A szerelem születésének és átalakulásának lélektana

Emlékszünk még életünk első szerelmére? Vajon kíséri emléke az életünket a mai napig? Ha igen, bizonyos, hogy ő volt az első és örök szerelem, akihez mindenki mást hasonlítottuk. Nem feltétlenül tudatosan. Épp a mély és igaz szerelem szépsége okán.

Ha szerelmük fájdalmasan ért véget valaha, s nem tudtuk megbeszélni a szakítás okát, a seb örökké megmarad. Bármikor felszakadhat. Az elengedése ilyen esetekben csak látszólagos. Nem pótolható veszteség. Számos vizsgálat igazolja, hogy az ilyen típusú elválások mindkét fél további életét megpecsételhetik. Olyan megrázkódtatássá fajulnak, amiről másoknak sem biztos, hogy beszélünk, de későbbi életünkben a hiányérzet, az önvád vagy a másik hibáztatása megmarad. A hiányérzet mindenképpen.

Ma már nem elfogadott az a feltételezés, hogy szerelem első látásra nem alakulhat ki. Ezt senki nem határozhatja meg és nem rögzítheti tudományos elméletek feljegyzéseibe. Ránézünk valakire – még izgalmasabb, ha már régen ábrándozunk róla –, s amikor felénk közeledik, elvész minden racionalitás. A szerelemben semmiféle józanész nem dominál, hiszen akkor nem lenne szerelem. Mondják, ez az érzés egy önfeledt „extázis”, amikor az agy olyan tudatállapotba kerül, hogy mérlegelésnek nincs helye. A vonzalom, az érdeklődés, a másik megismerésének vágya ezerszer fontosabb, mint a diplomája vagy az érettségi bizonyítványa. A szerelem első látásra létezését a kölcsönös vonzalom, vágy, szimpátia is szüli.

S hogy nem is ismerjük a másikat, fogalmunk sincs milyen a személyisége, az intellektusa? Erre egy vérbeli szerelmes azt mondja: - Kit érdekel? Vonzó, helyes, kedves a tekintete, a mosolya, nem tolakodó, és láthatóan nem két elemit végzett.

Őrültség? Lehet. Százzal nyomni a gázpedált, és végre elveszni a boldogságban, annak reményében röpülni, hogy alkalmunk lesz a másikat is megismerni. A szerelem kölcsönös érzés. Minden más csupán vágyakozás. S ha nincs meg a szikra, a varázslat, a „kémia” élménye, akkor azok a kapcsolatok mesterségesen nem képesek tartósan létezni. A szerelmet erőltetni soha nem lehet.

- Ha létezik szerelem első látásra, vajon mikor következik be a mérlegelés pillanata, amikor elgondolkodunk, valóban ő-e az?

- Épp az a csodája, hogy nem mérlegelünk, hanem önfeledten belesimulunk a szerelem csodájába, mert valljuk be: ritka kincs! – feleli Szabó Boglárka pszichológus – Ha olyan emberrel találkozunk, akibe első látásra képesek vagyunk beleszeretni, a vonzó külseje, igéző tekintete, kellemes viselkedése, hangja, szavai, illata együttesébe, vagy csak a „részletekbe”, bármibe, ami épp ő, netán zseniális képességébe, művészetébe, szerénységébe, nem analizáljuk a másikat. Nem készítünk precíz leltárt róla. Meglátjuk, elvarázsol, és elvesztünk abba, hogy „szembe jött” velünk a szerelem.

Ilyenkor feltétel nélkül azt gondoljuk, minden tökéletes, és hozzá hasonló hibátlan nőt vagy férfit még soha nem láttunk. Nem hibátlan, de mi azt érzékeljük. Nem az számít! Ezt a másik olyan finoman megérzi, hogy a viszonzás pillanatok alatt születik meg, s válik eggyé. Bizonyosak vagyunk benne, noha álmodni sem mertük volna, ez a kapcsolat nagyon sokáig fog tartani, vagy örökké.

- Hol van a buktatója a nagy szerelemnek?

- Nem érzékeljük abban a helyzetben. Noha, valóban számos veszélyhelyzet fennállhat. Lehet hónapokig, két–három évig élvezhetjük a szerelem csodáját a rózsaszínű szemüvegben, aztán történik valami kellemetlenség, és beleroppanunk. Nem szeretünk ki a másikból, csak a csalódásunk válik óriássá. De a kettőnk szerelme újabb lehetőséget kaphat egy nyugodt beszélgetést követően. Ám sajnos az is lehet, hogy többé nem találkoznak.

- Mi válthatja ki legtöbbször a becsapottságot, ami után elzárkózunk?

