Egy COVID-osztály legöregebb túlélője

Koronavírus-fertőzése miatt kórházba került. Állapotát súlyosnak, olykor válságosnak mondták az orvosok. Öt héten át: március 26-tól május 1-ig kezelték. A harmadik negatív teszt után hangzott el végre: "mehet haza". Ahová, olykor azt hitte, hogy már sose fog visszatérni. A 67 éves Révész Gábor nem gondolta, hogy ekkora ünnep is lehet egy május elseje!

Azt se képzelte volna, hogy ő lesz azon nagyon kevés COVID-19-beteg egyike, aki maradványtünetek nélkül épül fel. Ma - csaknem 9 hónappal később - úgy érzi, hogy teljesen jól van. Nem maradt vissza semmilyen szervi baja. Most pedig pontosan úgy él, mint márciusi külföldi útja előtt. Ezért is szeretné "koronás élményét" mint egy rémálmot feledni. Ám folyamatosan emlékezteti rá valaki - egy interjúban olvasva róla, magam is erről kérdezem. Hurcolja hát történetét, akárcsak a testén lévő hegeket: a gégemetszés, a (sebészeti beavatkozást igénylő) légmell (pneumothorax, PTX) nyomát. Azok emlékeztetik rá, min ment keresztül. Meg az is, hogy orvosi ellenőrzésre visszavárják.

A budakeszi pulmonológián feküdt, kontrollra jelenleg – az ismételten fellángolt COVID-járvány miatt – a kerületi tüdőgondozót választja. Tüdejének állapotával elégedett az átvilágítást végző orvos. A felvételt, (negatív) szuvenírnek szánva, elkéri CD-n Gábor. Azon ellenőrizhetné, mi utal tüdőműködése helyreállására, ha értene a leírtak dekódolásához. Így inkább jó közérzetének hisz. „Teljesen rendbe jöttem” – ismételgeti. Szakmájánál maradva, egy ismerős közeli műhelyében autót szerel. Bírna többet is, mint 4 óra, de felesége igényt tart rá, hogy otthon is legyen – töltsön mellette több időt. Ha már egyszer sikerült ilyen szépen megmaradniuk egymásnak! Pedig voltak pillanatok (napok, hetek), amikor senki nem adta volna ezt írásba!

Válságos állapotban volt. Gábor tudja, milyen kivételes az, hogy ilyen hamar „visszatért”. Sokszor hallotta ápolóitól a klinikán, hogy ő munkájuk legfőbb sikerélménye. Elvégre akár úgy is járhatott volna, mint a hírekben szereplő 59 éves brit pilóta, akit 243 napnyi kórházi kezelés után engedtek haza (január közepén) egy texasi kórházból. „Összes szervét megtámadta a koronavírus. Általános egészségi állapotának, jó kondíciójának köszönhette, hogy túlélte a kórt” – nyilatkozták kezelőorvosai a távozás bejelentésének ünnepélyes pillanataiban.

Az esetről nem olvasott a család, de ők is ünnepélyesen fogadták Gábort, ha nem tettek is "nyilatkozatot". Könnyeikkel küzdve, ők meg se tudtak szólalni. A brit pilóta esetével annyi a párhuzam, hogy a 185 centis/100 kilós Gábor is úgy fogalmaz, sportos, jó fizikumának, edzettségének köszönheti a felépülést. És annak, hogy 32 nap után ’kierőszakolva’ mobilját, fel tudta hívni családját. Ma is hiszi, családtagjainak hangja hozta vissza. Azt érezte, van miért talpra állni. Van kihez hazatérni. Beszélgetésük után felgyorsult a gyógyulás folyamata.

Március elején Törökországba utazott a Révész házaspár. Kizártnak tartják, hogy onnan jött velük a vírus, bár ezt semmivel nem tudják alátámasztani. Hazaérkezésük péntek 13-ra esett. A napot szerencsésnek mondják, mert Gábor akkor még teljesen jól volt. Másnap azonban történt valami: kiugrott a vérnyomása. 180/100-at mért – mármint a felesége, ő ehhez is túl gyengének érezte magát. Hogyan is emlékezne a pulzusszámra, mikor azt se tudta, milyen napszak van! Migrénes, de az ekkor jelentkező fajta fejfájást nem ismerte. A vérnyomáscsökkentő tablettától remélte a megoldást.

