Jól hallani jó! Első lépés: a hallássérülés felismerése

Sokat olvashattunk már a hallássérülés első jeleiről és a probléma felismeréséről, de azt is tudnunk kell, hogy ez a folyamat egyénenként változó. Most induló cikksorozatunkban Dr. Fejérdy Tamás öniróniától sem mentes beszámolójában arról mesél, hogyan szembesült a hallásveszteség tényével, s végül miként szánta rá magát arra, hogy megteszi a szükséges lépéseket.

Alighanem mindenki egyetért abban, hogy senki sem örül annak, ha kisebb-nagyobb fogyatékossága miatt bármilyen segédeszköz használatára szorul ahhoz, hogy ne érezze magát kellemetlenül vagy hátrányos helyzetben az embertársai között. De az egyes segédeszközök viselése között azért van különbség!

Jómagam például kisiskolás korom óta szemüveges vagyok, de a szemüveg viselése mára már olyannyira elfogadottá vált, hogy nyugodtan tekinthetjük akár divatcikknek is. Nem hiába volt egy időben járatos reklámszöveg, hogy „a szemüveg öltöztet”. Manapság meg divatőrület a vastag keretes nulla dioptriás szemüveg, amely a fiatalok körében pusztán öltözékkiegészítőként szolgál, vagy talán az „intelligensebb” megjelenés kellékeként.

Ne legyen hiúsági kérdés!

Friss élményeimet mostanában szereztem, miután – elég hosszas gondolkodás után – rászántam magam, hogy hallásjavító készülék használatával próbálkozzam. A tépelődés-gondolkodás két forrásból táplálkozott. Egyrészt el kellett döntenem, hogy valóban szükségem van-e erre a kisegítésre? Másrészt – ne nevessenek ki! – egy pár hiúsági kérdés is felmerült. Na, ez az, amit mi férfiak nem szoktunk még magunknak sem elismerni, de attól bizony még nagyon is létező faktor. Hogyan fogok kinézni a hallókészülékkel, mit szólnak majd az ismerőseim, barátaim, ha meglátják, hogy hallásjavító készüléket viselek, stb.

Amire muszáj felfigyelni

Az első igazán elgondolkodtató jelzéseket már az 50-60-as éveim idején megkaptam. Rá kellett jönnöm, hogy a tanácskozások és a több nyelven folyó nemzetközi konferenciák, workshop-ok alatt hiába próbáltam a hangosítás nélküli teremhangot követni. Rákényszerültem arra, hogy a tolmácsberendezésen, azaz a fejhallgatón keresztül tegyem ugyanazt (nem a fordítást, hanem az eredeti beszédet próbáltam követni, hogy a hallási és a fordítási veszteséget egyaránt elkerüljem).

Nagyjából ugyanebben az időszakban arra is felfigyeltem, hogy nini, már nem elsősorban udvariasságból engedem a jobb oldalamra a velem együtt haladó személyeket (nőket, férfiakat, fiatalabbakat és idősebbeket egyaránt), hanem azért, hogy jobban halljam, amit mondanak. Főleg az átlagosnál zajosabb hátterű környezetben, például az utcán volt ez így. Bizonyos hangokat pedig egyszerűen nem hallottam meg. Pl. a csengetést, a zenei darabok finomságait – egy bizonyos hangmagasság-mélység tartományban. Amikor pedig azt is tapasztaltam, hogy a boltozatos termekben és a történeti épületek pompás belső tereiben lassacskán a beszélgető partnerem minden egyes szavára vissza kellett kérdeznem, úgy döntöttem, hogy most akkor már tényleg lépni kell. Az én esetemben ugyanis ez a környezet meghatározó, lévén hogy a szakmám és hivatásom szorosan összekapcsolódott a műemlékekkel.

Mindezek mellett figyelgettem másokat is, és azt láttam, hogy többen, leginkább a gyerekek, azaz bocsánat, a fiatalok milyen természetességgel használnak hallókészüléket. Bár lehet, hogy néhányan közülük simán csak zenét hallgattak valamilyen kütyüvel. Végül egy szép napon bekopogtam a Siemens hallókészülékek hivatalos hazai forgalmazójához, gondolván, ha már tényleg muszáj, akkor kezdjem ott, ahonnan tényleg magas szintű szakértelmet várhatok.

(Forrás: Dr. Fejérdy Tamás DLA, okl. építészmérnök, okl. műemlékvédelmi szakmérnök, címzetes egyetemi docens)