Milyen volt a sebészet az 1700-as években?

Egy háromszáz éves sebészeti kézikönyvből ismerhető meg, hogy milyen horrorisztikus élményben volt része a pácienseknek a korábbi évszázadokban az érzéstelenítés felfedezése előtt.

A sebészeti műtéttanról szóló értekezés 1712-ben látott napvilágot, a zsebkönyv szerzője Joseph Charriere francia orvos volt - olvasható a Live Science hírei között.

A Treatise of the Operations of Surgery című mű egy 70 éves férfi otthonában porosodott, míg egy napon meg nem mutatta egyéb régi könyvvel egyetemben a Hansons Auctioneers aukciós ház értékbecslőjének, mondván, nagyapja tulajdona volt, aki a XIX. században praktizált.

A könyvből kiderül, hogy nem mindegy mely évszakban végzik a műtétet: a legjobb a tavasz, amikor a vér felhevül, vagy az ősz, amikor viszont lecsillapodik. A téli hideg azonban egyenesen ellenjavallott, hiszen ilyenkor a végtagok elgémberednek, s a vér nem rendelkezik azzal az életerővel, amely a szervezet felpezsdítéséhez szükséges.

Amputáció

A könyv egyik fejezetének ábrái a végtag-amputáció elvégzésére kínálnak útmutatást. A szerző szerint a lábamputációt gyorsan kell elvégezni, mégpedig egy görbe késsel. A csontot gyorsan simára kell csiszolni, a csonkot pedig a megmaradó bőrrel be kell fedni. Ami a pácienst illeti, az auktor javaslata szerint egy fadarabra érdemes ráharapnia, hogy csökkentse kínjait.

Amennyiben a sebesülés során csupán az izom érintett, kezelésére brandy és bor javallott. Megjegyzendő, egy 2007-es kutatás bebizonyította, hogy a bor megsemmisíti a szájüreg és garat kórokozóit. Ha viszont az ideg is érintett, cukoroldattal, kámforolajjal és mirhával célszerű kezelni a sebet.

A nyelv végét nem érdemes levágni

Az orrsebek a szerző szerint nem veszélyesek, viszont maradandó deformitással gyógyulhatnak, ráadásul a páciens elveszítheti a szaglását. Nem okoznak gondot a nyelv sebesülései sem, ám ha a végét vágják le, a beteg nem lesz képes beszélni.

Ilyen útmutatók alapján nem csoda, ha a betegek csupán végszükség esetén - kibírhatatlan fájdalom, vagy valamilyen gyilkos kór miatt vállalkoztak a műtétre. A fájdalom mellett ráadásul igen magas volt a műtéti fertőzés kockázata is. Így a sebészet mindaddig rémálom maradt, amíg 1846-tól el nem terjedt az általános érzéstelenítés, majd 1867-ben Joseph Lister angol sebész a karbolsav alkalmazásával meg nem honosította az antiszeptikus sebészeti eljárásokat.

Találmánya és gyakorlata nyomán lényegesen csökkent az operáción átesett betegek halálozási aránya.

(MTI)