Migrénes roham: drámai kaland

Közben este lett. Vagy ki tudja, este volt-e már. A fiatal nő teljesen estinek, sőt, éjszakainak érezte a sötétséget. Megnyugtatónak - ha egyáltalán bármiről azt tudta volna gondolni, érezni akkor, hogy megnyugtató. De legalább a sötétség mintha jót tett volna.

Hitte vagy hiszi utólag, mert ott gondolni nem tudta, a gondolkodásról lehetett a legkevésbé szó. Talán csak átfutott rajta a sejtés, már akár éjszaka is lehet, annyi idő múlhatott el azóta, hogy ez a rettenet a fejében elkezdődött.

Próbált mélyeket lélegezni - ez volt férje egyetlen tanácsa, szinte minden helyzetben, ha valami szokatlan történt. Márpedig most aztán nagyon szokatlan történt – és ahogy persze a szokatlannál lenni szokott -, minden előjel nélkül, teljesen váratlanul.

De ennek már annyi ideje lehet! Korszakokkal ezelőtt, még az egészséges korszakban, amikor késődélután, vagy koraeste, még minden rendben volt. Amikor nem gondolt arra, hogy bármi kizökkentheti az ebben a napszakban szokásos dolgok menetéből, a feladatai végzéséből.

Élte normális életét, és nem töprengett annak unalmas rutinján, vagy éppen értékein. Semmin nem töprengett, nem is volt jelentősége egyik percnek, félórának sem, csak utólag kapott jelentőséget, különösen mindaz, ami még „azelőtt”, a korszakhatár előtt történt. Akkor, amikor bármi szürke, egyszerű, unalmas „normális” helyzet, felértékelődik, attól a pillanattól kezdve, ha már nincs meg. Ha elmúlt. Elveszett. Mert elmúlt a nyugalom, a megszokott rend. Széttört az a bizonyos belső béke, a normális ügymenet.

Valami váratlan történt, belül a fejében. Késő délután, vagy kora este. A görcs, mint erős ütés, éles baltacsapás érte a koponyát, méghozzá belülről..
A letaglózó fájdalom mintha ketté választotta volna a fejét.

A fájó és a nem fájó félre. A fájó, erősen lüktető oldalon a szeme is nyilallott. A napnyugta utolsó sugarai bevilágítottak a konyhaablakon, épp bele a szemébe, el kellett rántania a fejét, de a rántó mozdulat csak rontott a helyzeten.

Bebotorkált a hálószobába, hogy ledől, arra a kis időre, mert ez nem maradhat így sokáig, mondta magában, magának: biztosan mindjárt szűnik a görcs. Elvégre ilyet még nem érzett, biztos, most se fogja sokáig érezni. Amint vízszintesbe kerül, majd elmúlik.

Ám vízszintes helyzetben állapota csak rosszabb lett. Forogni kezdett a világ, mellkasában szorítást, még lejjebbről meg hányingert érzett.
Fel kellett ülnie, úgy legalább könnyebben vette a levegőt. Sóhajtania kellett, ami lassan sóhajtozásba, majd halk jajgatásba ment át. Jó lett volna szorítani valamit – kitapogatta a matrac peremét, és bal kezével azt markolászta.

Nem volt ereje kiabálni, remélte, hamarosan feltűnik férjének, hogy már nem csörömpöl, matat, motoszkál, szöszmötöl a konyhában, és majd keresni fogja. Vagy legalább a vacsorát keresi, és a hideg nyomon elindulva, előbb-utóbb megtalálja őt.

Így történhetett, mert nem tudja mennyivel később, megjelent az ajtóban a férj, és viccelődni kezdett, mi ez a megfutamodás a vacsorakészítés elől, mi ez a korai ágyba bújás. Jól leplezte meglepődését.
A szobában még alkonyi derengés lehetett, de villanyt akart gyújtani. A nőnek alig volt ereje, hogy tiltakozzon, azt kérte, inkább a redőnyt is engedje le, az utcai világítás is zavarja. „A fejem” mondta, de ennél sokkal többet nem tudott kinyögni. Lavort kért az ágy mellé, legyen kéznél, ha az ingert hányás követné.

