Miért félünk a haláltól?

Életének valamelyik szakaszában minden embernek szembesülnie kell szeretett hozzátartozójának elvesztésével. Lehet, hogy ez hirtelen történik, nem tudunk mellette lenni, hogy segítsünk. Az is lehet, hogy hosszadalmas folyamat lesz a család részvételével. Nem kiszámítható az, hogy ki hogyan fog meghalni, de ha van lehetőség, hogy egy haldoklót végigkísérjük utolsó útján, az nagy segítség lehet neki, és nekünk is.

Manapság mindenki próbál egyre távolabb kerülni a halál valódi jelenségétől. Valóban eltávolodni senki sem tud, hiszen nap, mint nap olvasni olyan híreket, hogy balesetben, betegségben emberek haltak meg. Vagy valamelyik ismerősünk ismerőse. Addig jó, amíg nem velünk, vagy nem a mi családunkban történik mindez.
Ahogyan a születések nagy része, ma már a halálok nagy része is kórházakban történik. Az ember „megóvja” magát ettől. Az nagymama, nagypapa idősek otthonában lakik, és nem a gyerekeikkel, vagy az unokáikkal egy házban. Ha betegeskednek, vagy gyengélkednek az ellátásuk egy krónikus belgyógyászati osztály feladata lesz és nem a családé.

Miért félünk a haláltól?

„A rettegéskezelés elmélete” (Greenberg, Solomon, Pyszczyski, 1986) szerint megismerhetőek az emberek saját egészségükkel kapcsolatos döntései mögött rejlő indokok. A modellnek három fő felvetése van, először is, hogy a halandóság tudata arra ösztönzi az embereket, hogy minden halállal kapcsolatos gondolatukat elhárítsák. Másodszor, hogy a tudattalan halállal kapcsolatos gondolatok olyan cselekedetekhez vezethetnek, amiket az ember saját önbecsülése érdekében tesz akár saját testi épsége árán. (mint a katonák, akik hősi halált halnak a háborúban). Harmadszor pedig, ha valaki a saját testével van elfoglalva, az akadályozhatja az egészséges viselkedési formákkal kapcsolatos döntéseit.

Az elmélet két egyszerű emberekkel kapcsolatos megfigyeléssel kezdődött. Az emberek az állatokkal több közös, az életben maradásra irányuló biológiai rendszerrel rendelkeznek. Ehhez tartozik az azonnali halálos fenyegetésre adott flight or fight vagy Cannon-féle vészreakcióként ismert válasz, amit általában az embereknél a rettegés szubjektív megélése követ. Az emlősökkel ellentétben a felnőtt emberi agy magasan fejlett frontális lebennyel rendelkezik, ami lehetővé teszi felismerést, hogy bármi legyen a halál előbb vagy utóbb mindenkivel megtörténik. Ezért az emberi lét a folyamatos élet utáni vágyról és az ezzel szembekerülő halálfélelemről szól egyrészt, másrészt viszont a biztos tudásról, hogy ez a vágy kielégíthetetlen, és amitől félünk, az egyszer elkerülhetetlenül bekövetkezik majd.

Az alapvető ötlet így hangzik: a halálfélelem arra ösztönzi az embereket, hogy higgyenek a saját kultúrájuk hagyományaiban, és kövessék a kultúrájuk által kijelölt életutat, jelentőséget adva saját életüknek, ami túléli majd a saját fizikai elmúlásukat, gyakran azoknak az embertársaiknak a kárára, akik útjában állnak ezeknek a céloknak.

Ennek az eredménye a szocializációs folyamat maga, hogy a társadalmilag integrált felnőttek megőrzik lelki biztonságukat annak ellenére, hogy tudják milyen gyengék és halandóak, azáltal, hogy kifejlesztenek magukban két lelki bizonyosságot: a világnézetükben való hitet és a saját önértékelésüket, önbecsülésüket.

Sokan és sokféleképpen próbálták magyarázni a halállal kapcsolatos érzéseket az emberben. Valójában a számunkra legfontosabb kérdés az, hogy mi magunk hogyan viszonyulunk hozzá? Félelemmel, rettegéssel és a gondolat eliminálásval, perifériára szorításával? Vagy megértéssel és kíváncsisággal?

Mi történik, ha érezzük a halál közelségét, mi zajlik a haldoklóban?

A haldoklás öt fázisát először Elisabeth Kübler-Ross írta le az 1969-ben íródott „A halál és a haldoklás fázisai” című könyvében.

A haldoklás minden embernél másképpen zajlik a fázisok hossza változó lehet, ki is maradhat, fel is cserélődhet. Ez inkább egy „általános” leírása a folyamatnak. Sok embernek nincs ideje arra, hogy végigmenjen ezeken a lépcsőkön.

Lehet, hogy a szeretteink halála inspirál arra, hogy megismerjük a saját magad érzéseinket a halandóságoddal kapcsolatban. Ami minden fázisnál felbukkan, az a remény, mint az utolsó cérna: Addig, amíg élsz, van remény, amíg remény van, addig élsz.

