Feljegyzések a holtak házából

Megüli az épület folyosóját a fanyar, mégis édeskés „barna” szag. Ilyen szagot áraszt a lucskos ruha, ha több napig az áztatóvízben maradt. Ilyen az edény, ha napokig mosogatójára vár a dézsában. Ilyen a besózott fejes-káposzta, ha a reszeléket nem csavarják ki, és időn túl is saját levében ázik.

Benn, a terem közepén két asztal áll párhuzamosan. A rövidebb végeknél (az asztalfőn?) márványvályú csappal, a földön körös-körül farácsok. A falak mentén polcokon mérleg, mérőedények, műszerek, az üveges szekrényben különféle folyadékok.

(A jövevény, az idegen, a betolakodó az asztalokat nézi, és az első pillanatban úgy érzi, már soha nem fogja tudni levenni a szemét róluk – pedig nem is akar odanézni, nem akarja igazán látni, amit lát.

De hamar elmúlik az első pillanat, vége szakad a belsőt megremegtető döbbenetnek és kezd természetessé válni a helyzet, mintha nem először fogadná ez a látvány. Mintha erre számított volna. Persze nem tudja mire számított. Akkor sem ilyennek képzelte az egészet, amikor megálltak a nyitott ajtó előtt, amikor kísérője felvont szemöldökkel kérdezte:

– „Mehetünk? Máris? Csak így? Nem akar felkészülni? Biztos, hogy akarja látni? Még visszafordulhat!”. Majd látva a kíváncsi jövevény elszántságát a kísérő félrelép, hogy feltárja az addig hátával takart látványt.

Az idegen tudta, hová jön, mégis meglepődik azon, hogy az asztalokon fekszenek. Néma, mozdulatlan emberek az asztalokon!)

A márványlappal borított, közepe felé lejtő kétszemélyes dupla-ágy-asztalon rezzenetlen, érzelemmentes arccal – bár csupaszon, de – illedelmesen fekszenek. Sem a kiszolgáltatottság mostani helyzete, sem a jelen állapotot megelőző félelem, fájdalom, szenvedés, vagy az ismeretlen minőségbe átlépéstől való rettegés nem látszódik az arcokon. Az arcokhoz testek tartoznak. Meztelen testek.

(Az idegen igyekszik a száján át venni a levegőt. Zavarná, ha a magabiztosan mozgó fehérköpenyesek között ki kellene szaladnia mosdót keresni.)

Férfi és női testek...

Két oldalra lefolyó nagy, vagy férfiasan laposra simuló mellek. Műtéti hegeket őrző, vagy szinte sértetlen, ép mellkasok. Domborodó, vagy laposan betapadó hasfalak. Lazán (lazán? tán éppen hogy mereven) egymás mellé helyezett sima, vagy szőrös lábszárak.

Kortalan, fiatalos hímvessző a ráncos, lappadt, fehér combra hajolva. Kopott muffra emlékeztető, ritkás, szürke szőrzet, hegyesen előreálló szeméremcsontok. Eres lábfejek, szétálló ujjak, vastag, sárga, elszarusodott, gondozatlan lábkörmök.

(Vajon az idős beteg, a hozzátartozója, az ápolója, a váratlanul megbetegedett fiatal mind egyformán lényegtelennek tartják a lábkörmöket? Az idegenben felötlik, fog-e majd akkor avval törődni, milyen a körme, a külseje. Gondol-e majd arra, ki mindenki fogja látni az utolsó percekben és utána. Számít-e, mit fognak akkor azok ott gondolni róla?)

Hajas és kopasz fejek – faékkel tarkónál alátámasztva. Hát alá préselt alkarok – mint az iskolapadban ülő kisdiáknál, csakhogy ez a diák már soha nem lesz fegyelmezett. Nem fogad szót senkinek. Most mégis engedelmesen segít, hogy a mellkas és a nyak jobban alá tudjon feszülni a késnek és a fűrésznek.

A hátrahajló fej elrejti az ősz haj kusza gondozatlanságát.

Tág és bezárt szemek. Összezárt és megnyíló ajkak. Tiszta és vérfoltos orrlyukak.

A homlokok kisimultak, a ráncos arcok is alig ráncosak, csönd és béke honol fölöttük.

