Az első a sokk, aztán jön a tagadás - Koronavírusos betegeket gondozó orvos tapasztalatai

Az Egyesült Királyságban (is) folyamatosan készítették fel a kórházakat arra, hogy a járvány berobbanásának idejére készen álljanak a koronavírusos betegek fogadására. Dr. John Wright epidemiológus március elején határozta el, most krónikásként követi nyomon, hogyan zajlik a bradfordi kórházban a COVID-19 betegek ellátására való felkészülés.

Az orvos - aki a bradfordi egészségügyi kutatóközpont vezetője, és korábban már ápolt fertőző betegségben szenvedőket - a folyamatról naplót vezetve tudósításokkal jelentkezett a BBC-nél. Megörökítette a márciusi előkészületeket, a hiányok felmérését, a készletbeszerzések nehézségeit, "trükkjeit", a korán megfertőződött orvosok eseteit, az előírásokat megelőző tesztelésüket, majd azt, hogy az április elejére várt, nagyjából időben megérkezett "vihar", mekkora nyomás alá helyezte az egészségügyi személyzetet – mind fizikailag, mind érzelmileg. Tudósításaiból emelünk ki néhány részletet.

Egyik márciusi bejegyzésében azon töprengett, vajon hová tűnhettek el a kórházi készletek. A koronavírus-járvány kitörése egy sor kihívást hozott az egészségügyben dolgozók számára – ezek közül elsőre az eszközök, a felszerelés hiánya volt szembeszökő, majd jött az a meglepetés, hogy megszaporodtak a betöréskísérletek. Tolvajok próbálták megdézsmálni a kórházi készleteket. A Nagy-Britannia-szerte érvénybe lépett kijárási korlátozások idején az ellátásszervezésen túl a bradfordi kórház is kiépítette rendszerét a vírus terjedésének fizikai megakadályozására. Az egy hektárnál nagyobb területen elterülő kórház 18 bejáratát lezárták, és minden forgalmat az egyetlen főbejárathoz tereltek. A személyzet csak azonosító kártyával léphetett be, a páciensek pedig nem hozhattak kísérőt, még az onkológiai kezelésekre sem.

Miközben szerte a szigetországban a lakosság csoportjai az utcára tódulva, tapssal mondtak köszönetet az NHS (National Health Service) dolgozóinak, volt olyan, aki magát orvosnak álcázva meg akarta lopni őket. Egy férfi műtősköpenyben, sztetoszkóppal a nyakában akart besurranni a biztonsági őr mellett, s nem volt hajlandó megmutatni személyazonosítóját. Őt lefülelték – de addigra már sok mindennek lába kelt. Műtősköpenyek, sebészkesztyűk, maszkok, egyéb védő- és fertőtlenítő eszközök hiányoztak. Akit rajtakaptak, annál is maszk volt, ezúttal nem tablettákat akartak elemelni a zárt kórházi gyógyszerszekrényből, mint ahogy korábban tették egyes függők. Nem véletlenül hallotta a kórház főigazgatója drogosoktól, hogy a járvány miatt hiány van kábítószerből az utcán. Újabban a steril köpenyeket is elzárva tartják.

Sebészi maszkkal jól álltak, de az ennél hatékonyabb PPE maszk és a szemet védő álarckészlet kezdett megcsappanni. Ezért egyik szakorvosuk (dr. Tom Lawton) ipari célú maszkokat vett a Srewfix barkácsboltban, majd kitalálta, hogyan lehet orvosi szűrőt belehelyezni. A komplett arcvédő pajzs gyártásához jól jött a garázsában tárolt 3D nyomtatója. Egy másik orvos kétezer védőszemüveget vett egy építőipari szerelvényekkel kereskedő boltostól (járvány idején milyen hasznos lehet a sí- és a buvárszemüveg is).

Az anaszteziológus dr. Michael McCooe a maszkok sterilizálása, újrahasznosítása módszerével foglalkozott. Kérdésével a Yorkshire Dales-beli Whittaker szeszfőzdébe telefonált. A hívást maga a tulajdonos fogadta, s elmagyarázta, hogy megfelelő hígításban, a 96%-os tisztaságú alkohol alkalmas a sterilizálásra, majd készséggel ajánlott fel adományalkoholt. A kórházi helyzetről beszélgetve megígérte a szakorvosnak, hogy az egészségügyi ellátás megsegítésére nagyobb mennyiségű alkoholt felhasználva kézfertőtlenítő gyártásába kezd. A kórháznak csak a tárolást kellett megoldania.

