A Pompe-kór

A Pompe-kór vagy másként II-es típusú glikogéntárolási betegség egy autoszómális recesszív öröklődésű anyagcserezavar, mely főként az izomszövetet és az idegsejteket érinti. A betegség oka a glikogén kóros mértékű felhalmozódása a lizoszómákban, amit a lizoszómális savanyú α-glikozidáz enzim alacsony aktivitása (vagy hiánya) vált ki.

Néhány szó a lizoszómákról

A lizoszómák sokféle enzimet tartalmazó membránhólyagok az élő sejten belül, melyekben a legkülönfélébb molekulák lebontása (hidrolízise) történik. A lipidek, szénhidrátok, fehérjék és nukleinsavak egyéb vegyületek lebontása specifikus hidrolázokkal történik. Egy lizoszóma többféle bontóenzimet is tartalmaz, melyek közös jellemzője, hogy alacsony pH-jú (savas) közegben működnek jól. A lizoszóma belsejét pedig épp ilyen savanyú vegyhatású közeg jellemzi; ezért is hívják ezeket az enzimeket összefoglaló néven savanyú hidrolázoknak.

Jelenleg negyvennél is több lizoszómális tárolási betegség ismert, melyek közös jellemzője, hogy valamelyik molekulát nem képes lebontani a lizoszóma, amely így felhalmozódik a sejtekben, s ennek következtében alakulnak ki a tárolási betegség tünetei. Az adott vegyület lebontásáért felelős enzim hiánya vezet a molekulák kóros mértékű tárolásához (akkumulációjához). Mivel különböző molekulák halmozódhatnak fel attól függően, hogy mely enzim hiányzik a szervezetből, ezért a lizoszómális tárolási betegségek tünetei is igen különbőzőek.

Kóreredet

Pompe-kór esetén a lizoszómális savanyú maltáz hiányzik a sejtekből (vagy csökkent mennyiségben van jelen), így nem képes ellátni a funkcióját. A savanyú α-glikozidáz katalizálta reakció révén bontja le a lizoszóma a glikogént, így Pompe-kórban glikogén halmozódik fel a sejtekben. A szervezet szinte valamennyi szervében megjelennek a glikogénlerakódások, de a szív az egyik legkitüntetettebb. Ez az egyetlen ilyen típusú lizoszómális tárolási betegség; az összes többi kórkép esetében nem glikogén, hanem valamilyen egyéb molekula halmozódik fel.

Pompe-kórban a glikogén az izomrostok sejthártyájához (szarkolemmájához) kötve és citoplazmatikusan (a sejt belsejében) egyaránt megtalálható.

Mivel a betegség a glikogénanyagcserét érinti, ezért besorolható az ún. glikogenozisok közé is. Ebben a csoportosításban II-es típusú glikogéntárolási betegség néven található meg a Pompe-kór.

A Pompe-kór megjelenési formái

A klasszikus gyermekkori forma igen súlyos tünetegyüttes képében jelentkezik, melyre jellemző az izmok csökkent működőképessége (hypotoniás állapot), a kardiomiopátia (a szívizomszövet károsodása), valamint a máj és a lép megnagyobbodása (hepatomegalia, illetve splenomegalia). Ez a forma gyors állapotromlást idéz elő és általában az első életévben halálhoz vezet.

Egyéb lizoszómális tárolási betegségekhez hasonlóan a Pompe-kórnak is létezik későbbi életkorban megjelenő formája. Becslések szerint a késői variáns előfordulási gyakorisága 1:40,000. Az ebbe a csoportba tartozó betegek jellemzően lassan súlyosbodó miopátiát tapasztalnak, ami egy ritka, izomrendszert érintő örökletes betegségcsoportra, a végtagöv típusú izomdisztrófiákra (Limb-Girdle Muscular Dystrophy (LGMD)) emlékeztethet.

Légzési elégtelenség már a betegség kezdetén is megjelenhet, de van, hogy az állapot súlyosbodása során alakul ki. A betegség előrehaladott állapotában a betegek gépi lélegeztetésre szorulhatnak, nyelési problémák léphetnek fel, valamint csökkenhet a vizelet- és székletürítés felett gyakorolt kontroll mértéke. A későbbi életkorban megjelenő formára nem jellemző a kardiomiopátia.

A Pompe-kór kezelési lehetőségei

Valódi terápiás lehetőséget egyedül a hiányzó glikozidáz enzim pótlása nyújthat. Ez az eljárás képes visszafordítani a szívizom sérülését és valamivel megnyújtani az életet.

Az FDA (Food and Drug Administration, az Amerikai Egyesült Államok gyógyszerügyi hivatala) jóváhagyta az enzim infúziós terápiát. A gyermekkori formában ez az életet meghosszabbító kezelést jelent, folyamatosan javuló szívfunkcióval és légzéssel. Bizonyos esetekben ez az eljárás a motoros funkciók látványos javulásához vezetett, máskor csak kisebb változásokat figyeltek meg az izomerőben.

A késői forma súlyosbodásának megelőzése érdekében is használható az enzimterápia. Mindig szem előtt kell tartani, hogy minél később kezdik meg a megfelelő terápiát, annál nagyobb az esélye annak, hogy a betegségnek már súlyos, visszafordíthatatlan következményei (szövődményei) alakultak ki.

Szerző: Nagy Dániel Károly
Lektorálta: Dr. Törőcsik Beáta