Teát akart hozni a már riadtan tüsténkedő férj, de a nő, ösztönösen, fejét rázta volna, hogy nem kér, ám fejrázás helyett nyögdécselni kezdett. A tarkójánál merevnek érezte a nyakát, és csak úgy volt elviselhető, ha meg sem mozdítja a fejét. Próbálta úgy tartani a fejét a nyakán, mint a pincérverseny résztvevői a tálcán a vízzel teli poharat. Úgy egyensúlyozva, hogy minden csepp a pohárban maradjon. Neki most a koponyája volt a pohár, bár azt ma sem tudná megmondani, mit gondolhatott, mi lehet az a valami ebben a csont-pohárban, aminek a helyén, vagyis benn kellett maradnia.
Bonyolult fogalmakra nem volt képes, de az egyensúlyozást ösztönösen végezte.

Igyekezett tehát nem fordítani a fejét semerre sem.

Az ágyban ült, hátát a nagypárna támasztotta. Órák telhettek el, bár megesküdni nem mert volna rá. Tudta, hogy ami neki örökkévalóságnak tűnik, az más normális állapotú embernek talán röpke, gyorsan elrepülő idő. Dermesztő és ijesztő volt.

Nem tudta, valójában mennyi ideje ül, félálomban, félig aléltan különös rosszullétének egy-egy szakaszában.

Ült az ágyban, és most azt kezdte várni, hogy reggel legyen. A párna a háta mögött kezdte nagyon zavarni. Amikor már nagyon fáradtnak érezte magát, megpróbált lejjebb csúszni, hogy a fejét is a párnára tegye, vagy legalább a falnak támassza, de minden alkalommal, ha csak millimétereket változtatott testtartásán, tarkójába éles fájdalom hasított. Oda kellett kapnia a kezét. Hátulról megtámasztani. Különben elől próbálta szorítani homloka bal oldalát.

Szemében, halántékán lüktető dobolást érzett, és mintha ezzel tartotta volna a taktust a szívverése is. Hullámokban tört rá a hányinger, hasmenést jelző görcsök is fel-feltűntek. De nem merte megpróbálni, hogy törzsét megfordítsa az ágyban, hogy lábát letegye a padlóra, s hogy kibotorkáljon. Meg kellett várni, amíg jött egy csöndesebb szakasz, s amikor férje visszajött kíváncsian, elmúlt-e már a roham, válasz helyett arra kérte, segítsen kimenni a vécére.

Nem tudja, hogy nézhetett ki, mennyire volt sápadt, vagy mi volt a mozgásában, merev fejtartásában, de később eszébe jutott, ilyen riadtnak és megszeppentnek még nem látta férjét, mint amikor azt kérdezte, ne hívja-e ki az ügyeletet?

Nem mondott mentőket, persze ezzel nyilván csak főleg magát akarta megnyugtatni. Kisebb a baj, ha az ügyeletes orvos jön, mintha mentőt kellene hívni.

Talán szendergett, amikor az orvos megérkezett. Ahogyan férje beszámolt az orvosnak az állapotáról, akkor értette meg, bizony lassan hajnal felé jár, szinte az egész éjszakát végig kínlódta. Az orvos kérdezett furcsa dolgokat, nem terhes-e, nem menstruál-e éppen, érte-e valamilyen sokk, megterhelés aznap, előzőleg, a közelmúltban. Férje szorgalmasan válaszolgatott mindenre. Olyan tompa és fáradt volt, hogy mire szóra nyitotta volna száját, már hallotta a választ, pont azt, amit maga mondott volna.

Az orvos kotorászott a táskájában, ampullát vett elő, injekciós tűt, felszívta a folyadékot, és szúrt. Minden mindegy volt, hogy fáj-e, az volt a fontos, arra koncentrált, hogy úgy fordítsa hátsóját az injekcióhoz, hogy fejében a tálcán megtartsa a vizet.

Ezt próbálta mondani az orvosnak is, aki nem sok értelmet bogarászott ki a kásás beszédből, de talán hozzá volt szokva ehhez a tünethez is. Mert egyértelműen megnyugtatta a férjet „Migrénes roham”. Még hozzátette, ha szerencséje van, a gyógyszertől jobban lesz, elalszik, és holnapra elmúlik. Nem mondta, hogy mi van, ha nincs szerencséje. A 30 éves nő ülő pózban elszenderedett, és reggelre csak rossz emlék maradt a roham – ami a következő 30 évben nem ismétlődött meg.

A migrén számára epizód. Drámai, egyszeri negatív kaland maradt.

(WEBBeteg - Fazekas Erzsébet, újságíró)