A jó házasságok a megbecsülésből és a szeretetből táplálkoznak

Az elmúlt egy évtizedben jelentősen csökkent a házasodási kedv hazánkban, s minden harmadik frigy válással végződik ma is. A fiatalok és az új párt találók is inkább a különélést vagy a hivatalos szentesítés nélküli együttélést választják.

Úgy tűnik, félnek elköteleződni a nők és a férfiak is, viszont a társtalanság elviselése is veszélyeket rejthet a kiegyensúlyozott, egészséges testi-lelki élet fenntartásában.

A házasság intézményében maradók vagy ismerik a titkot, ami hosszú évekig egymás mellett tartja őket, vagy társfüggésben élnek. Elviselnek, tűrnek, félrelépnek, de nem válnak. A munkavállalás, a karrierépítés, a megélt korábbi élmények, a bennünket körülvevő különféle ingerek, kihívások sokasága miatt, úgy tűnik, kevésbé reális a párok számára az élethosszig tartó házasság. Sokan azt vallják, nem lehet egy életen át egyetlen embert szeretni.

„Bezzeg a nagyanyáink!” – mondogatják nosztalgiával azok, akik mégis vágyódnak a tartós párkapcsolatra, a „száz évig” tartó házasságra. Naivitás lenne azt képzelni, hogy nagyanyáink és a szüleink nem követtek el hibákat, s nem veszekedtek. Dehogynem! Elhidegültek, újra összemelegedtek, kétségek közt vívódtak, szerelembe estek, vagy hárították a kísértést, mindenesetre évtizedekkel ezelőtt nagyobb volt a szentsége és a tisztelete a boldogító igen kimondásának, mint mostanság. Vajon mi lehet a titka a hosszú, tartalmas, békés házasságnak felgyorsult életünkben?

- Két-három évtizede a bizalmatlanság jele volt, ha házassági szerződést kötöttek a párok, ami vagy a saját lakás megtartása miatt történt, vagy nagyobb családi örökség, vagyon biztosítása érdekében. Igaz, ennek hivatalos dokumentálása nagyon ritkán fordult elő, mivel a párok azt rögtön bizalomvesztésnek tekintették, miközben életük egyik legszebb, legboldogabb életszakaszát kezdték el. Annak ellenére is a feltétel nélküli bizalom mellett döntöttek a legtöbben, hogy számos olyan esettel találkoztak a környezetükben, amikor nem volt életre szóló a házasság és válással végződött. Ma már egyes családokban, olykor épp a szülők hatására, nem tekinthető különösnek a házassági szerződés kötése – magyarázza Varga Éva családterapeuta, klinikai szakpszichológus. Mindenkinek a saját személyisége, hozott családmintája határozza meg azt, ahogyan a házasság „intézményébe” belép. Az kétségtelen, ha két ember szeretettel, szerelemmel összeköti az életét, a legoptimálisabb esetben közös fejlődési út, ami az összhanggal, együttgondolkodással éppúgy fel van vértezve, mint a konfliktusokkal. A megtorpanásokat, a súrlódásokat csak az a házasság képes túlélni, amelyik stabil összhangra, kölcsönös elköteleződésre, szeretetre, egymás tiszteletére és nem különben testi-lelki vonzalomra, kiegyensúlyozott intimitásra épül. Nem romantikus lányregényre gondolok, hiszen a különbözőségek miatt gyakorta hullámvasútra is emlékeztethet a házasság, még a legideálisabb is. Amikor alapvető cél az egyfelé tartás, a kompromisszumkészség, akkor szinte mindig békével, sértegetés nélkül zárnak le a párok egy-egy feszültséggel járó helyzetet.

- Szerencsére ma is látunk szép és kiegyensúlyozott házasságokat, akkor is, ha akadnak nézeteltérések. A közös cél, az őszinteség, egymás szeretete és tisztelete valóban alapja a jó párkapcsolatnak.