Mikor kicsit tompult a panasz, tevékenykedni akart. Kerítésfestésbe fogott, de 3 ecsetvonás után ólmos fáradtság vett rajta erőt. Ez árulkodó jel volt, de nem értett belőle. Elvégre március közepén jártunk, amikor a koronavírus csak enyhén terjedt a hazai lakosság körében. Kevesen gondoltak rá, tüneteit is alig ismerték.

Amikor megjelent a láz is

A magas láz a kezdeti tünetekhez pár nappal később társult. Gábor – ettől-e vagy sem – már úgy vélte, állapota "különös", szokatlan dolog zajlik szervezetében! Hívták a körzeti orvost. Ő lázcsillapítót javasolt, és türelmet kért. Ám ebből, főleg feleségének, egyre kevesebb volt. Felmerült benne a gyanú, hogy tán az új vírus a felelős. Mentőt, tesztelést kért az orvostól, gyakori telefonkapcsolatot tartva vele. Mondhatni ’szoros kontakt’-ja lett (akkor még alig használták ezt a furcsa, kockázatot jelző fogalmat). Edit 5 napon át sürgette (telefonon) a tesztet, az orvos meg azt ismételgette: „a panaszos nem produkálja a protokoll szerinti tüneteket, a teszt irreleváns”. Ez a szó azóta negatív szállóige a Révész családban.

Március közepén még nem volt pontosan kialakult menetrend. Ha jött mentő, sokszor vidékről, például Székesfehérvárról vezényelték a fővárosba, mint azt, amelyik elsőként érkezett (Gábor szerint felesége ’trükkjére’). „Ők bevittek volna, de az asszony nem hagyta!” Az elbeszélés fonalát itt veszi át Edit, mondván, „nem egészen úgy volt az!”. Azért nem engedte elszállítani, mert csak tesztelést várt, hogy legyen bizonyság arról, mi okozza a bajt. A sokszor kiugró vérnyomást a tabletta se tudta 140 alá vinni. A 3-4 nappal később jött lázat meg alig csillapította gyógyszer. „Gábor kóválygásának már két oka is lehetett!”

A láz hírére végre akcióba lendült a háziorvos, s megrendelte a tesztet. Egy héttel a panaszok megjelenése után, úgy mondta, már sürgeti az illetékeseket. De a tesztelő csak nem jött. Így hát valaki a családból baráti alapon szólt egy ismerős mentősnek: „erre a címre, már nagyon várjuk”. Az információ célba is ért, csak kicsit másképpen: „adott címről kórházba kell vinni valakit”.

Ez persze fel-, megkavarta Editet, s mivel a fehérváriak nem tudtak mintát venni, elküldte őket. Nem gondolta, hogy a láznál, ugráló vérnyomásnál jön még rosszabb is. Bezzeg, amikor a következő hajnalon arra ébredt, hogy Gábor félrebeszél, már bármilyen mentősnek szót fogadott volna. „Csak jöjjenek mielőbb!” – mondta a diszpécsernek.

Két hétig eszméletlen volt

A mentő Gábort a Tétényi útra, az elkülönítőbe vitte, ahol azonnal megállapították: COVID-19, súlyos kétoldali tüdőgyulladással. Azonnal gépre tették, majd indultak a célállomásra, Budakeszire. Az eseménysort az utólagos elbeszélésekből rakja össze Gábor. A továbbiak többségéről csak szórványosan vannak emlékei. Elvégre, mint megtudta, 2 hétig eszméletlen volt. Vagyis altatták a gépi lélegeztetéshez. Nem tudhatta, hogy nincs légzése, összeomlott a keringése. Ez időszak alatt a családnak annyit tudtak mondani: „a beteg állapota válságos”.

A két hétnyi intenzíven töltött idő utáni szakasz részleteiről is homályosak a képek. Ma is érzi, micsoda gyötrelem a szondás táplálás. Meg a tehetetlenség érzése: inni szeretett volna, de se szólni, se inteni nem tudott. Emelte volna karját vagy legalább kézfejét, de nem ment. Mocorgással próbálta felhívni magára a figyelmet. Ezért az ’akcióért’ viszont nem járt dicséret. Sőt. Ez pedig nagyon rosszul esett neki, sőt fölháborította, de ezt se tudta kifejezni.

