Máté Krisztina: Együtt lehet élni vele, de nem könnyű

Kiskamasz koromban fájt először a fejem, talán 10-12 éves lehettem. A második, harmadik alkalom után szüleim orvoshoz vittek, ám édesanyám is migrénes, így nem túl sokáig késlekedtek a diagnózissal. Amúgy is, a leírt tünetekből, már a legelején egyértelmű volt - Máté Krisztina újságíró tapasztalatai a migrénről.

Így hát mindenki csak széttárta a karját – úgy tűnt, nincs mit tenni. Ezzel együtt kell élni! – tanultam meg igen korán. Nagyon kínzó volt minden egyes jelentkezése. Fájtak a fények, a hangok. Legtöbbször hányingerrel járt együtt, olykor persze nem is csak ingerrel. Leginkább arra gondoltam, szinte vágytam már rá, hogy szorítsák satuba a fejem! Ha a halántékomnál erősen nyomtam, akkor ugyanis - másodpercekre - enyhült a fájdalom.

Kínomban azonban nem voltam egyedül. Szüleim ott voltak velem. Tudtak minden rohamról. Nem is lehetett ez másképp, nem tudtam volna őket kihagyni, hiszen többnyire olyan állapotba kerültem, hogy le is kellett feküdnöm. A „szokásos” menetrend szerint hívták a háziorvost, aki a legextrémebb fájdalmak esetén, amikor a fájdalomcsillapító gyógyszer sem használt, injekciót adott. Ha jól emlékszem, fájdalomcsillapító, nyugtató, görcsoldó keveréke lehetett benne. Ilyenkor általában kialudtam a fájdalmat.

Heti átlagban kétszer jelentkezik...

Heti átlagban kétszer biztosan jelentkezik. Olyan, hogy egy hétig ne fájjon, ne fájt volna a fejem? Nos, hát ilyenre nem emlékszem. Tény, már nagy rutinnal tűröm, bár igaz, csak több év alatt „tanultam meg” úgy lenni, hogy az éppen gyötrő fájdalom a fejemben, a lehető legkevésbé befolyásolja hétköznapi teendőim végzését. Az is igaz, fel vagyok készülve: mindenhol tartok fájdalomcsillapító gyógyszert, az autómban, a táskámban, munkahelyeimen, férjem autójában… Ha elkezd fájni, muszáj „szétrobbantani” a görcsöt, különben olykor napokig gyötör.

Ami a gyakoriságot, vagy a fájdalom jellegét illeti, nem tapasztalom, hogy az éveim múlásának szerepe, befolyása lenne. Mindenkor rémes. Persze, akár életkor-függő is lehet, édesanyám rohamai például a változó korba lépve jelentősen ritkultak. Aki migrénes, tudja, hogy a „diagnózis” tudomásul vétele nem olyan egyszerű dolog. Nehéz annyival elintézni, hát ez van, együtt kell vele élni.

Az ember mindig késztetést érez rá, hogy újra és újra elmenjen az orvoshoz, hátha ezúttal kiderül valami, mi váltja ki. Vagy hátha találtak valami megoldást, gyógymódot, legalább a panaszok enyhítésére. Amikor legelőször fordultam ilyen kiderítő szándékkal orvoshoz, szemészhez küldtek. Később jöttek a további vizsgálatok. Végignéztek tetőtől talpig.

18 éves lehettem, amikor egyetemistaként, Pécsett minden létező vizsgálatot elvégeztettem. Aztán jártam több specialistánál, majd elmentem a migrénre szakosodott budapesti központba is. Úgy éreztem, idővel biztosan megőrülök, ha nem derül ki, mitől van. Nos, nem derült ki, de nem is őrültem meg!

Visszatérő migrén - Mi válthatta ki?

Mondhatnám, egy idő után filozofikusan fogadtam, hogy miben keresi és véli megtalálni a magyarázatot az orvos, hogy szerinte, aktuálisan mi válthatta ki. Mindig ráfogták valamire, éppen arra, ami akkor történt velem – így volt már kiváltó ok a vizsgadrukk, a túlhajszoltság, a stressz, a hormonális változások, az étrend…

Mit meg nem tesz az ember, hogy segítsen a végére járni a jelenségnek: már jegyzeteltem, naplót vezettem, hátha összefüggésbe hozható valamivel, de hiába, nyoma nem volt a háttérben az egyértelmű, ismételten visszatérő kiváltó oknak.

Nem ittam, nem dohányoztam, a vérnyomásom is rendben… Végül lassacskán feladtam, hogy megtudjam az okát. Ráadásul elolvastam a fellelhető szakirodalom jó részét, és azt a következtetést vontam le, hogy sosem fogom megtudni, miért, mitől fáj a fejem.

Együtt lehet élni vele, de nem könnyű

Gyakran kérdik tőlem, sorscsapásszerű-e a migrén diagnózisa, meg azt is, miként lehet együtt élni vele. Erre azt tudom mondani, szinte mindenkinek az életében van valami „sorscsapás”. Ha belegondolok, bármilyen furcsán hangzik is, de őszintén mondom, szinte szerencse, hogy nekem „csak” ez jutott. Mint a „mellékelt ábra” mutatja, együtt lehet élni a migrénnel, bár tény, nem könnyű.

Amikor első gyerekünk vállalásán gondolkodtunk, komoly dilemmaként merült fel, vajon hogyan leszek majd képes végigcsinálni a terhességet úgy, hogy nem veszek be fájdalomcsillapítókat. Végül egy barátnőm unszolására homeopátiás orvos segítségét kértem. Hónapokkal az első terhességem előtt kikísérleteztük, mi enyhíti a fájdalmat.