- Az együttélés, legyen az házasság, komoly döntés, felelősségvállalás és kompromisszumok sorozata. A szeretet, a vonzalom, a tisztelet, a bizalom lételeme a fejlődésnek. Épp ilyen fontos a kiszámíthatóság, hiszen a bizonytalanságban való tipródás, a kételkedés nem épít, hanem rombol. Szüleink is elkövették azt a hibát, hogy a szőnyeg alá söpörték a vitás kérdéseket, amit gyermekként jobban éreztünk, mint ők gondolták. Így a nyílt kommunikáció, a stabilitás iránti igény, és az azzal való azonosulás, a valakihez – de nem akárkihez – való tartozás igénye, a társ melletti biztonságérzet, ami igaz szövetséggé válik, stabil megtartó erő két ember életében. Nem arra gondolok, hogy a saját igényeink, identitásunk, személyiségünk megőrzése nélkül támaszkodjunk a párunkra, s így váljunk társfüggővé, hiszen, ha bármi okból véget ér a kapcsolat, akkor a társfüggő, erősebben ragaszkodó, kiszolgáltatott fél hatalmasat zuhan minden tekintetben. Olyan ez, mint amikor valaki szeret az asztalra könyökölni, s egyszer kihúzzák előle az asztalt. Orra esik vagy elborul. Nagyon nehéz felállni egy olyan „bukásból”, amire egyáltalán nem számítottunk.

- Igaz, hogy azok a kapcsolatok, házasságok sokkal tartósabbak, ahol a szexualitás, a testi vonzalom, az intimitás szépsége és annak igénye azonos hullámhosszon van?

- Alapvetően igaz, mert hosszú távon csak kivételes esetben képesek együtt maradni a párok. Ha például a férfi sokkal gyakrabban igényli a testi szerelmet, mint a nő, de az asszony kifogásokat keresve hárít, fáradt vagy csak hagyja megtörténni az együttlétet, annak elhidegülés lehet a következménye. Vannak persze olyan helyzetek, amikor indokolt a nők visszahúzódása, például a libidó csökkenése esetén, vagy ha több gyöngédségre vágyódnak, nem csupán az aktusra. Erről is beszélni kell ahhoz, hogy a férj ne elutasításnak tekintse a párjához való közeledéseket. Ez fordítva is igaz lehet. Léteznek olyan napok, időszakok, amikor túlterhelt, kimerült a férfi, munkahelyi gondok feszítik, netán olyan gyógyszert kell szednie egészsége érdekében, ami merevedési zavart vagy a szexuális vágy csökkenését okozza. Ez számára sem kellemes, ami tovább fokozza a frusztrációját. Ilyenkor a megértő társ, feleség átsegíti férjét a nehezebb időszakon, aminek később áldásos eredménye lehet. Ha viszont alapvetően nem illenek össze szexuálisan a párok, vagy nem mernek a problémáikról, a kielégületlenségről beszélni, akkor az elhidegülés szintén kialakulhat. Fontosnak tartom a kölcsönös, kielégítő testi szerelmet a párok közt, akkor is, ha egy idő után halványul a kirobbanó vágy. Időskorban – ez egyénenként változik, mint ahogyan az is, kit tekintünk idősnek – a kedvesség, a gyöngédség, a törődés szinte észrevétlenül váltja ki a szexuális aktust. De természetesen a kedvességnek, a gyöngédségnek és a törődésnek a párkapcsolat minden szakaszában jelen kell lennie.

Problémák akkor adódnak, ha az egyik fél nem tudja elfogadni párja szerény szexuális igényét, ami már a kapcsolat kezdetén megmutatkozhat. Ha erről nem beszélnek nyíltan, őszintén a párok, és nem lesz a közös ágy a boldogság, az örömadás, az ellazulás helye, a házasság ritkán marad hosszú életű.

- Vagyis az elköteleződéshez, kontrollált alkalmazkodás, figyelem szükséges?

