Jézus megfeszítésének és halálának anatómiai, fiziológiai és történelmi aspektusai
frissítve:
Christos Papaloucas az Új Testamentum eredeti, ógörög nyelvű szövegeinek kópiáit használta elsődleges forrásként ahhoz, hogy meghatározza Jézus halálának okát, és magyarázatot találjon arra, hogy miért halt meg viszonylag rövid idő alatt a kereszten.
Bevezetés
Az ógörög nyelven íródott Új Testamentum könyveinek megbízhatósága vitatott, ám sok kutató szerint a Jézus halála körüli események tekintetében ez a leginkább pontos és autentikus forrás.
Sir William Ramsay (1914), a nemzetközi hírű régész, kezdetben szintén a kétkedők táborába tartozott, ám ázsiai kutatásai után elismerte, hogy a témában Lukács Evangéliuma nyújtja a létező legpontosabb információkat.
A keresztre feszítést egyértelműen a legkegyetlenebb kínzási és kivégzési módnak tartották. Maga Cicero „crudelissimum et teterrimum supplicium” azaz a legkegyetlenebb, legbrutálisabb büntetésként jellemezte (Barbet 1953).
| Beteljesítette földi küldetését |
| A keresztre feszítés a halálbüntetés meglehetően gyakori formája volt az ókori Rómában, amit a lázadók, árulók és rabszolgák bűneinek megtorlására használtak. A kivégzők az áldozat karjait és lábait egyszerűen felszegelték egy keresztre, ám nagyon is jól tudták, pontosan hogyan és hová üssék a szegeket ahhoz, hogy a keresztre feszített ember halála előtt minél tovább szenvedjen. Jézus kivégzése pénteken reggel 9 órakor kezdődött, és 15 órakor már halott volt, vagyis hat órán át szenvedett a kereszten, ami a hozzá hasonló fiatal, jó kondícióban lévő, egészséges férfiak túléléshez képest viszonylag rövid időnek számít. A halál lehetséges okainak magyarázatára különböző teóriák léteznek. Egyesek szerint kimerülés okozta traumatikus sokk, elviselhetetlen fájdalom és vérveszteség, mások szerint szívburokrepedés vagy fulladás (asphyxia) okozta Jézus halálát. A szerző véleménye az, hogy Jézus halálát fulladás okozta, de a halál beálltának pontos ideje magán Jézuson múlott, mivel valószínűleg minden további igyekezettel felhagyott a lélegzetvétel érdekében, mert úgy vélte, beteljesítette földi küldetését. |
Jézus keresztre feszítése és halála évszázadok óta foglalkoztatja a keresztény híveket, a művészeket, történészeket és orvosi kutatásokat is. Számos hipotézis létezik a halál viszonylag gyors beálltának magyarázatára. Jelen tanulmány az eredeti ógörög bibliai szövegek és a jelenleg rendelkezésre álló orvosi szakirodalom együttes vizsgálatával született.
Történelmi adatok
A keresztre feszítést kivégzési módként elsőként a perzsák gyakorolták (Barbet 1953, Holoubek és Holoubek 1995). A módszert aztán Nagy Sándor is átvette, és hódításai során magával vitte Egyiptom, Karthágó és Róma területére (Holoubek és Holoubek 1995). A keresztre feszítést így a rómaiak is eltanulták, sőt, idővel tökélyre fejlesztették. Némileg módosították a kereszt alakját és előszeretettel használták rabszolgák, árulók és hadifoglyok kivégzésére (Holoubek és Holoubek 1995). A Spartacus-féle rabszolgafelkelés után például, megtorlásként 6000 keresztet állítottak fel Capuatól Rómáig (Barbet 1953), és a zsidó történész, Josephus beszámolója szerint, i.e. 71-ben Jeruzsálem ostroma alatt a város falain kívül naponta 500 zsidót feszítettek meg (Barbet 1953).
I.e. 341-ben Konstantin császár betiltotta a keresztre feszítést (Holoubek és Holoubek, 1995), ám a szerzők szerint a történelem folyamán szórványosan ezután is előfordult. Így például 1247-ben Damaszkuszban egy türköt, 1597-ben Nagassakiban keresztény misszionáriusokat feszítettek keresztre. A szerzők egy Claperton nevű kapitányt is megemlítenek, akinek elmondása alapján, 1824-ben a keresztre feszítés még mindig divatban volt Szudán területén, egy McElder nevű tiszteletes pedig azt állította, hogy Madagaszkár szigetén még a 19. században is alkalmazták a halálbüntetés eme formáját.
