Mindennapi hős: Dr. Szűcs Andrea

Visszavonult a mindennapok hajtásából dr. Szűcs Andrea, a Szent László Kórház Gyermekintenzív Osztályának gyermekorvosa, a Szent Márton Gyermekmentő Szolgálat önkéntese, aki mesélt a WEBBetegnek a speciális gyermekmentésről, a szülőkkel való kommunikációról, valamint arról is, miért kellett kiszállnia egy időre.

A hónap elején a dr. Szűcs Andreáról szóló kisfilmet is jutalmazták az Astellas Díjátadó Gálán, a WEBBeteg különdíját kapta a Mindennapi hősök című alkotás, amely a gyermekmentést állítja a középpontba.

Érdekes, de a beteghez siető gyermekmentő látványától valahogy jobban összeszorul a szívem, pedig nincs még gyerekem. Ez miért van?

- Én nem úgy látom ezt, mint egy kívülálló, de úgy gondolom, egyrészt szülőként átérzik az emberek, mi lenne, ha a saját gyermekükkel történne valami baj, másrészt azt gondolom, és érzékelem is a munkám során, hogy a gyerekekkel szemben mindenkiben nagyobb az empátia, féltjük őket, aggódunk értük, mert ők olyan ártatlanok. Egyébként ezek a gyermekmentők sokkal feltűnőbbek, mint az átlag mentőautók.

Egy beteg srácon megesik a szívünk, különösen, ha kapcsolódik hozzá plusz érzelem, mert hasonlít a sajátunkhoz, a testvér gyerekéhez. Érzelem és szakmaiság – melyik a döntő?

- Az érzelmeket nem lehet kizárni, mert a gyerekek “aranyosak”, vicces dolgokat tudnak mondani, például amikor tiltakoznak a vizsgálat vagy éppen egy “szuri” ellen, hatással vannak ránk.

Ugyanakkor azzal, hogy érzelmileg befolyásolnak, ronthatják a “feladatra” koncentrálást. Nagyon nehéz úgy megszúrni egy gyermeket, hogy közben rettenetesen sajnáljuk.

A gyógyítás mellett fontos feladat a szülővel való kommunikáció is. Együttműködőek az aggódó anyukák?

- A szülő sokat tud segíteni ezekben a helyzetekben, amennyiben megnyugtatjuk, valamint megértetjük vele mi, miért történik, akkor ő lesz az, aki a legjobb hatással lesz a gyermekére, akár egy fájdalmas beavatkozás közben is.

A szülővel való kapcsolattartás ugyanúgy a gyermekorvos feladata, mint maga a gyógyítás, azonban nem tanítják az egyetemen, hogyan nyugtassunk meg egy rémült családtagot, vagy miként közöljük a rossz hírt. Ha szerencsés az ember, akkor olyan helyen dolgozik, ahol erre nagy figyelmet fordítanak, a munkatársaktól megtanulhatja ezt is a szakmán kívül. Én úgy gondolom, szerencsés voltam.

Jelenleg havonta 3-4 napot vállal a gyermekmentőknél, van-e két egyforma napja?

- Soha, van úgy, hogy egyetlen egy hívás sem érkezik a 12 órás szolgálat alatt, de gyakran előfordul, hogy reggel 7-kor jön az első riasztás, kivonulunk, és egész nap kapjuk egymás után a feladatokat, úgy, hogy csak estére érünk vissza a mentőállomásra. Nincs két egyforma nap, nincs két egyforma eset, nem igazán lehet felkészülni egy mentős napra, igaz, már ennyi év után ismerünk bizonyos szezonális problémákat, például június második hetétől jönnek a szünidős balesetek, a gázolások, a játszótéri esések, hideg időben pedig az éjszakai befulladások a krupposoknál.

Ki segít feldolgozni a nehéz eseteket, a tragédiát?

- Szerencsére nagyon ritka, amikor elveszítünk egy gyereket, a tragédia természetesen megvisel mindenkit. A mentős csapat régóta együtt dolgozik, barátságok szövődtek, sokszor egymás között is meg tudjuk beszélni a történteket, de azért nem mindenki nyitott erre. Nincs segítő szakember, ez sajnos ma Magyarországon luxusnak számít, pedig nagyon fontos lenne, mert a rossz élményeket nem jó hazavinni.

A kisfilmben kihangsúlyozták a rendmániáját, hogy szereti, ha minden a helyén van, ha kell, elmosogat, kiporszívózik a mentőállomáson található szobájukban, ahol egy műszakban 3-an dolgoznak, az orvos, a mentőtiszt és a gépkocsivezető. Munkamániás is?

- Szeretem a kihívásokat, ezért vállaltam el az alapítványi vezetői feladatokat a gyermekmentőnél. Másrészt maximalista vagyok, ha feladat van, azt csak egyféleképpen tudom elvégezni, addig csinálom, amíg az a legjobb nem lesz, ez pedig fárasztó.

Nagyon zsúfolt napokat éltem. Állandóan csörgött a telefonom, utazgattam a 3 bázis (Budapest, Miskolc, Debrecen) között, mellette mentőztem a fővárosban és Miskolcon, és ugye ott volt a Szent László Kórház először fő-, később már csak félállásban. Ezek mellett volt időszak, hogy tanítottam a főiskolán, illetve elsősegélynyújtást is oktattam laikusoknak (ezt ma is csinálom). Elérkezett azonban egy pont, amikor azt mondtam: elég! Nem erről szól az élet, az igazi élet ott kezdődik, amikor leteszem a munkát, hazamegyek, találkozom a családommal, a barátokkal, amikor elmegyünk egy nagyot bulizni, vagy csak ücsörgünk a szüleimnél, a Holt-Tisza-parti ház teraszán.

Kellett a „kiszállás”, hogy rájöjjön, mi az igazán fontos az életében?

- Akkor kezdett el igazán megrémíteni a dolog, amikor esténként már olyan kimerült voltam, hogy végig sem tudtam gondolni, mi történt aznap, miben kellett dönteni, azon agyaltam, nem felejtettem-e el valamit, illetve csak azt számolgattam, hány órát alhatok még. És ez nem egészséges.

Most is dolgozom a kórházban, mentőzöm, tanítok csak éppen sokkal kevesebb órában. És ez így nagyon jó, mert minden megmaradt, amit szeretek, de van egy határ, amit már sosem szeretnék átlépni.

Említette a Tiszát, a családját, a barátokat. Mi kapcsolja ki igazán?

- Érdekes, amióta nem hajtok, alig van szabadidőm, ugyanis mindig van valami program. Gyakran járok Szolnokra, a szüleimhez és a 91 éves nagyapámhoz. Amikor a városban vagyok, ki nem hagyom a Szolnoki Olaj Kosárlabda Klub meccsét, nyáron pedig a Holt-Tiszánál pihenünk a családdal.

Szeretek sportolni, legyen az úszás vagy futás, a gyermekmentősökkel elszoktunk menni futóversenyekre. Színházba és koncertre is szívesen járok, még a nyári fesztiválok valamelyikére is ellátogatunk a barátokkal, amíg ki nem öregszünk belőle.

(WEBBeteg/Tóth András, újságíró)