A cunami elkerülhetetlenül közeledett

„A 16 intenzív ágy a normális körülmények szokásos terhelése mellett elég volt. Szakértők számításai szerint azonban a járvány csúcspontján akár 500 beteget is el kell látnunk, így sürgősen meg kellett növelnünk a kapacitást, ami nagy kihívást jelentett” – mondta az intenzív ellátásnak a csúcsra való felkészüléséért felelős dr. Debbie Horner. „Egy használaton kívüli kórterembe lélegeztetőgépeket állítottunk, más kórtermeket átalakítottunk. Nemrégiben még csak pár COVID-19-pozitív beteget izoláltunk egy-egy szobában. E hét elejére azonban már két teljes osztályt különítettük el, „vörös”, azaz fertőzött zónaként. A következő napon két újabb osztály lett vörös! Orvosainktól már megszoktuk az odavetett megjegyzést: ’ez csak egy vírus’. Ez a mondat általában azért (volt ezidáig) jó, mert megnyugtatja a beteget, közben meg jól elrejti a mi bizonytalanságunkat. Ez a vírus, ez a helyzet azonban más. E korábban elkoptatott klisé azt hozta, hogy sokakat nagyon váratlanul ért a koronavírus okozta pusztítás.”

Dr. Debbie Horner úgy értékelte a folyamatot, hogy a személyzetnek meg kell tanulnia a lelki adaptálódást. Mindig el kell fogadni, hogy olyan mértékben kell alkalmazkodni, ahogyan súlyosbodik az adott helyzet. Ez pedig ahhoz hasonlítható, ahogyan az ember a gyász különböző fázisain megy át. „Az első érzés a sokk. Aztán jön a tagadás, mondván, nem, ez nem lehetséges, és csak lassan következik be az elfogadás.” Az intenzíven dolgozók többsége lassan végül eljutott a beletörődés szakaszába. Közben még mindig azon is dolgoztak, hogy mindenkinek meglegyen a személyes védelméhez szükséges minden eszköz.

Már kezdett jól alakulni a felkészülés, amikor a viharfelhőkből lecsapott a villám. Két vezető szakorvos (Debbie Horner, Michael McCooe) kénytelen volt házi karanténba vonulni. Aznap, amikor a COVID-19 megbetegedések esetére kidolgozott eljárásrend főpróbájára készültek, Debbie kimentette magát, nem tud jelen lenni, rosszul érzi magát, haza kell mennie. Március 20-án még nem volt érvényben a munkatársak tesztelésének hivatalos eljárásrendje, mivel azonban Debbie a felkészülés fontos szereplője, a kórházi vezetés úgy döntött, vele kivételt tesznek. "Titkos" mintavételt szerveztek számára szombat reggelre a sürgősségin. A COVID-19 mellett egyéb lehetséges szezonális vírusokra is tesztelték. Hétfőn aztán robbant a bomba. A mikrobiológus telefonált, a minta pozitív. Rá egy napra a sürgősségi ellátást felügyelő klinikaigazgató, dr. Sam Khan lett rosszul. Hamarosan dr. Michael McCooe-t is házi karanténba kellett küldeni, mivel egy megbetegedett aneszteziológus kollégája kontaktja volt. Tehát miközben a járvány magasabb fokozatba lépésére készültek, a kórházi személyzet tagjai egymást fertőzték meg. Ekkor lépett érvénybe a távolságtartás, az otthonmaradás eljárásrendje. Tudták, ha a járvány viszonylag korai szakaszában sorra dőlnek ki a tapasztalt klinikai szakorvosok, az katasztrófához vezet. Bár ekkor még mindig a vihar előtti csöndet érzékelték, nyilvánvaló volt, hogy a forgószél középpontjában az intenzív osztály lesz. Az olasz helyzet alapján sejtették, hogyan érinti majd őket a COVID-19. Nem csak Olaszországban megszokott, hogy többgenerációs családok élnek együtt. Bradford környékén is gyakori ez, különösen a lakosság csaknem harmadát kitevő pakisztáni családoknál, akik helyzetét még az is súlyosbítja, hogy közöttük sokaknál nagy a genetikai hajlam a szív-, a cukorbetegségre – ez pedig koronavírus esetén még nagyobb halálozási kockázatot jelent. Több szegénynegyed is van a térségben, emellett az itt élő fehér lakosság nagy része is érintett, minthogy sok az erős dohányos, akiknél az esetleg már egyébként is beteg tüdőt éri majd a vírusfertőzés.

Pár napra rá (ápr. 2.) a krónikás dr. Dr. John Wright már arról számolt be, hogy kitört a „vihar”, és minden érintettet azonnal hatalmas nyomás alá helyezett. A hónap első napjaiban 14 betegüket vesztették el. „Ez a magas halálozási arány szinte az egyik legrémesebb ebben a COVID-19-ben” – kommentálta a helyzetet az epidemiológus. „Míg általában véve 100 megfertőzött emberből egy vagy még kevesebb hal meg, itt most a COVID-19 következtében a kórházba kerülő minden ötödik-hatodik beteg áldozat lett.”