Minden ember haldoklása egyedi és különböző. Néhányaknál nagyon felszínre kerülnek az érzelmek. Mások sokkal mélyebben tapasztalják meg a halálukat, talán nem is sírnak. Meg kell próbálni ítéletek nélkül segíteni, ott lenni a haldoklóval.

1. Tagadás és izoláció

Az első reakció, amikor egy terminális betegséggel szembesítik szeretett hozzátartozónkat, hogy tagadja a helyzet valósságát. Így próbálja meg racionalizálni ezeket a megsemmisítő és nehéz érzelmeket. Ez egy védekező mechanizmus, amivel enyhíti a beteg a saját riadtságát. Kizárja a szavakat és elrejtőzik a tények elől. Ez egy átmeneti reakció, ami átsegít a fájdalom első hullámain.

2. Düh, harag

Ahogyan a tagadás és izoláció szépítő mechanizmusai egyre kevésbé hatnak, a valóság és fájdalom újra felbukkannak. Nem vagyunk még készen. Intenzív érzések bukkannak fel újra, legbelülről és düh formájában fejeződnek ki. A haragnak sokféle célpontja lehet, élettelen tárgyak, teljesen idegen emberek, vagy akár a családtagok, barátok is. Lehet, hogy a segítő családtag érez a haragot a haldokló, vagy elhunyt szeretett hozzátartozó iránt. Racionálisan persze tudjuk, hogy senkit sem hibáztathatunk. Érzelmileg azért bántjuk a másik embert, mert fájdalmat okozott, azzal hogy itt hagyott minket. Bűntudatot is érezhetünk a haragunk miatt, és ez csak még dühösebbé tesz.

Nem szabad elfeledni, hogy a haldoklás és a gyász egy személyes folyamat, aminek nincsen időkorlátja, és nincs „rá recept” hogyan történjen ”jól”, mindenkinél egyedi és különböző.

Az orvos, aki nem tudja gyógyítani a haldokló betegségét, szintén gyakori célponttá válhat. Az egészségügyi dolgozók mindennap szembesülnek a haldoklással és az elmúlással. Ettől még nem válnak immunissá a betegeik szenvedésére, vagy azokéra, akik gyászolják őket.

3. Alkudozás

A kilátástalanság és sebezhetőség érzéséből gyakran van szükség a saját magunk feletti kontroll visszaszerzésére-

• „Bárcsak hamarabb orvosi segítségért fordultam volna”…
• „Bárcsak kértünk volna egy másodvéleményt egy másik orvostól”…
• „Bárcsak megpróbáltam volna jobb ember lenni velük”…

A haldokló titokban próbál alkudozni Istennel, vagy egy felsőbb erővel, hogy elhalaszthassa az elkerülhetetlent. Ez egy még törékenyebb védelmi vonal, ami megóv a fájdalmas igazsággal szemben.

4. Depresszió

Két fajta depresszió kapcsolódik a haldokláshoz. Az első, az elmúlást érintő gyakorlati dolgokra, veszteségekre adott válaszreakció. A temetés és a költségek miatt aggódik a haldokló. Fél, hogy kevés időt töltött a szeretteivel. Ez könnyen tisztázható a beteggel. Lehet, hogy csak megnyugtatásra van szüksége, hogy minden rendben lesz.
A másik fajta depresszió sokkal kevésbé látható, egy bizonyos értelemben sokkal inkább személyes. A haldokló csöndben felkészül az elválásra, és előkerülhetnek a múltban történt veszteségei. Azok a dolgok, amikről lemondott, amiket nem tett meg, vagy amiket megbánt az életében. Néha csak egy ölelésre van szüksége.

5. Elfogadás

A haldoklásnak eddig a szakaszáig nem mindenkinek van ideje eljutni. A halál sokszor hirtelen, váratlanul történik, vagy lehet, hogy a haldokló nem tud túllépni a tagadás vagy a harag fázisán. Ez nem feltétlenül a bátorság jele, hogy ellenállunk az elkerülhetetlennek és megpróbáljuk megtagadni magunktól saját békénket.
Ezt a fázis a visszavonulás és nyugodtság jellemzi. Fontos megkülönböztetni a depressziótól.

Az elfogadás fázisában a haldokló szembesül a saját közeledő halálával. A beteg által kifejezett méltóság és kegyelem, talán az utolsó ajándéka számunkra.
Fontos, hogy ebben a szakaszban a haldokló már elkezd befelé, saját maga felé figyelni és bár még itt is fontos a szerető hozzátartozók jelenléte, a kommunikációja megváltozik. Elrévedő lesz, sokat alszik, nem nagyon beszél, azt is mintha csak magának mondaná. De ilyenkor is jó érzéssel tölti el, ha valaki fogja a kezét.

(WEBBeteg - Szabó Diána Lili)