Az első világháború alatt, az osztrák-magyar hadseregben is létezett egyfajta keresztre feszítés (Aufbinden), (Holoubek és Holoubek, 1995), mely során az áldozatot két csuklójánál fogva egy kötél segítségével néhány centivel a padló fölé lógatták. Az áldozat, azért hogy lélegezni tudjon, kénytelen volt felemelni magát a karjaival, de miután ettől teljesen kimerült, és már nem bírta megemelni magát, egyszerűen megfulladt.
A második világháborúban a németeknek ismét eszébe jutott ez a fajta kínzási módszer, amit a Dachau haláltáborban gyakorta alkalmaztak is. Barbet (1953) munkájában két fogoly vallomásáról számol be, akik állítólag több alkalommal is szemtanúi voltak az effajta kínzásoknak.
A keresztre feszítés folyamata
A keresztre feszítés előtt az áldozatot általában megkorbácsolták (Barbet 1953, Holoubek és Holoubek 1995).
| Történések időrendben |
| A rómaiak a napot reggel hattól este hatig, 12 órára osztották, az éjszaka megnevezésére más terminusokat használtak. Tehát reggel hattól indulva, a harmadik óra délelőtt 9:00, a hatodik 12:00, a kilencedik 15:00 és a tizenkettedik 18:00 óra. Jézust a római idő szerint a harmadik órában feszítették keresztre (Márk 15/25), azaz 9:00-kor, ami azt jelenti, hogy hat órán át maradt életben a kereszten. Egy keresztre feszített átlagosan 24- 36 óra alatt halt meg (Barbet 1953), bár Cooper (1883) azt állítja, hogy Diocletianus idejében (i.e. 286) egy megfeszített házaspár kilenc napon és éjszakán át életben maradt és csak a tizedik napon halt meg. A hat óra túlélés tehát egy Jézushoz hasonló, fiatal, jó egészségi állapotban lévő emberhez képest igen rövid időnek tűnik. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy amikor József a helytartótól kikérte Jézus testét, maga Pilátus is meglepődött, hogy Jézus már nem él. Miután kikérdezte a centúriót és az megerősítette Jézus halálát (Mark 15/43-45), Pilátus átadta a holttestet Józsefnek. Mindazonáltal Jézus nemcsak a kereszten, hanem előtte is sokat szenvedett. Iszonyatosan félt, és ahogy Lukács említi, oly szörnyű agóniát élt át (22/24), hogy verejtéke hatalmas vércseppekként hullott a földre. Erre hivatkozva sok kutató (Barbet 1953, Davis 1965, Micca 1969, Edwards et. Al. 1986, Ball 1989) úgy véli, hogy Jézus esetében egy nagyon ritka jelenség, hematidorsis következett be. |
Jézus keresztre feszítésekor alkalmazott technika abból állt, hogy az áldozat kifeszített kezeit a kereszt vízszintes szárához (patibulum) rögzítették, a csuklóján átvert hatalmas szögek segítségével. Ezután a keresztet felállították a földről, majd az áldozat lábait is rögzítették egy vagy két szeggel a kereszt függőleges szárához (stripes) (Holoubek és Holoubek 1995).
Barbet 1953-as, hullákkal modellezett kísérletsorozatában bizonyítást nyert, hogy nem számít, hogy a csukló mely pontján verik be a szöget. Amint a szeg áthalad a lágy részeken, automatikusan oly módon vezetődik, hogy a csukló hátoldalának bőrén át, kb. 1 cm-rel a szeg behatolási pontja felett jelenik meg, áthaladva a capitatum, a lunatum a triquetrus és a hamatum csontok által határolt területen, anélkül, hogy bármelyik említett csontot eltörné.
Amennyiben a szeget a metacarpalis csontok közé pozícionálták volna, saját súlya miatt a test valósággal leszakadt volna a keresztről. Az emberi kéz egyetlen pontja, ahová a szöget be lehet verni, az a csukló, mert ennek csontjait számos ínszalag köti össze, melyek elég erősek ahhoz, hogy a test egész súlyát elbírják (Gray Anatomy, 1973).
A megfeszített számára a legnagyobb terhet a légzés-képtelenség, különösen a kilélegzés nehezítettsége jelentette (Davis 1965, Edwards et al. 1986), aminek az volt az oka, hogy a test súlyának lefelé húzó hatása miatt a légzőszervi izmok kontrakciója lehetetlenné vált. A megfeszített személy kénytelen volt a felszegelt lábaira támaszkodni, hogy teste megemelkedjen és ezáltal levegőhöz juthasson. Így ugyan lélegzetet kapott, ám a lábaiban borzalmas fájdalmat kellett elviselnie minden egyes lélegzetvételért. Ezt ismételte addig, amíg teljesen kimerült, és amikor már képtelen volt magát megemelni, megfulladt.