- Az elköteleződés alapja a házasságnak, amit semmiképpen nem szabad úgy megélni, hogy „igába hajtottuk” a fejünket. A házasság egy szövetség, ami két alapító tagból áll, és ne feledjük, hogy amíg csak tart, ha ötven évig, akkor addig, állandóan a háború és a béke között ingadozik. Ennek a kiegyensúlyozottságához szükséges a feltétel nélküli szeretet, az elfogadás, a vonzalom, egymás segítése, a bizalom és a kontrollált alkalmazkodási készség, amiben nem szűnünk meg önmagunk lenni, nem adjuk fel a saját vágyainkat. Ezt a párunktól sem várjuk el, de nagy csaták helyett felnőtt módjára beszélünk, érvelünk, meghallgatjuk a másikat is. Képes vagyok elfogadni, elviselni, ha a saját elképzelésem, igényem nem mindenkor úgy teljesül, ahogy szerettem volna. Az önismeret egyik alapja, hogy tudom, alkalmas vagyok arra és képes vagyok rá, hogy az összeszokás, egymáshoz igazodás időszakát türelemmel végigvigyem. Ezt csak megfelelő önbecsüléssel, odaadással és kitartással tudjuk megtenni.

- Mi gátolhatja ebben az elköteleződésre, a testi-lelki kapcsolatra kevésbé vágyó partnert?

- Nagyon sok oka lehet. A legrosszabb az, ha nem érettek az érzései a közös életre, vagy ha fél a felelősségvállalástól. Gondot jelent, ha nem érez testi vonzalmat, vágyat a társa iránt, ha nem szereti az illatát, a közeledését, az érintését, a testi adottságait, ha a szexuális életükben nem képes kielégülni. Gyermekkori traumák, sérülések is okozhatják a viszolygást, egyáltalán a házasság iránti elköteleződés hárítását. A mai harmincas éveiben járó korosztály a szüleik esetleges fájó vagy rossz példáját nem akarja követni, így inkább nem köteleződnek el, vagy másik végletbe esnek. A legjobb szándékkal, boldogsággal házasságot kötnek, de nem tudják megfelelően kezelni az esetleges konfliktusokat, mert nem láttak mintát arra a szülőktől, így mire feleszmélnek, beleragadnak a rossz kapcsolatba, elhidegülnek és a válásba menekülnek. Másokat pedig épp a testi szerelem, a jó szexuális élet békít ki, az viheti ismét közel egymáshoz a párokat, s alkalmat ad arra, hogy lenyugodva, egymás felé fordulva, türelemmel tisztázzák a konfliktusaikat.

- Vannak házasságok, melyek több évtizede összekötve működnek, közös a fedél, a nagy és méregdrága családi nyaralás, a színházlátogatás, egy-egy baráti és kötelező családi összejövetel, a felnőtté váló gyerekek sorsának egyengetése, olykor még a testi kapcsolat is működésbe jön, de a párok hazugságban élnek, megcsalják egymást. Mégis szemet hunynak felette, s a rendben lévő házasság ideáját prezentálják a külvilág felé.

- Ennek is régre nyúlik vissza a rossz hagyománya, csak évtizedekkel ezelőtt nem illett erről panaszkodni, kifecsegni az egyébként köztudottan csalárd házasságtörőket. Senki nem szerette, ha kibeszélik, ha megszégyenül. Mostanság is kínos, ha valaki kiszivárogtatja egy házasságról a „kirakat” állapotot. A közös vagyon, a hatalmas ház, a kocsik, az ingatlanok, a jó hírnév megtartása, a hitelesség látszata a magánszférában sok-sok házaspár életében fontos. Azzal együtt, hogy például évtizedek óta csalja a férj a feleségét, ráadásul egyszerre több hölggyel. Hogy tudja-e a feleség? Gyakorta igen, de nincs olyan helyzetben, hogy egy költöztető kocsival, saját pénzforrásából beköltözzön egy kétszobás, étkezős, extráktól mentes lakásba. A férj pedig nem enged a huszonegyből, és nem is hajlandó a kérdésről tárgyalni, mert fontos ember. Muszáj a látszatot fenntartania.

