a létező 25 ezer génpár közül mintegy tízezer felel. Az értelmi adottságokat meghatározó genetikai program körülbelül ezer génpárt foglal magába, s agyi megnyilvánulása döntően a bal féltekéhez kötődik.

Az okosságért felelős gondolkodás összerendező és elfogadó (azaz konvergens). Az így megszerzett ismeret mélyen beépül a tudatba, stabil, nehezen változtatható meg. A konvergens gondolkodás általában ún. konformista magatartással társul, azaz okosan alkalmazkodik a társadalom által elvártakhoz. Ezért az ily módon gondolkodók, többnyire – képességeik mértékével arányosan – sikeres emberek.

A kreativitás fontosságát az 1950-es években emelték ki – ekkor különítették el a konvergens-konformista okost és a másképpen gondolkodó (divergens)-nonkonformista, kreatív, sokszor deviáns talentumot. Ez utóbbiakra az jellemző, hogy őket nemigen érdeklik a meglévő ismeretek, ők új, gyakran „eszementnek” látszódó, hallatszó ötleteken törik a fejüket.

Az új ideákat a tudós közösséggel, majd a társadalommal elfogadtatni, nos, ehhez óriási energiára, sőt, valójában kifejezett agresszióra van szükség. Sok művész belerokkan e harcba, hiszen állóképességét amúgy is eleve meggyengíti, aláássa, „önártó” életmódja. A kreatív géniusz általában igen kritikus. A szókimondás következménye pedig a gyakori társadalmi konfliktus, az elszigetelődés.

A tudós viszont okosságával – célszerűen, és tegyük fel, időben – kontrollálja kreativitását. Igaz, ez olykor vissza is üt, mert némelyek produktivitását viszont gyakran éppen a túlzó önkontroll gátolhatja.

A tudományos kutatások szerint az emberek negyede (25%) valamilyen téren (szakszóval: adottság-szférában) tehetséges, de a népességben a talentumok aránya mindössze csak 5%. A kivételes tehetségek esetén tízből csak egy lesz kivételes talentum. Az egészen kivételes talentum – a köznapi nyelvben zseni – Czeizel doktor szavaival géniusz.

A tehetségek döntő többsége – nem csak egyéni drámaként, hanem súlyos társadalmi veszteséget okozva, igen sajnálatos módon – elvész! Ezért kell a többségi társadalomnak óvnia a tehetséget, idézzük újra a genetikus figyelmeztetését.

A magyar matematikus talentumok világszerte tapasztalt elismertségét nem „jobb” matematikai génjeik, hanem ezek jobb kiaknázási lehetőségei magyarázhatják. Ahogyan a valamikori labdarúgók, vízipólósok, jéghokisok sportsikerei, olimpiai hegemóniája sem a magyarok „sport-génjeinek”, hanem a jobb edzői módszereknek köszönhetőek, szögezhetjük le dr. Czeizel Endrének, a legújabb könyvében megfogalmazott – a webbeteg.hu olvasói számára összegzett – végső következtetését.

Matematikusok, gének, rejtélyek Czeizel Endre szemével - 1. rész

(WEBBeteg - Fazekas Erzsébet)