- Épp az, amire nem adtunk alkalmat magunknak sem, a másiknak sem, hogy alaposabban megismerkedjünk. Erre viszont ugyancsak azt mondjuk, a szerelem az nem kiszámítható matematikai képlet. Váratlanul robban be az életünkbe, ami egy más állapotba kerít bennünket. Kialakul egy mindent elsöprő, érzelmekben gazdag egymásra találás. Nem az esetleges hibákat fürkésszük ilyenkor. Így a másik viselkedésének, viszonyulásának, reakciójának felfedezését követően vesszük majd észre, hogy felruháztuk őt minden fantasztikus tulajdonsággal, amit hinni akartunk az önfeledtségben.

S aztán tisztul a kép.

- Nem vesszük észre az intő jeleket, vagy nem is akarjuk?

- Bárhogyan is szépítjük a helyzetet, s reménykedünk a holnap majd jobb lesz gondolatban, nem lesz jobb. Akkor józanodunk ki az „extázisunkból”. A másik számtalan intő jelzést adott, mivel tartósan senki nem tud szerepet játszani, de mi azt sem akartuk elfogadni. Ez a szerelem. Vakság többnyire. Akkor is előfordul, ha gyerekeink vannak.

Más esetben véget érhet úgy is az önfeledt, kölcsönös szerelem, hogy valamelyik fél hamarabb "felébred", vagy kiszeret a másikból, esetleg újabb utakra téved, más ingereket keres. Ez is személyiségfüggő. Nincsenek általános szabályok. Az viszont kétségtelen, hogy ha létezik az a picinyke esély, s nem volt nagy a botlás és a párok valóban szerelmesek még egymásba, szerelmesen ne szakítsunk! Hatalmas árat fizethetünk ezért, amit életünk végéig sem tudunk kiheverni. Ebben az esetben, mindenki más későbbi partnereink közül árnyék marad.

- Az örök szerelem értelmezése több szempontból is létezik. Szerencsés, aki a párjával éli meg, s nem vágyakozva, az elveszített első szerelme után.

- Minél tovább élünk együtt vagy tartozunk valamiképpen szerelmünkhöz, annál több a közös élmény. Sokkal erősebb szállal kötődünk egymáshoz, ha a kölcsönös szeretet, vonzalom, vágy, szándék egyfelé vezet. A közös élmények, az értékrend, az intellektus, az egyenrangúság érzése, a tisztelet mind erősítik a szerelmesek kötődését. S hogy ez meddig tart, senki nem tudja előre. Ha pedig egy nehezebb életszakaszban, ha rosszul érezzük magunkat a saját létünkben és mégis képesek vagyunk nyitni és megtaláljuk valakiben a szerelmet, sokkal sérülékenyebbek leszünk.

Ez főként a korábbi traumáink, feldolgozatlan érzéseink miatt kísér bennünket. Ennek számos oka lehet. Kerülendő, hogy egy feldolgozatlan párkapcsolati csalódás után máshoz menjünk vigasztalódni. Nemcsak tiszteségtelen, de becsapjuk magunkat is. S aztán a fájdalomban sérül az önértékelésünk, a másokban való hitünk, s egy következő párkapcsolat kialakításának szándéka megviseli a pszichénket.

Akik évtizedekig élnek együtt életük első szerelmével és boldogok is, szeretik és tisztelik egymást, a világ legkiváltságosabb emberei. S ezzel talán azt is kimondhatjuk, létezik még sírig tartó szerelem.

- Akkor is létezik, ha a másik már elment, meghalt, de az itt maradt nő vagy férfi ezer szállal kötődik még? Ez évtizedekig is eltarthat.

- Ez más helyzet. Itt a nem létezőbe szerelmes a magára maradt ember, s az emlékekbe. Főként, ha lezáratlanul ért véget a szerelem. Olykor megfeledkezik arról, hogy társa elment, nincs már vele. Tudja ezt, ha mentálisan egészséges, de nem tudja elfogadni. Nem hiszek abban, hogy az idő bármire gyógyír lehet. Ez téves felfogás.

Amíg mi magunk nem tudjuk önmagunkkal rendezni a csalódást, a másik hiányát, elvesztését, az idő nem áll mellénk segítőnek. Halad mellettünk a kétségeinkkel együtt. Mindenki maga tudja fájó érzéseit elrendezni, amihez szakember segítségét is ajánlott kérni. Az érzelmek elfojtása veszélyes a testi és a lelki egészségre is. Meg kell élni a sérelmek feldolgozását és a fájdalmat.

- Térjünk vissza a szerelemhez, ami boldogít!

- A szerelem nem megfogható érzés. Több szépséges eleme van, ami egy varázslatot, s örökkévalónak képzelt állapotot ad számunkra. A szerelemnek számos átélési formái, szakaszai vannak, s ettől gyönyörű. Az is lehet, hogy a szerelem nem a másik embertől függ kizárólag, hanem attól, ahogyan magunkban azt meg akarjuk élni.

Tovább A jó házasságok a megbecsülésből és a szeretetből táplálkoznak

Forrás: WEBBeteg
Szerzőnk: Balogh Mária, újságíró
Szakértő: Szabó Boglárka, pszichológus