A fulladás mértéke és a halál beálltának ideje nagymértékben függ a karok pozíciójától: minél közelebb vannak a karok a kereszt függőleges szárához, annál erősebb a fulladás. Jól tudták ezt a rómaiak is, és eme tudásukat a kívánt eredmény függvényében alkalmazták (Barbet 1953, Ball 1989). A másik fő tünet a szeg által roncsolt nervus medianus károsodása miatt jelentkező elviselhetetlen kín volt (Barbet 1953, Davis, 1965, Edwards et al. 1986, Ball 1989), amikor az áldozat megpróbálta megváltoztatni a csuklója pozícióját annak érdekében, hogy fájdalma némileg enyhüljön. A szörnyű izomgörcsök még tovább nehezítették az áldozat levegővételért tett erőfeszítéseit.
Az áldozat szenvedésének meghosszabbításában a lábak pozícionálásának is nagy jelentősége volt, hiszen ha képes volt felemelni a testét és lélegezni, akkor tovább életben maradt. Azonban minden egyes próbálkozás, mely során a test súlya a tarsalis csontokra nehezedett, pokoli kínokkal járt.
| Az elméletek szerint Jézus halálának lehetséges okai |
| Traumás sokk és keringési összeomlás a kimerültség, fájdalom és haemorrhagia miatt (Tenny 1964, Zugibe 1984). Ám ebben az esetben Jézus nem lett volna képes tisztán gondolkodni és világosan elmondani utolsó kívánságait anyjának és Jánosnak (19/26-27). Azonban Jézus mentális képességeinek az utolsó pillanatig birtokában maradt. Szívburokrepedés (Davis 1965, Ball 1989). Ez viszont csak beteg, infarktusos vagy elzsírosodott szív esetében követezik be (Barbet 1953, Becker és van Mantgem 1975 Trigano és munkatársai:. 1987, Batts et al. 1990), és semmi okunk nincs azt gondolni, hogy a fiatal Jézus bármilyen effajta betegégben szenvedett volna. Sőt, szívburokrepedés leginkább a 60 év felettieket érinti, ritkán előfordul 40 év körülieknél, de ennél fiatalabb korban szinte egyáltalán nem (Becker szerint és a van Mantgem tanulmányai, 1975). Holoubek és Holoubek (1995) szintén kétli, hogy Jézus halálát szívburokrepedés okozta. Fulladás (Asphyxia), (Barbet 1953, DePasquale és Burch, 1963 Micca 1969, Zias és Sekeles 1985, Holoubek és Holoubek 1995). |
A szerző véleménye szerint a halál legvalószínűbb oka a fulladás volt, de annak pontos idejét maga az áldozat döntötte el, azáltal, hogy semmilyen további erőfeszítést nem tett a lélegzetvétel érdekében.
| Húsvét - Egyházak: minden nehézségen átsegít a bizalom, a derűs világszemlélet és az isteni szeretet |
| Nem a csüggedés, nem az értelmetlen sodródás, hanem a bizalom, a derűs világszemlélet, a mindenki felé megnyíló isteni szeretet az az erő, amely átsegít minden nehézségen, még a halálon is - olvasható a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) és a Magyar Katolikus Egyház közös húsvéti üzenetében. |
Ezt a teóriát támasztják alá a klinikai szempontok is. Ha valaki teljesen kimerült, és képtelen megtenni a szükséges erőfeszítéseket, hogy felemelje a testét, és lélegezzen, az azt jelenti, hogy olyan állapotba került, amikor elméje már nem képes tiszta gondolatokra, és az áldozat már beszélni sem bír.
Ez azonban nem történt meg Jézussal. Szenvedett, de még nem merült ki, hiszen tiszta tudatát megőrizve, értelmesen gondolkodott és beszélt az utolsó pillanatig, úgy hogy a halála előtti percben még képes volt világosan elmondani anyjához és Jánoshoz intézett végakaratát:” Asszony, íme, a te Fiad”; „Íme a te anyád!” (Jn 19/26, 27).
János szerint (19/28), Jézus tudta, hogy minden, ami Szentírásban írva vagyon róla, az már beteljesedett. Végül, hogy befejezze a próféciákat, annyit mondott: "Szomjazom". Ekkor, amint a savanyú ecettel átitatott izsóp az ajkához ért, felhagyott minden további erőfeszítéssel, majd felsóhajtott: "Elvégeztetett". És lehajtván fejét, kibocsátá lelkét (János 19/28-30).