Honolna, ha körülöttük – miattuk – nem volna bizonyos zaj.

Két-két gumicsőből halk szurtyogással víz folyik, az átlyuggatott asztalközép alatt keskeny – túl keskeny – csővezeték. Mint mondják, gyakori a dugulás…

Pattogva reccsennek a porcok a nyakon, a szegycsont tájékán megakad a kés, nagyobb erővel kell nyomni. A toroknyíláson a visszahúzott nyelv nagyot cuppan, gazdája (?, tulajdonosa?) most vesz részt az utolsó hangképzésben, amint utoljára – ha már nem is életében utoljára – nem ki, hanem beölti a nyelvét.

Az egyik elől felejtett alkar könyöktől mereven fölfelé áll, a lágyan begörbített, nem markolásra feszült ujjak minden rántásra megrándulnak és mutatnak valahova. Ez a kéz már soha többet nem sújt le, utolsó föld feletti mozgásainak egyikét végzi. Ritmusra mozdul, a szabdaló kéz és kés ütemére.

A kar tulajdonosa nincs fölháborodva, megbántva azon, hogy megalázón rángatják. Nem szenved, hogy végighasítják, fölnyitják. Mintha mindez meg se történne. Tény, vele többé már semmi sem történhet.

(Friss emlék: beteg a gyerek, hónapok óta köhög, gyulladás itt, gyulladás ott – átvilágítják. Az ernyőképen pillangót sejtetnek szemgödrei, az orr-, a homlok- és egyéb üregei. Tüdejének árnyéka jól látható a bordaívek között. Dobogó szíve pihétlen, tollatlan, kis pihegő madárka – a többi eltűnik a kiolvashatatlan ködös, tejszerű szürkeségben. Mi van ott belül? Anyagfolytonosság? Minden üreget kitölt valami?)

A bordák mögül – erős rántás nyomán – előkerül a tüdő és a szív. Helyükön folyadék. A halál beállta előtt képződött, kóros körülmények között a szövetekből vizenyő lép ki, mennyisége egyéni. A folyadékot kimerik, mennyiségét följegyzik a kezelőorvos számára.

A végig nyitott mellkas és has alatt a combokon deszkalap – vastagabb konyhai vágódeszka, azzal a különbséggel, hogy ennek pereme van. Ezen sorakoznak a vágó, szúró, piszkáló szerszámok.

A bokáknál nagy sárgás tálca, a konyhai szárítókon ilyenre csöpög a víz az elmosogatott edényről. Itt most megfordítva használják, bordázott hátával fölfelé, hogy a leöblített, letisztogatott szervekről lecsorogjon a víz, de csak a víz távozzon a lábak között a márványlapra.

– „Kezdjük a legelején – mondja a kísérő orvos, a kórboncnok. Itt a toroknál kiemelem a lég- és nyelőcső fölső részét. Ez itt a gégefedő, ezek a hangszalagok.”

(Semmi szalag-, vagy húrszerű nem látszódik, semmi, ami két fal között kifeszülne. Hosszan, elvékonyodva lifeg a cső végén a nyelv.)

– „Aztán jön a tüdő. Semmi kóros nincs rajta, hacsak azt nem veszem, hogy erősen dohányos volt a beteg. A tüdőnek egészségesen húspirosnak kellene lennie, nem ilyen feketén erezettnek. Ez meg itt a szív.”

(Amit az orvos a kezében tart, az mindenre emlékeztet, csak a sematikus rajzok alapján elképzelt lefelé keskenyedő, fölül, középen ívesen befűződő szívformára nem. De még csak nem is olyan, mint a tankönyvek kicsit hengeres teste. Valami furcsa, marokba fogható húsdarab, izomköteg van itt.)

Az orvos a beteg szeméremcsontjánál lévő deszkára teszi a szívet és fölvágja. Szürkés-barnás rostos anyagot látni, és viaszosan sárga, vastag hártyákat.

– „Ilyenek a kisollóval szétvagdalt erek, belülről. Ez itt a Sinus csomó. Ez adja az elektromos impulzust az első szívdobbanáshoz.”