Valamit jól eltalálhattunk, mert gyakorlatilag panaszmentes volt a terhességem. Majd a második is. Különös, de a két 9-hónapos periódus alatt, talán ha 2-3-szor fájhatott a fejem. A szoptatás időszaka után azonban visszajött a probléma. Ami mindig rohamszerű, és általában ugyanúgy kezdődik. Hogy mi lesz belőle, meddig tart, milyen intenzitású, az alkalomszerűen változó. Függ az időjárás változásaitól, a lelki állapotomtól, attól, hogy mennyire gyorsan jutok gyógyszerhez, a napi programomtól… egyszóval sok a kiszámíthatatlansági tényező. Ma, a napi rohanásban sokszor egyszerűbb bekapkodni a hagyományos fájdalomcsillapítókat, bár időnként, kúra-szerűen, most is használom a homeopátiás szereket.

Sajnos rontja az életminőséget

A nyilvánosság előtti szerepléseimre célozva, visszatérő kérdés, hogy mi van, ha esetleg mikrofon mögött, kamera előtt kezdődik a roham. Nos, sajnos, nagyon is jogos a felvetés. Mi van akkor? A stúdió erős fényei ugyanis „nagy barátságban” vannak a migrénnel, feltétlenül találkozni akarnak! Volt olyan esetem, amikor úgy éreztem, ez szinte csoda, hogy nem lettem élő adásban rosszul. Nagyon nagy önfegyelem kellett hozzá.

De az igazsághoz tartozik az is, ma már tudom, mik a migrén kezdete előtti tünetek. Azt szoktam mondani, hogy „lötyög a fejem”. Olyan, mintha a koponyacsont és a benne lévők külön mozognának. Ezt érezve, mindig tettem róla adás előtt, hogy ne hatalmasodhasson el rajtam a migrén.

Persze az volna a helyes megoldás, ha ilyenkor az ember - nem törődve semmivel - lefeküdne. Nos, ha így tennék, lemondhatnék a fél életemről. Meg a családommal való együttlétről. Miközben az a véleményem, a család, a gyerekeim életét nem befolyásolhatja az, hogy nekem ennyit fáj a fejem.

Azt viszont elmondhatom, az életminőséget, sajnos, nagyon rontja. Nem csak az enyémet, hanem a körülöttem élőkét is. Sok év alatt, azt hiszem, kialakult, hogy nagy a fájdalomtűrő képességem, ezért nagyon igyekszem a legkevésbé befolyásolni környezetem, családtagjaim életét, de tény, hogy ilyenkor például bizonyos frekvenciájú hangokat nehezen viselek el. Például, ha fütyülnek mellettem.

Ám nem csinálok belőle ügyet. Férjem sokszor „felháborodik”, számon kéri, miért nem mondom meg neki azonnal, hogy megkezdődött a soron következő. De már annyira mindennapi része az életemnek, hogy nincs is „hírértéke”. Egyébként ő rögtön látja a tekintetemből, sőt, a telefonhangomból is meghallja, hogy nem vagyok jól.

Nem beszélek róla a nyilvánosság előtt

A nyilvánosság előtt nem szoktam róla beszélni. Talán úgy derült ki a közönség számára, hogy egy interjúban arra a kérdésre, hogyan ismerkedtünk össze Andrással, elmondtuk, fejfájás elleni gyógyszert kaptam tőle a tévében.

Éppen volt nála, mivel akkortájt neki is gyakran fájt a feje. Talán ezt a történetet tartották érdekesnek az újságírók. Különben a téma sehol nem szokott előjönni. Nem csináltam belőle titkot persze eddig sem, igaz, nem is hirdettem. Ez nem címlap-sztori, nem is hiszem, hogy bárkit érdekelne. Aki viszont tud róla, és hasonló cipőben jár, előfordul, hogy tanácsot kér. Sok embernek próbáltam már segíteni, mihez kezdjen a migrénjével. Mivel nagy a tapasztalatom e téren, tanácsaimat meg is fogadják. De azt tudják a körülöttem lévők, hogy fájdalomcsillapító gyógyszert bármikor lehet tőlem kérni, nálam biztos, hogy van.

Elég racionális ember vagyok, szeretem tudni az okokat, zavar, hogy számomra (és sajnos az orvostudomány számára is) ez a probléma megoldhatatlan. Hallottam olyan orvosról, aki azt meséli, ha be kell mennie a műtőbe, az operáció idejére minden panasza elmúlik. Nos, nem hiszem, hogy a fájdalom kiállt volna a fejéből, inkább arról lehet szó, ha az ember nagyon koncentrál, azokban a percekben nem jut eszébe foglalkozni saját bajával, van egyéb fontos dolga. Persze, ez nem ilyen egyszerű, de velem is előfordult már, hogy egészen kivételes helyzetben, csak órákkal később jutott el a tudatomig, hogy bizony, már hosszú ideje fáj a fejem.

És a fájdalmat nem "csak" a fejemben szoktam érezni. Jelentkezik a klasszikus hányinger, a szédülés, a tarkómerevség, zavar a fény, a hang… Egyszóval minden együtt. Mint a nagykönyvben.

Leszögezhetem, ronda probléma a migrén. Ronda és makacs. A titokzatossága, a felderíthetetlensége miatt.

(WEBBeteg - Fazekas Erzsébet, újságíró)