Ma már készséggel elismeri, aznapi (segéd)ápolója talán maga is kimerült, frusztrált volt. Reakciójára magyarázatot adhat, hogy az ő felelőssége is, ha baj történik. Elvégre Gábor számtalan huzalra volt kötve, s ha bármi elmozdul, megzavarja a gépet, az súlyos gondot okozhat a betegnek.

Akkor persze csak a kiszolgáltatottság keservét érezte. És azt, hogy ez az egy szereplő, egy pillanatra, majdnem lerombolta a többiek heroikus fáradozásai miatt benne felépült nimbuszt! Ez Gábor egyik legerősebb emléke, ami még elszántabbá teszi abban, hogy csak azért is a többi orvos, nővér, a teljes személyzet áldozatos gondoskodására akar emlékezni! Akik arcvonásait nem tudta kivenni a védőöltözék alatt. Szinte a szemüket se látta. Csak az emberségüket érezte!

Leszoktatni a lélegeztetőgépről

A harmadik héten járhattak, amikor le-levették a gépről – az orvos, a technikus kalibrálták a befújt oxigén mennyiségét. Próbálták leszoktatni róla, mint a szenvedélybeteget a drogról. Már egész jól volt, amikor kérte, magyarázzák el neki a folyamatot. Megértette, hogy amikor a műszerek kezdik jelezni, hogy a beteg szervezete már maga is működni próbál, ébresztgetni kezdik a mélyaltatásból. Nála is így volt. Az intubáló cső viszont még legalább 1 hétig bennmaradt, mert a folyamat nem volt egyenletes. Előfordult, hogy ismét vissza kellett őt tenni a lélegeztetőgépre. Később hallotta, ha 12 nap után nem kezdik levenni, egyre csökken annak valószínűsége, hogy egyáltalán lekerülhet, és hogy túléli. Bűvös számként őrzi ezt a 12-est! Van egy másik fontos száma is: 17: azt azonban nem tudja, mikor ment le róla az a 17 kiló.

A látogatási tilalom ellenére, a család naponta hozzájutott friss hírekhez. Ők ugyan minden értesülést nagyon kevésnek éreztek. „Déltájban (1-2 vagy 2-3 között?, ki tudja már pontosan...) lehetett hívni a kórházat. Akkor egy erre a feladatra beosztott orvos elmondta (a szerintük) legszükségesebb tudnivalókat. A csöpögtetett információkból raktuk össze, mi lehet Gáborral. De volt más, egészen precíz tájékozódási lehetőség is. Hallottuk, hogy az ügyfélkapun át naprakészen megtekinthető minden lelet. Talán sokan nem tudják, de ezen a platformon a kórházak folyamatosan nyilvánosságra hozzák a friss laboreredményeket. Szerencsére tudtam férjem ügyfélkapujához a belépési jelszót, ezért megnézhettük a gyerekekkel a napi vérvételi leleteket – csak egy szót se értettünk az adatokból. Minden követ megmozgattak a gyerekek, hogy találjanak ismerőst, aki a napi tájékoztató néhány mondatán túl is tud valamit mondani. Több orvost megkértünk, értelmezze, mi olvasható ki a leletek sorából – az előző napival összehasonlítva például mit jelent, ha csökkent a fehérvérsejtszám.”

Az első 2 hetet Gábor mélyaltatásban töltötte – életjeleit az őt működtető gép közvetítette. Amikor lassanként levették a gépről, olyan gyenge volt, hogy emelte volna kezét a paplanról, de izmai nem fogadtak szót. Ő meg nem tudott szólni a szájában lévő cső miatt. Később könnyebbséget jelentett, hogy ezt a gégemetszés után kivették. „Persze, ami odabenn történik, hétpecsétes titok a külvilág számára. Nekem, az intenzív legöregebb lakójának sok mindent elmondtak. Azt is, hogy javulásom számukra a munkájuk értelmét jelképezte. Úgy tűnt, ők hálásak nekem, én meg azóta se tudom, kinek is vagyok az. A védőöltözékük miatt azt is nehéz volt megállapítani, ki férfi, ki nő. De azzal az orvosoknak is tisztában kell(ene) lenni, hogy a gyógyulásban mennyit segítene, ha a lelkileg is elgyengült, összetört beteg beszélhetne egy családtaggal. Állítom, rajtam ez dobott volna annyit, hogy akkortól egyszer se kellett volna újra gépre rakni.” A gépre, amit 2-3 orvos a mindenkori állapotához szabva állított be, az ápolók, a technikai személyzet pedig folyamatosan figyelt.

