Egy intenzív terápiás orvos véleménye a védőoltásról

Az intenzív terápiás részleg (ICU) orvosaként sokszor nem hiszek a fülemnek, amikor a nem beoltott pácienseink magyarázatait hallom - írja az alábbiakban ismertetett cikkében egy intenzívterápiás orvos, egyetemi kutató.

Dr. Thanh Neville a végstádiumban lévő betegek úgynevezett 3 kívánság programjának orvos-igazgatója a kaliforniai egyetemen. A gondozott betegek utolsó kívánságát próbálják – a bevont családtagok segítségével – megtudni, majd teljesíteni. Munkája révén rengeteg, az intenzív osztályon fekvő beteggel, köztük COVID-beteggel találkozik. Az alábbiakban az ő gondolatait közöljük.

„Nem hagyhatjuk, hogy a COVID legyen a nyerő, hogy legyőzzön bennünket a koronavírus!” – ezt mantrázta minden kollégám, amikor tavaly elkezdődött a járvány. És az eltelt csaknem 18 hónapban az egészségügyi dolgozók ebben a szellemben harcoltak a „csatamezőn”, még olyankor is, amikor éppen használható fegyver se volt a kezünkben. Gondoztuk a megfertőződötteket, a kritikus állapotban lévő betegeket. Újra meg újra magunkra vettük az N895-ös maszkjainkat, amiket többször is kellett használnunk. A műszakjaink között, gondosan névre felcímkézett barna papírzacskóba tettük, az öltözőben tároltuk, hogy másnap megint legyen mit hordani. Minden orvosi, emberi erőfeszítésünk ellenére, a szemünk előtt haltak meg a betegek, sokan magányosan. Igyekeztünk segíteni, hogy mégis lehessen családi találkozás – annyit tehettünk, hogy az iPadünk képernyőjén mutattuk őket egymásnak, és aki erre még képes volt, elbúcsúzhatott a szeretteitől. Megoldásokat dolgoztunk ki a sokféle váratlan helyzetre és mindeközben teljesen háttérbe szorítottuk a magánéletünket.

A járványhullám csúcspontjain is helyt álltunk. Amikor egy-egy kolléga megbetegedett, beálltunk a helyére. A bajtársiasság még sosem volt ilyen erős az osztályon. Felismertük ugyanis, hogy csakis közösségi erőfeszítéssel végezhető ez a munka, és mindnyájunk emberi helytállására, megértésére, erőbedobására szükség van, amikor bevetésen vagyunk a közös harcban. Itt és most az egész emberiség áll szemben ezzel a közös ellenséggel.

Egészségügyi dolgozóként persze fájón tudatában vagyunk saját kiszolgáltatottságunknak, sérülékenységünknek is. Hiszen kimerülhetnek a tartalékok, több olyan eszköz is hiányozhat, ami nélkülözhetetlen volna az intenzíven fekvők ellátásában. Kifogyhatnak a személyes védőfelszereléseink készletei – sokszor kellett beosztóan újrahasznosítani az utolsó darabokat. Munka közben fertőzésnek vagyunk kitéve, s megbetegedhetünk. Sőt, meg is halhatunk! Közülünk, a mi csapatunkból is többen veszítették életüket. Az első évben több mint 3600 egészségügyi dolgozó lett a COVID-19 áldozata az Egyesült Államokban.

Sok kollégám karanténba helyezte magát. Nem ment haza a családhoz, nehogy megfertőzze őket. Egyenként és egyénenként mérlegeltük, méricskéltük mekkorák a kockázataink: rizikótényezőt jelentenek a gyerekeink, az idős szüleink, az esetleg krónikus beteg házastárs, rokon. Mindenki kidolgozta a saját „formuláját”, ennek alapján határoztuk el, hazamegyünk-e a műszak végén, vagy inkább egy szállodai szobában kuckózunk be és dekkolunk a következő turnusig. Az egyik ICU-vezetőnk megírta a saját COVID-19 klinikai irányelveinket, majd újra és újra átírta, hogy lépést tartson a fejleményekkel, meg a növekvő irodalmi, gyakorlati tapasztalattal – eközben arra is szakított időt, hogy megírja a végrendeletét.

