Mit jelent az életközepi krízis állapota?

Ha elmúlt negyvenöt éves vagy már el is érte a hatvanadik életévét, vélhetően átélte már vagy épp megéli és ismeri az „életközepi krízis” megannyi lelki, olykor testi változását.

Attól függően, hogy mikor érezzük a kísérő tüneteket, lehet ez az állapot egy újabb életszakasz kezdete, az útkeresés, vagy épp annak felfedezése, hogy életünk nagyobb részét már megéltük, számos meglepetéssel, örömmel, bánattal.

S vajon mi következhet még? Téves az a felfogás, hogy aki elmúlt 50-60 éves, zárkózzon be és nézze a tévét vagy magányosan olvasgasson. Mint ahogyan az is, hogy az, aki elérte az 55 évet vagy idősebb, nem érezheti a válságot, mert élete leágazóban van. Hogyan lenne leágazóban, amikor épp egy újabb életszakasz kezdődik akkor is, ha közben beköszönt az életközepi krízis?! Ezt kell „túlélni”.

A 45-65 év közötti emberek többsége már a legfontosabb, kitűzött céljait elérte, a karrierépítésben, hivatásukban is megvalósítottak értékes tevékenységeket, feladatokat. Így nem feladni akarják azt, ami kedves, életerőt adó munka, inkább a kiégés elkerülése érdekében mást is szívesen végeznének. Úgy persze, hogy közben vágynak a biztonságra, a kiszámíthatóságra. Vagy éppen valami nagy „őrültségre”, amit még nem éltek meg, de továbblendíti őket úgy, hogy közben ne sérüljenek. Sem ők, sem a környezetük. Ez sajnos nem mindig sikerül.

A férfiak ezekben az éveikben élik meg a kapuzárási pánikot, s keresnek maguknál fiatalabb szeretőt, párt, akiért a házasságukat is képesek felbontani. Mások a régihez térnek vissza, de nem hagyják el a feleségüket. Ezt a nők közül is többen megteszik, csak óvatosabban. Élni akarnak, nem a krízisbe süppedni. Változtatni kívánnak, kilépni a rutin szürkeségéből, ami alapvetően megriasztja őket. Az elmúlt két év, a világjárvány összes traumája, ezen sokat változtatott, óvatosabbak, visszahúzódóbbak lettek nagyon sokan. Már C. G. Jung is ezt az életszakaszt tekintette a legkritikusabbnak, a leglabilisabbnak – tudtuk meg Kocsis Boglárka Éva pszichológustól.

- Miért tekinthető a legveszélyesebb időszaknak az életközepi krízist tekintve például a 45-55 éves kor közötti időszak?

- Negyvenöt esztendős kor felett megnő a válások száma, a munkahelyváltások vagy épp a munkahelyek elvesztésének, a pszichológiai, a pszichiátriai kezeléseknek a száma, valamint a depresszióra való hajlam. Ezt az említett COVID-19-világjárvány oly mértékben felerősített, amire nincs is elég szakember, vagy korlátozva lettek a személyes találkozások páciens és orvosa, pszichológusa között. Nehezebben lehet kezelni a kialakult poszttraumás állapotokat. Szinte senkit nem nyugtat meg a kényszerösszezártság vagy karantén és a bizonytalanság réme. Ha ez egybeesik az életközepi válsággal, amire rárakódnak egyéb traumák, sokszor a kiutat sem találja a megkeseredett ember.

- Riasztó, szomorú képet fest azok számára, akik még nem érték el az „életközepi krízis” bármelyik szakaszát.

- Akik nem érték el ezt az életszakaszt, még nem ezzel foglalkoznak, hanem épp a soron következő céljaik elérésével. Számukra ismeretlen jelenség ez a krízisállapot. Eltekintve attól, ha valaki 40-45 évesen még nem ment férjhez, nem nősült meg, nincs gyermeke. Ez okozhat belső feszültséget, látens szorongást, lemondást. Érdekes az is, hogy az elmúlt bő két év alatt sokan olyan biztonságot kerestek, amikor inkább kisebb lakásba költöztek, csakhogy tartalék pénzük legyen. Míg mások, akik a kapcsolataikban nem találnak stabil kötődésre, érzésekre, szeretetre, kompenzálásként az anyagi javak felhalmozását keresik, házat építenek, új kocsit vesznek, mert valamire szükségük van, ami örömérzést adhat, ha az érzelmi kötődés gyengül, és anyagi lehetőségük is a szeretetpótlék elérésére. Mintha a lelket is fojtogatná a világjárvány okozta kétség, félelem, munkahelyelvesztés, az oltást tagadók beilleszkedésre való fokozódó „alkalmatlansága”, vagy épp a szankciók, melyeket nem képesek elfogadni. Ha ez az életközepi krízis idején érkezik, nagyobb lesz a lelki felfordulás, a félelem. Az utóbbi kínzó érzés és az elfojtás, a szorongás, a céltalanság az életközepi krízis elsődleges táptalaja.