Azt, hogy a láza mikor múlt el, és testhőmérsékletre mikor csökkent a normális értékre, nem tudja, és ilyen adatot a család se talált az ügyfélkapura feltöltött leletek között. Vérnyomása még sokáig, otthon is ingadozott (ez lehetett nála mégis a maradványtünet). Ma már megfelelő értékeket mér. „A másik intenzív osztályon, ahol csak álarc volt a körülöttem lévőkön, már lehetett beszélgetni” – utal a szubintenzívre Gábor.

Ott esetéről is hallott fontos dolgokat. A kritikus napokról például. Örömmel gondol rá, hogy nála sikerült, állapota nem lett visszafordíthatatlan. Itt értette meg, mi volt a tétje, amikor próbálgatták elhagyni a gépi lélegeztetését – 24-48 órára. Figyelték, képes-e önállóan lélegezni. Szépen haladt, de olykor visszaesett – így újra a gép támogatására szorult, de már nem mélyaltatásban, csak kábításban. Ekkor kezdték csökkenteni a befújt oxigént. De, ha jól értette az elhangzottakat, nem érték el a kívánt eredményt. Sőt, egyszer történt valami: „kihagyott a gép? Nem jól kalibrálták? Félrenyeltem? – ugyan mit?, hiszen csövön keresztül kaptam a táplálékot. A nyálamat? Tény, fuldokolni kezdtem. Kezdődött körülöttem a rohangálás. Akkor csinálták a gégemetszést. Még mondta is az orvos, nem fogom bánni, mostantól jobban megy majd a beszéd. Lehet, de a kilyukasztott nyakam még itthon is szelelt. Hetekbe telt, míg begyógyult a nyílás. A metszés után pár órára megint föltettek a gépre.”

Az újabb géprekötés alkalmával valami nem volt elég steril, mert kórházi infekciót kapott. „Ez a ’MACI’ lehet” – következtetett a család a titkolózás, az utánaolvasás nyomán. A kórházi fertőzés hírére ugyanis lányuk az internetet kezdte bújni. És egy napon, a "déli beszélőn" a kezelőorvost elérve rákérdezett, hogy „ugye most a MACI (multirezisztens Acinetobacter baumannii nevű baktérium okozta fertőzés) döntötte le a lábáról az apámat?” Oly felháborodottan kérte számon az orvos, hogy honnan veszi, ki mondta ezt, hogy ideges reagálása megerősítette benne, hogy azonosították a másik ludas vírust. „A lányunk egy hős volt, magában tartotta ezt a szörnyű információt!”

A gyógyulás után

Gábor kiheverte a kórházi fertőzést, és váltig állítja, hogy a COVID-ból is teljesen felépült. Lement ugyan róla 17 kiló, de mára, 9 hónap elteltével, nagyobb része vissza is jött. Ami árulkodó jelként látszik ma rajta, az ádámcsutkája alatti heg. „Amikor megjött, még egy luk volt ott, amin jött ki a levegő” – jutott Edit eszébe. „Légmellet kapott, kilyukadt a tüdeje.” Gábor jelezni akarja, az 5 hét alatt fölszedett annyi tudást az orvosok, nővérek szavaiból, hogy értelmezni tudja, mi történt. „Azért alakult ki a légmell, mert a tüdő elvesztette rugalmasságát, mozgása annyira megváltozott, hogy ettől kilyukadtak a léghólyagocskák. Ezzel annyit tudtak csinálni, hogy a szív fölötti területen vezették ki a levegőt. Azt folyton vizsgálták, jó helyen van-e a cső. Időnként változtatták a helyzetét. Ha gondot láttak, rákapcsoltak egy elemmel működő gépet, az szívta ki a levegőt a mellkasomból.”

Arra, hogy a kilyukadt léghólyagocskák miként gyógyultak meg, már nem tud magyarázatot. A csöveket viszont hazaengedése előtt nem sokkal kivették. De volt még más is. A felfekvések! Az öthétnyi fekvés elég volt ahhoz, hogy sebek alakultak ki a fején, a hátán, a hátsóján.