Naponta dolgoztam azon, hogy az életút vége programot az állandóan változó igényekhez, szükségletekhez és a pandémia adta változó korlátozásokhoz adaptáljam. Majd önkéntes résztvevőnek feliratkoztam a vakcina klinikai vizsgálatára, amint erre mód nyílott. Frissítettem, napi érvényességűre fogalmaztam a férjemnek szánt búcsúlevelet, hogy mit csináljon, hogyan járjon el, ha úgy adódna. Kinyomtattam neki, és borítékba tettem a számára, hogy ha kell, kéznél legyen, mi a teendője.

Aztán eljött az idő, hogy széles körben hozzáférhetőek lettek a hatékony vakcinák az USA-ban. Úgy láttam, végre megcsillant a fény az alagút végén. Közben szerte az országban fokozatosan csökkenni kezdett a COVID-19 miatt az intenzív osztályokon kezelt páciensek száma. Úgy látszódott, hogy az egészségügyi dolgozóként hozott áldozataink, elkötelezett felelősségvállalásunk kifizetődött, meghozta az eredményét. Szentül hittük, hogy megteremtődhet, realitás lehet a nyájimmunitás, és ezután hamarosan, bizonyos mértékben, visszatérhetünk a megszokott életünkhöz, az úgynevezett normalitásba.

De a megkönnyebbülés nagyon kérész életűnek bizonyult. A remény gyorsan elillant, és máris egy következő fellángolásban, hullámban találtuk magunkat. Ezt a rohamot a nagyon erősen fertőzőképes új vírusvariáns idézte elő, és azok öntötték az olajat a tűzre, akik nem voltak hajlandóak felvenni az oltást.

Amit az elmúlt hetekben tapasztaltam és élek át nap mint nap az intenzív osztályon, az teljesen megdöbbent. Mindaz, amit itt hallok, elkeserít, de talán még pontosabb az a megfogalmazás, hogy felbőszít.

Nagyon mérges vagyok, hogy a korábbi hullámok alatt végigélt tragikus jelenetek ismételten lejátszód(hat)nak. Ámde ezúttal az intenzívet elsősorban olyan betegek töltik meg, akik saját maguk döntötték el, hogy nem kérnek a védőoltásból. Dühít, felháborít az, ha több mint egy órámba telik elmagyarázni egy vírustagadó vakcinaellenesnek, hogy mennyire hamis, félrevezető információkkal van tele a feje. Meg kell értetnem vele, hogy nem az intubálás „öli meg a pácienst”, és amit ő választana inkább – hogy amennyiben leállna a légzése, azt a hagyományos mellkasi nyomással (kompresszióval) állítsuk helyre, intubálás helyett – az nem követhető eljárás. Látom, hogy el se jut a tudatáig az érvelésem, a hiteles orvosi magyarázatom, hogy amit mond vagy képzel, annak mennyire nincs semmi értelme. Nem így működik a szervezet, ez egyáltalán nem lehetséges. Kiborít, amikor ezek a betegek azt mondják, nem vesznek magukra „szájkosarat”, akkor sem, ha csak heti fél órát kellene viselniük a maszkot, amikor lemennek a boltba. Hiába mondom nekik, hogy ezt a „szájkosarat” az elmúlt 18 hónapban én szinte állandóan viselem, amikor ébren vagyok.

Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy vannak emberek, nem is kevesen, akik úgy döntenek, hogy nem oltatják be magukat. Ezzel párhuzamosan viszont azt követelik, hogy oldják fel a járvány miatt bevezetett korlátozásokat. Megdöbbenek, hátra hőkölök, mintha arcon csaptak volna. Behúz egyet a lelki egyensúlyomnak az intenzíven fekvő betegem, aki közli velem, hogy azért nem vette fel az oltást, mert egyszerűen „nem volt rá ideje”. Bár az ilyen személy nem tartja magát oltásellenesnek, de azt kell mondanom, már önmagában az a döntése, hogy az oltást nem veszi fel, szememben már annak minősül. Ha nem megy el az oltópontra, ez már egy személyes állásfoglalás! Eldöntötte, hogy se magát, se a családtagjait nem védi, majd végül persze lelkifurdalás nélkül lefoglal egy méregdrága intenzív ágyat és választása nyomán esélyt ad a vírusnak, hogy újabb variánsokat hozzon létre. És folytatnom kell azzal, hogy egyben veszélyezteti az ellátó személyzet egészségét, éppen úgy, mint a környezetében élő legyengült, hiányos immunrendszerű emberekét. A tétlenségével hozott döntése valójában arról hozott döntés, hogy hozzájárul a járvány további tombolásához, térnyeréséhez.

Tanácstalanul zavarban vagyok, mert annyira nem értem, hogyan tekinthet bárki is a járvány elmúlt hónapjaira, az elvesztett több mint 600 ezer amerikai életre, a több mint 4 millió életre a világ többi térségében úgy, hogy nem hiszi valóságosnak a körülöttünk zajló járványt, és nem is veszi komolyan ezt az egészet.

Mindeközben az immunszuprimált betegek, akiknél még a vakcina sem képes kellő erősségű, minőségű immunitást kiváltani, kétségbeesetten várják, mikor lesz már meg végre a nyájimmunitás a lakosságban. És nem tudom megvigasztalni az érthetően és teljes joggal felháborodott szervátültetett betegeimet. Minden okuk megvan az elkeseredésre. Hiszen több mint egy éve izolálva élnek, fölvették az oltásuk mindkét dózisát, azonnal, amint erre módjuk nyílt és lám, mégis megfertőződtek a koronavírus újabb variánsával. Könnyekkel a szemükben, dühösen mondják nekem közülük többen is, hogy nem tisztességes eljárás ez a hanyagság azok részéről, akik azt a döntést hozták, hogy inkább veszélyeztetik magukat. Mert eközben nemcsak önmagukat, hanem a környezetükben élő sérülékeny többi személyt is bajba, olykor életveszélybe sodorják. Úgy érzik, becsapják, cserben hagyják, kiszolgáltatottá teszik őket ezek a honfitársaik. Vigasztalhatatlanul keserűek és dühösek ezért. Nem hibáztathatom őket. Zavarban vagyok és kétségbe vagyok esve, amikor azt kellene megértenem, hogy ezt a sok halált nem veszik komolyan. De az a szomorú igazság, hogy tényleg vannak olyan emberek, akik az egész járvánnyal nem törődnek. Az első perctől fogva nem vették komolyan, nem hitték el, hogy ez valóban így zajlik. Mind a mai napig kételkednek abban, hogy igaz, amit látnak, hallanak. Hitetlenségükkel, tudatlanságukkal pedig mindenki számára akár fatálisra növelik a kockázatot.

Bár mi, a beoltott egészségügyi dolgozók sok csatát megnyertünk, de úgy látszik, az oltatlan emberek tömege azt választotta, hogy elengedik ezt az ügyet. Hanyagságukkal azt üzenik, azt se bánják, ha a végső csatát a koronavírus, a COVID-19 betegség nyeri meg. Csak őket hagyják békén. Ne korlátozzák, ne akarja őket senki befolyásolni. És persze, mindaddig ez marad az álláspontjuk, amíg nem fertőződnek meg, kerülnek súlyos állapotban az intenzívre! De akkor már késő bánat azon elmélkedni, miért is döntöttek így.

Szerző: WEBBeteg - Fazekas Erzsébet, újsáíró
Forrás: I'm An ICU Doctor And I Cannot Believe The Things... (Yahoo News)