Gyorsan kell döntést hozni: élet vagy halál

„Megszoktuk, hogy körülöttünk emberek halnak meg. Elvégre az elmúlás színtere többnyire a kórház. Mi pedig megfontoltan, körültekintően járunk el a gyakorlati ellátás során. Általában kivárunk, időt adunk a folyamatoknak. Az idő a mi oldalunkon áll. Sok esetben hatalmas segítséget jelent. Most viszont rendkívül gyors döntéseket kell meghoznunk, és a döntés arról szól, hogy élet vagy halál. A romló állapottal lépést tartó ellátásról, a kiterjesztett kezelésről (a széles spektrumú antibiotikumokkal, vagy ez esetben sokféle gyógyszer ’kísérleti’ alkalmazásával), az intenzív osztályokon a légzéstámogatásról, a respirációs kezelésre való áttérésről (gépre tevésről), a támogató alapellátásról (életvégi gondozásról, hospice-ról), majd az életben tartó ellátás felfüggesztéséről hozzuk meg ezt a túl gyors döntést” – mondja a palliatív ellátás szakorvosa, dr. Clare Rayment. Hozzáteszi, hogy senki nem akar hibázni, rosszat lépni, rossz döntést hozni. A súlyos beteg tüneteit, az ezek okozta fizikai terheit minden esetben enyhíteni kell.

„Amikor eljön az időszak, hogy mérlegelni kell, kinek, mikor, mi jut, mit lehet adni, az a lelkileg letaglózó dráma, amihez – más térségekkel szemben – ebben az országban még nem kellett hozzászoknunk. Borzasztó azt megélni, hogy egyesek azért halnak meg, mert kénytelen vagyok úgy dönteni, neki nem jut lélegeztetőgép, mert valaki másnak nagyobb szüksége van rá – azért, mert mondjuk ő a fiatalabb! Ha a szüleinkre gondolunk, kétségbeejtő elfogadni a mérlegelésnek ezt az alapját. De az életkor csak az egyik tényező. Társadalmi szinten el kell ismerni, hogy sok 80 éves jobb fizikai, szellemi állapotban van, mint egyes 65 évesek. A 80 évest tehát nem szabad leírni” – hangsúlyozza dr. Alex Brown, az idősgondozás szakorvosa.

A másik szomorú tény, hogy COVID-19 esetén egyedül kell meghalni, senkit nem fognak beengedni látogatóba. Clare Rayment szerint hatalmas kihívás megoldani, hogy a COVID-19-betegek "jó" halált haljanak egy olyan közegben, ahol senki nincs a családjukból. A technológia, informatika valamiféle választ adhat. „Ha egy családtag jelen akar lenni a haldoklás fázisában, oldjuk meg videóhívással? Amikor látja, még ha beszélni nem is tud vele? Hiszen ez a szituáció teljesen kívül esik az ember komfortzónáján. Ám, ha a beteg tudatánál van, számára rendkívül fontos lehet, hogy legalább telefonon beszélhet egy szeretett személlyel. A családtagnak pedig az adhat megnyugvást, ha azt érzékeli, a beteg látszólag nem szenved, mert békés, nyugodt állapotban van.” A légzési osztály egyik főnővére, Emma Barnes tapasztalata szerint nem egy hozzátartozó, hiába nem jöhet föl az osztályra, a lehető legközelebb kíván lenni hozzátartozójához, ezért behajt a kórházi parkolóba, és az autóban ülve várakozik.

A személyzet hatalmas érzelmi nyomás alatt áll. Egyesek a sarok felé fordulva sírnak, mások bevallják, sírva érnek haza, otthon alig bírják gyerekeik elől elrejteni a könnyeket. Ezért döntöttek úgy, kijelölnek a kórházi dolgozók számára egy kis szobát, ahol nem kell mások elől elrejteni, ahol, ha csak pár percre is, de szabadjára lehet engedni érzelmeket.

A feszültséget az is növeli, hogy mindenki kialvatlan, mert az új munkarend miatt a szokásos napi rutin teljesen felborult. Sokan mondják, szabadnapjukon se tudnak pihentetően aludni, az éjszaka közepén fölpattannak, menni kell, dolgozni kell. Oly sok minden oly váratlanul és oly gyorsan változott meg! Alig két hónap telt el azóta, hogy diagnosztizálták Nagy-Britanniában az első COVID-19 betegeket, és számuk – a beszámoló idején – meghaladta a 30 ezret. (Április 22-re már 130.184-en fertőződtek meg a koronavírussal, és 17.337-re nőtt az elhunytak száma. A területi eloszlást tekintve a legtöbb haláleset továbbra is Londonban van.)

A 16. században a kanyarót, a himlőt a spanyol konkvisztádorok terjesztették el azon népek körében, akik nem voltak védettek a vírussal szemben. Száz évig is eltartott, míg a vírusfertőzés folyamata végigment Észak- és Dél-Amerikán. A COVID-19 megbetegedést okozó vírusnak azonban elég volt száz nap is ahhoz, hogy maga alá gyűrje az egész világot.

Tovább

• Koronavírus kisokos - A legfontosabb tudnivalók és tanácsok
• Védőoltással megelőzhető betegségek szövődményei

Forrás: WEBBeteg
Fordította: Fazekas Erzsébet, újságíró; Forrás: NHS on the Front Line (BBC)