(De honnan kapja a kezdeti energiát a Sinus, ez a különleges csomó, ami szemre teljesen jellegtelenül az izomkötegnek csak az egyik pontja?)

Válasz helyett előkerül a lép, a máj, az epe, a hasnyálmirigy, a méh, a petefészek, a vesék, a hólyag…

– „Idenézzen! Itt minden olyan iszamos, sárgás gennyel fedett. Hashártyagyulladás lépett fel, és a tartós antibiotikumos kezelés se tudta levinni a lázat. Most látni bizonyítva a klinikus orvos, a belgyógyász sejtését, hogy a gyulladás makacsabb és kiterjedtebb volt, semmint úrrá lehettek volna rajta. A betegség győzött. Nézze, a beleket is körbefogja ez a gennyes máz.”

(Az idegen érdeklődve hajol a hasüreg fölé, majd ekkortól másodpercekig csak arra figyel, hogy fizikai állapotát helyrebillentse. Annyira megijed a rázuhanó rosszulléttől, hogy elhatározza, nem kérdez többet, mert beszéd közben nem tudna csak szájon át venni levegőt. Ijedten lép hátrébb, óvatosan egyensúlyozva a farácsokon, nehogy sarka a lécek közé szoruljon, nehogy valamibe beleszédüljön vagy valami ráfröccsenjen. Egyre szorosabbra vonja magán a fehér köpenyt, kezeit erősen összekulcsolva tartja.)

A beleket nem rámolják ki teljesen, félig benn, félig kinn tekeregnek.

– „Vigyáznom kell, nehogy a belek kiszakadjanak! Azt a szagot még az én orrom sem tudta megszokni – ennyi év alatt se. Holott különben a szaglóhám igen könnyen alkalmazkodik. Én itt kész vagyok, igazolva látom a kezelőorvos véleményét. Egyik szervből sem kell szövetmintát eltenni. Vissza lehet pakolni.”

Az odaintett boncmester nagy lendülettel visszapakolja a beleket, a szívet, a tüdőt, a satöbbit. A sorrendre minek vigyázni, itt már nincsenek kapcsolódások, semminek nincs többé fix helye, az üregek nincsenek is tele.

Az ádámcsutka helyén gézcsomót töm a nyakhoz, hogy legyen valami tartása. A hatalmas tűbe vastag fonalat fűz, a nyílás aljánál elkezdve, nagy lendülettel öltöget és varr. Látszik, most nem női kéz varrogat, a mestert sem anyja, sem iskolai politechnikatanára nemigen taníthatta varrni. Ráncosan meghúzódva, félrecsúszva egyesülnek a bőrfelületek.

(Az idegennek eszébe jut, talán hasonló mozdulatokkal varrta az ő hasán a császármetszés hatalmas, köldöktől a szeméremcsont aljáig húzódó nyílását a szülész-nőgyógyász. Most már élete végéig viselni fogja az egyenetlen hosszúságú, nem párhuzamos öltések helyén a hegszövet fehéres csomóinak nyomvonalát. Az itt feszesre húzott, ott torlódó bőr hullámzó dimb-dombját. Már nem érdemes azon töprengeni, hol kellett volna a szülésznek megtanulnia varrni. Otthon, gyerekkorában? Úgy tudja, az egyetemen még a sebészeket se készítik fel a tű – háziasszonyi igényeket is kielégítő – forgatására.)

Az utolsó öltés után társát hívja a boncmester és „lemezt” cserélnek.

Iszamosak a bonckesztyűk, csúsznak. A meleg kezek próbálják szorosan kulcsolni a hideg kezeket, ha nem volna szinte lehetetlen kulcsolni valamit, ami nem szorít vissza. Kínlódva tartják a magatehetetlen 70-80 kilót, csaknem „padlót” fog a test is. A nyak tartását vesztette, a fej így önálló életet él – a koponya, mint sajátos karakterű biliárdgolyó, pattog a kövezeten. Újabbat csapódik a boncmesterek minden lépésénél. Tehetetlenül kicsit felpattan, hogy a mások mozgásától nyert lendületet újra visszahanyatlás kövesse. A méretes csontgolyó hangos, éles koccanásokkal követi szállítóit az „ételliftig”.