De ne legyünk ennyire pesszimisták, hiszen a válással végződő házasságok számával összevetve napjainkban is legalább annyi szépen induló és hosszú évekig kellemesen és jól működő házasság létezik, amiben boldogok a felnőttek is, és a gyermekek is. A nem várt fordulatokat soha, senki nem tudja megjósolni. A párok érzik, hogy jó úton haladnak, vagy letértek az ígéretes boldogság ösvényéről, de későn jutnak odáig, hogy veszekedés, vádaskodás nélkül beszéljenek a problémákról.

- A párterápiás kezelésekre szívesen elmennek a házasságukat óvni akaró párok?

- Változó, nincs általános recept erre. Azt tapasztalom, hogy az intellektus nagyon fontos és meghatározó ahhoz, hogy felismerjék a házaspárok ennek a terápiának a lényegét, az esélyben rejlő lehetőséget. Ha az egyik fél már elhatározta, hogy menni akar, vagy számára kényelmes az egy fedél alatt, de külön ágyban, más utakon való létezés, nem fog eljönni a feleségével a terápiára. Akik energiát, együttműködést fektetnek a beszélgetésekbe és a család, a házasság megmentését vállalják, felelősséggel érkeznek hozzám is. Nagyon fontos már az első találkozás során azt feleleveníteni: kinek milyen kellemes élménye él még az első találkozásokról, mi volt az, ami miatt egymásba szerettek és közös életet terveztek. Furcsa ezt hallaniuk, amikor épp válságban van a kapcsolatuk, de egy ehhez hasonló kérdés ki is zökkenti a vitából, ellenségeskedésből a feleket. A krízisek, az elakadások feltárásában is hatalmas segítséget jelent, ha emlékeznek arra, hogy mi hívta életre kettőjük viszonyában az elköteleződést, az egymás iránt érzett felelősségvállalást, a közös élet vágyát. Lépésről, lépésre haladunk, semmit nem erőltetünk a párokra, de a harmadik személy, mint a pszichológus, nemcsak figyelemmel követi a kérdésekre adott válaszokat s újabbak felé vezeti a feleket, hanem olykor a „villámhárító” szerepét is betölti, amikor nem vitába, vádaskodásba fullad a kommunikáció, hanem értő beszélgetésbe, egymás gondolatainak a meghallgatásába.

- Mitől lehet jó tehát a házasság, hiszen annyi buktatója van az összezártságnak, a másik esetlegesen nem tetsző viselkedésének, a személyiség megváltozásának, főként, ha akaratunk ellenére kényszerülünk változni, alkalmazkodni a békesség kedvéért?

- A házasság nem biztosításokkal ellátott intézmény. Nem így kell belépni a kapcsolatba. Sok-sok változást kell megélnünk, ami nem lehet béklyó, sokkal inkább társas szabadság, örömérzet, a magánytól való elköszönés. Arra kell ügyelni, ami szintén habitus- és személyiségfüggő, hogy ne égjünk tövig rögtön a kapcsolat elején. Ne higgyük azt, hogy minden boldogságos érzésünket a másik lábai elé kell tennünk. Lassú, fokozatos, őszinte érzelmekkel lehet olyan összetartozást, közös életet kialakítani, amire rábízhatjuk magunkat, egymást, és ami biztonságos védelmet ad. A jó házasság alapvetően kiszámítható, stabilitást nyújt a pároknak, hiszen a valakihez tartozás érzése, ami kölcsönös érzelmeken, célokon, élményeken nyugszik, igazi erőt adó szövetség számos tekintetben.

Forrás: WEBBeteg
Szerző: Balogh Mária, újságíró
Szakértő: Varga Éva, családterapeuta, klinikai szakpszichológus