- Jó „menekülési” útvonal-e, ha például a társtalanok a párkeresést tűzik ki célul ebben az életszakaszban?

- Ha valaki, bármi okból, 40-45 éves korára már túlesett az első váláson, vagy meg sem házasodott és gyermeke sincs, esetleg özveggyé vált s vannak gyermekei, alaposan megfontolja, hogy párkapcsolatot létesítsen. Egy új párkapcsolatba való menekülés nem a legjobb kiútkeresés. Mindenkinek előbb önmagával kell „békét kötni”, majd elgondolkodhat azon, hogy a „kulcsra zárt ajtót” csak az képes kinyitni, akinél a kulcs van. S akinél ez megtalálható, ő a krízist megélő személy maga, így csak maga képes nyitni mások felé. Ha nem teszi meg, az életközepi válságát más hétköznapi terheivel fokozza, s még zárkózottabbá válik. Ezért fokozódik a negatív kép magáról és a lehetőségeiről. Ebből a helyzetből újra meg kell találni a kezelhető, megvalósítható és minél kevesebb vesztességgel járó kiutat – sorolja a pszichológus. – Ezekben az élethelyzetekben fordulhat elő a korai vagy késői klimax, a hormonális változás érkezése, ami a nőknél és a férfiaknál éppúgy megjelenik.

- Miként találhatnak kiutat az érintettek az életközepi válságból, ami előretekintésre és nem megtorpanásra készteti őket?

- Ez az életszakasz nem feltétlenül hanyatlásokkal jár, hanem célok keresésével. Ennek intenzitása, elhatározása attól függ, hogy ki milyen érzelmi, lelki és egészségi állapotban van. Minden fontosabb életszakaszban választás előtt állunk. Az újabb választást befolyásolja, hogy életünket korábban miként éltük meg. Az egyensúly az öröm, a boldogság és a trauma között. Minél idősebb valaki, annál inkább szeretné, hogy a krízisből jól jöjjön ki, feltéve, ha nincs már számos nyomasztó élethelyzettel terhelve. Akkor gyengébbnek érzi magát, változtatásra kevésbé képesnek, de az életösztön előre hajt. Amilyen minőségű volt korábban az életünk, azzal megteremtjük az életközepi időszakunk minőségét. Ezzel együtt, sokan épp ekkor találnak önmagukra, s kreativitásukat, vágyaikat megélhetik. Ezt viszont befolyásolja a személyiség, az örökölt családminták, az egészségi állapot nem várt változása.

Azok, akik az egyes fejlődési szakaszokból szégyennel, veszteségekkel, kisebbrendűségi érzéssel léptek az „életközepi válságba”, amit meghatározott a gyermekkoruk is, nehezebben tudnak továbblépni. Örök aggodalomban élnek a jelenük és a jövőjük miatt. Sok esetben ezek valóban hozott, örökölt családminták.

- C.G. Jung az élet mélyebb értelmének megtalálásában, a belső fejlődésben látta a válság feloldását.

- Jung tanítása: ne a múltbeli veszteségeket erősítsük, hanem nézzünk reménnyel a jelenbe és a jövő felé. Ez azt is jelenti, hogy minél kontrollálhatóbbnak véljük a krízishelyzetet, annál hatékonyabban birkózunk meg vele. Úgy vélte: jót tesz, ha a deprimáltságra emlékeztető életérzésből nem a mélységek felé haladunk, hanem arra emlékezünk, milyen mélyebb értelme volt és lehet jelenlegi életünknek. Ismerjük fel, mivel tudunk olyan útra térni, ami életerőt, életkedvet ad.

- Épp ebben az életszakaszban válnak kis felnőtté vagy különélővé a gyermekek, ami újabb krízist jelenthet.

- Ekkor repülnek ki a gyerekek a családi fészekből, amit mindenki másként él meg. Átgondolhatjuk, hogy mit értünk el addig, s milyen jövőt remélünk a gyermekünknek. Fontos, hogy a saját krízisünk ellenére megértéssel, elfogadással legyünk a gyermekeink iránt, s ne akarjuk ellenőrzés alatt tartani az életüket. Esetükben is léteznek olyan szakaszok, amikor kritizálják a szülőket, mellőzik őket, sok mindent „elfelejtenek”, amit otthonról kaptak. Éljük az életünket, ne függjünk a gyermek aktuális, felnőtt életszakaszától.

Tovább

• Miként változtatja meg az eltérő szexuális vágy a párkapcsolatot?
• A jó házasságok a megbecsülésből és a szeretetből táplálkoznak

Forrás: WEBBeteg
Balogh Mária, újságíró
Szakértő: Kocsis Boglárka Éva, pszichológus