– „Máskor tolókocsin visszük”, állítja a boncmester. Megjegyzése nem hat magyarázkodásnak, senki nem kéri számon a biliárdozást, ezt a műsoron kívüli kísérőzenét. Ők meg el vannak foglalva, hogy most még lendíteni is kell. A test végül harmadik rétegként kerül helyére a liftben. Bár csak félig van megtöltve a cinlemez kamra, a széthányódó karok gondot okoznak. Be kell gyömöszölni a renitenseket, hogy az ajtót végre be lehessen zárni.

– „Most menjen, tébécés beteg következik. Fölösleges kísérteni az istent. Rajtam zajlott már le így fölszedett fertőzés.” – Fiatal kórboncnok dolgozik elmélyülten. Föl se néz, a fehér köpenynek mondja, mintha az osztályos orvos érkezett volna. Részletesen igazolja a diagnózist, beszámol a szervek állapotáról. A klinikus számára sosem látható, csak a tünetek alapján valószínűsíthető elváltozásokat mutat be a szöveteken.

A kiselőadásnak lassan vége, föl kell tenni a kiábrándítóan laikus kérdést, amit egy idő óta vissza-visszatérően fogalmazgat magában az idegen: ’hogyan kerül hajcsomó a mellüregbe’?

Gyorsan következik a demonstráció...

A szomszéd asztalnál a boncmester éppen koponyát bont: a két fül fölső csücske között lefelé nyúló karéjban fölvágja a fejbőrt, majd fölcsipkedve elemeli a letapadt hártyákat, előrehúzza az egész kifordult kesztyűt, a hosszú haj a mellüregbe lóg. A homlok összezsugorodva találkozik az állal – a maszk belül összetöppedve rácsodálkozik önmagára.

Kétoldalt sötét foltok a koponyán – az arcizmok eredési helye.

Körfűrészt vesz kezébe a mester. Körbevisít vele a koponyatetőn (az idegen hátrál, a megperzselődött, émelyítőszagú csontpor felé száll a légáramban.)

A mester pajszerral tágítja a hézagokat, nagy lendülettel pattintja le a koponyatetőt. Szabályos csonttányér marad a kezében. Büszkélkedik a teljesítményével, sehol nem sérült meg az agy, a hártyák érintetlenek. Finom mozdulattal kiemeli az agyat, pillanatokig latolgatja a súlyát ’egy tíz’ ajánl fogadást a kollégájának. Megnyeri, a mérleg nyelve 1120 grammnál áll meg.

Idegsebész, kórboncnok, főorvos, boncmester a két, fürjtojás méretű kék duzzanatot figyeli.

– „Gyönyörű!” mondják, mert gyönyörű, hogy ilyen egyértelműen itt hever előttük nem egy, hanem mindjárt két halálok. Mert gyönyörű, hogy ez a negyvenvalahány éves nő elélt eddig evvel a veleszületett hibával. Hisz az anyja hasából hozta magával a korai halált. Azt, hogy az agy ereinek fala laza, hogy kitágul, kiöblösödik, hogy a vérnyomás megemelkedésével az elvékonyodott érfal bármikor elpattanhat. Szétdurran, kipukkad és a vér nem a megszokott útján halad az érben, hanem szétfolyik az agyállományban – immár az élet számára elviselhetetlenné téve a nyomást. Az agy nem tud hova terjeszkedni, a nyúltagy az öreglyuknál beékelődik, a keringés, a légzés leáll. Hát ilyen egyszerű ez.

– „Gyönyörű ez a két fürjtojás!”

A kórboncnok élvezi a munkáját. Magyarázatot talál. Nem élő beteggel dolgozik ugyan, de legalább nem kell tehetetlenül látnia, végigkínlódnia az emberek elmúlását. Nem okoz fájdalmat, és nem néz a reménytelenül segélyt kérő szemekbe. Mégis gyógyít, amikor betegek szövetrészleteit látva, felismeri a halált okozó bajt és megtalálja a gyógyítás, a megállítás vagy a lassítás módozatait. Olykor ő állítja fel a diagnózist. Utólag!

Belülről ismeri az egészet, a szó szoros értelmében látja a mélyebb összefüggéseket – olyan testeken, melyekről eltűnt a korábbi minőség, az emberi személyiség, így téve elviselhetővé, megszokhatóvá ezt a munkát. Bár, mint mondja, ismerőst a kórboncnok sem tudna felboncolni.

