Dr. Kovács Ildikó: Láttam a társaim halálát

A legnehezebb körülmények és a végtelen kétségbeesés és pánik között utolsó mentsvárként dolgoznak magyar orvosok a világ minden táján. Dr. Kovács Ildikó, belgyógyász-háziorvost sosem vonzotta sem a háború, sem a katasztrófa, mára mégis több misszióban is részt vett.

Az önkéntes orvosok munkájukat leggyakrabban valamilyen misszió keretében, teljesen ingyen végzik, a katasztrófák és menekülttáborok világában egyetlen reményként a bajbajutottak számára.

– Az egyetem alatt még Afrikába vágytam, ott szerettem volna orvosként dolgozni, de már rég tudom, hogy Ázsiában van a helyem. Turistaként jártam már több hátrányos helyzetű régióban is: Észak-Afrikában, a Közel-Keleten, Indiában, Nepálban és Indonéziában is, de mindig is Ázsia maradt a szenvedély. Más típusú emberek élnek ott, sokkal könnyebben teremtenek kapcsolatot, nyitottabbak és sokkal hálásabbak is. Miután a praxisomat kiépítettem és a gyerekek is felnőttek, egyre többet gondoltam erre, míg végül felkerestem a Baptista Szeretetszolgálatot – mesélt a kezdetekről dr. Kovács Ildikó.

A romantikus elképzeléseket azonban hamar felváltotta a rideg valóság: a naponta ellátásra váró több száz beteg, s az ellátásukhoz szükséges feltételek gyakorlatilag teljes hiánya. – Sosem vonzott sem a háború, sem a katasztrófa, de megértettem, ha segíteni szeretnék ezeken az embereken, akkor ezt is vállalnom kell. Az első utam, 2003-ban az iráni földrengés után volt, majd Indonézia és Pakisztán következett. Tudtam, hogy semmiféle diagnosztikai felszerelés nem áll majd rendelkezésünkre, azt hittem, hogy fel vagyok készülve a legrosszabbra is, de arra, ami egy ilyen katasztrófa után fogadja az embert, nem lehet felkészülni.

Ha katasztrófa van, nincs semmi, se víz, se áram, se élelem, se műszerek, de nekünk akkor is segíteni kell. Sokszor még a szervezési munkák is ránk maradnak, például, hogy a betegeknek legyen ivóvíz, takaró. Később részt vettem rehabilitációs munkákban is, Vietnámban, Kambodzsában és Jordániában mozgássérült gyerekeken segítettünk – folytatta az orvosnő, hozzátéve: mindig az első 1-2 nap a legrosszabb.

– Ilyenkor még a katasztrófa sújtotta területre való odajutás is egy megpróbáltatás. Nincsenek utak, közlekedés, legtöbbször csak helikopterrel lehet megközelíteni a helyszínt. A méretbeli korlátok miatt ráadásul nem vihetünk mindent magunkkal, amire szükség lenne. Ha sikerül berendezkedni, és felverni a sártat, minden felgyorsul.

A betegek tucatjával jönnek, de lehet, hogy másnap már egy másik terepen kell szolgálatot teljesíteni – magyarázta az 58 éves háziorvos, aki szerint akkor, amikor a helyszínen van, nem szabad a halottakon gondolkodni és azon, hogy kit lehetett volna még megmenteni. Abba ugyanis bele lehetne őrülni. Csak a túlélőkre, és az ő ellátásukra kell koncentrálni.

A katasztrófa utáni első héten a magyar orvoscsoportok a komfort teljes hiányában, óriási fizikai teher alatt dolgoznak. Tisztálkodásra nincs lehetőség, az élelem és a víz pedig véges. A szeretteiktől, akik erőt tudnának adni, tejesen el vannak zárva, ugyanis ilyenkor a mobiltelefonok egyáltalán nem, a műholdasok is csak alig működnek.

– Amikor hazajövünk, távolról már én is látom a halottakat. Akkor tudatosul, hogy tulajdonképpen hol is voltunk és mit csináltunk. Itthon, ha szükség van rá, szakemberek segítenek feldolgozni a történteket, és a többiekkel is sokat beszélgetünk. A legrosszabb élményem az volt, amikor orvoskollégákat láttam meghalni, s rá kellett döbbennem, hogy tulajdonképpen a saját életünkkel is játszunk.

Egy indonéziai elzárt szigeten dolgoztunk. Helikopter jött értünk, hogy a terepről visszavigyen a szintén a szigeten lévő központba. Ausztrál orvosokkal várakoztunk, értük előbb jött a gép, mégis órákkal később érkeztek meg, mint mi. Az egész tábor rettenetesen aggódott. Később kiderült, hogy a baj nem velük volt, hanem egy harmadik helikopterrel, amin szintén orvosok ültek. Lezuhantak mindössze 40-50 kilométerre a tábortól. A gépük szénné égett, menthetetlenek voltak, mégis az ausztrál helikopter megpróbált rajtuk segíteni, azért késtek.

Kovács Ildikó, amint lehetett, visszament a szigetre, hogy fel tudja dolgozni a tragédiát. Az összes orvos kollégát ismerte, így személyesen is megrázta a helikopter lezuhanása, aminek oka egyébként máig ismeretlen. A belgyógyász-háziorvos ezután fél évet töltött a kis szigeten, ahol a katasztrófa utáni rehabilitációban is segédkezett. Feladata ekkor a polgári lakosság teljes körű kivizsgálása volt – akár úgy is, hogy ehhez többször napokat kellett gyalogolnia egy-egy elszigetelt csoporthoz. Kollégáival együtt pedig teljesen ingyen végzi a dolgát, a világ bármely pontján.

További orvos interjúk: Dr. Papp István: A betegek mosolya többet ér, mint egy plecsni

(WEBBeteg - Kósa-Boda Veronika, újságíró)