„A 3. hét után következett a ’lazább’ intenzív” – módosítja 2-ről följebb az intenzíven töltött periódus tartamát Gábor. Úgy értelmezve a lazaságot, hogy ez a köztes időszak vezetett át a szubintenzívhez. Ez volt a gépről leválás hete. Nagyjából ekkor jött hozzá először a gyógytornász. A ’zárt osztályon’ – ahogy ő emlegeti –, amikor már nem altatták, s mozogni próbált, 3 centire se tudta megemelni a kezét. Kemény feladatnak tűnt ujjai megmozdítása is. Műanyag fecskendőben kapott (volna) inni, de nem tudta szájához venni. Az altatás, fekvés alatt minden erő kiment belőle. A gyógytornász próbálta rávenni, hogy üljön ki az ágy szélére. Még ezt is oly nagy megerőltetésnek érezte, hogy 5 percet is túlzottan soknak talált ebből a fizikai terhelésből. A tüdőerősítés pedig abból állt, hogy pipába fújt, majd szívta a levegőt, olyan erővel, hogy a csőben lévő golyó mozogjon. Külön kihívás volt a zuhanyozás. Elvánszorogni a műanyag székig, ahol csak ült és hagyta, hogy mosdassák.

Két hónapig járt hozzájuk otthon is gyógytornász. Gyakorlatokat mutatott, de egy idő után Gábor hanyagolta a mozgást. Feleségének nehezen sikerült rávennie, hogy álljon mellé, amikor tornaklubja online edzését végzi. Most heti 3 alkalommal Gábor is tornázik – nem csak a tüdeje, hanem a visszakúszó kilók miatt is. Csinálni is kell, ha meg akar felelni ígéretének.

Azért nem fogadta el a rehabilitációs kezelést, mert végre haza akart térni. Fogadkozott, mindent – bármit – megtesz otthon, hogy erőre kapjon. „Féltem, mi lesz, ha úgy jön haza, hogy a mosdóig se tud elmenni” – emlékezik Edit. „Az 50 kilómmal hogy emelgessem? Nem bántam volna, ha fölerősítik, de ahhoz másik osztályra kellett volna szállítani, s ezt már egyikünk se vállalta.” Inkább erőpróbákat tartott Gábor. Kezdte a kórházból távozáskor. Egyedül ment le a kocsihoz, nem akarta, hogy gyerekei elesettnek lássák – őt, a COVID-osztály legidősebb túlélőjét! Folyamatosan erősödött, ám így is csak augusztusra, 4 hónappal később lett annyira jól, hogy már csak a változatosság kedvéért is, dolgozni kezdett barátja műhelyében.

A család többi tagja sem úszta meg a vírussal való találkozást. Edit tesztje pozitív lett. Amikor az öntudatlan Gábort elvitte a mentő, magának kért segítséget a háziorvostól. A mintavevő, ha nem is azonnal, de idővel lakásra jött, vértesztet csinált. Az eredményt várta Edit. Egy napig, 5 napig, tovább. Hiába. Nem akart beletörődni, hogy elveszhetett – 3 hétig nyomozott a papír után. Annyit telefonálgatott, hogy végül jóban lett valakivel a ’köjál’-nál. A telefonbarát hivatalnok átküldött egy ömlesztett excel-táblázatból kinyert sort, abban ott állt neve, mellette a bejegyzés: ’a minta pozitív’. „Tiltakozott az agyam az ellen is, hogy Gábor COVID-os. Nem akartam elhinni. Az én esetemben meg pláne, hiszen a világon semmi tünetem nem volt.”

Augusztus végén a Balatonra készültek. Nyaralás előtt konzultálni mentek a kórházba. „Nekem is megcsinálták a tesztet, ami több antitestet mutatott, mint Gáboré. Az ő szervezetében kevesebb volt az ellenanyag. Azt hallottuk, a 0-ás vércsoportúak sokkal ellenállóbbak” – próbál a maga számára magyarázatot találni Edit, amit Gábor megtold valamivel: „feleségem csecsemőként kapta meg a BCG-oltást, talán ez segíthette őt abban, hogy 50 kilósan őt nem teperte le a koronavírus. Engem, a 185 centis, száz kilós embert viszont ennyire megtalált. Pedig nem dohányoztam, nem volt alapbetegségem, csak vitamint szedtem. Ki érti ezt? Mitől lett nálam az, hogy olyan állapotba kerültem, amit az orvosok egy ideig egyértelműen válságosnak mondtak?...”

Tovább Önálló szindróma lehet a post-COVID betegség?

WEBBeteg.hu
Szerző: Fazekas Erzsébet, újságíró