A koponyában belül kis, csaknem szimmetrikus teknők, az agy negatív formái. Keskeny kivezető cső az öreglyuk nevű rész. Itt lépnek ki a legfontosabb idegek, erek. Most nem egy ember fejére, csak az üres koponyára teszik vissza a csontfödőt, ráhúzzák a fejbőrt. Hogy megtartsa. A visszafordított kesztyű-skalpot visszavarrják. Az arcvonások visszarendeződnek eredeti helyükre, kialakul a valamikori egyénre jellemző forma, a sajátos arckifejezés, mely már nem fejez ki semmit.

A fiatal orvos az agyat szeleteli a fatálcán. Zeg-zúgos rajzolatú lemezek kerülnek egymás fölé. Ilyenek a felszeletelt fejes-káposzta lapjai.

– „A legszebb szerv, amit csak szem láthat” – mondja, miközben új szereplő kerül az asztalra.

Fiatal férfi. Ahogy emelik, orrából zöldes folyadék szivárog. Valami élő, mozgó ezen az élettelen, földuzzadt hasú fiatal testen – a gyomortartalom tör utat magának.

A boncmester feltételezése: halálba itta magát, kívülről is jól látható, hogy a máj a normális méret kétszerese. A kórboncnok rácáfol az elhamarkodott diagnózisra, cukorbeteg volt, két hétre abbahagyta a gyógyszerszedést.

Fejtől lábszomszédja nyakából drain lóg, az első „munkamozdulatnál” sárgás folyadék lövell ki belőle. A boncmester hátraugrik, biztonságból megtörli az arcát a felkarján visszahajtott ingbe. Se undor, se ijedtség nem látszódik rajta.

A másik boncmester azonban mintha viszolyogna, amint az „alvilágba”: a teherlift végpontjához vezeti az idegent.

– „Nincs takarítónk, nem garantálom mindenütt a tisztaságot. Mi sem szeretünk ide lejönni, a kilincseket is csak könyökkel fogom. Saját érdekében jól nézze meg, hová lép!”

Az első teremben felöltöztetett alakok fekszenek. Töpörödött, beesett arcú, csont-bőr anyóka, pipaszár lábain fekete harisnya, ünneplő cipőjének orra fölfelé mered. Játékos kezek karját egy nyalka, falusi vőlegényként feldíszített öregember karja alá fűzték. A hanyattfekvő párocska mellett pepita dzsessz-zenész nadrágot viselő gödör hajú fekete.

(Jé, egy néger!, ötlik föl a látogatóban, de aztán visszaszívja, a fekete arcon néhol sötétlila árnyalatok látszódnak.)

A kísérő gyorsan továbbtereli a többi fekete alak mellől.

– „Sajnos, nem mindig jön idejében a temetkezési vállalat, nálunk feketednek meg.”

A belső termek falai mentén emeletes kocsik sorakoznak, rajtuk kettesével, hármasával meztelen alakok fekszenek. Egyesek már lifteztek, mások csak most fognak, de mindenesetre mindnyájan útjuk végéhez értek…

Süt a nap odakinn, bágyadt fény csorog a fákra, tetőkre. A kertekben itt az őszi munka ideje: fáradt, erőtlen kézzel kapirgálja az avart egy öregember. Lapátot emelget a másik, a közértből totyog haza egy harmadik, tízlépésenként lerakja kosarát, hogy kifújja magát, míg összeszedi azt a valamit, ami elég érthetetlenül, sok nála jóval fiatalabb embertársából már örökre hiányzik. Benne még van abból, ami bármely percben elszállhat.

De most még ott van valahol belül, még frissen tartja szerveit. Nála még csak akkor lilul-feketül a bőr, ha megüti magát. Még működik az emlékezet, nyílik a szem, szóra mozdul a száj. A fej nem koppan a kövön, hanem felfelé fordul az arc, hálás szeretettel néz fel a kék égre és kémleli a felhők között átszűrődő bágyadt őszi nap sugarait.

(Fazekas Erzsébet - Élet és Irodalom, 1984.)