Papp Laci - Csak a Parkinson-kór volt erősebb - Interjú

A hazai köztudatba az ívódott be, hogy a háromszoros olimpiai bajnok ökölvívót, az egyes korabeli újságok által „népmesei hős”-ként emlegetett Papp Lacit végül csak a Parkinson-kórnak sikerült leterítenie.

Nem mehetett Amerikába

Többen azonban, így családtagjai is, még valamit az előzmények közé sorolnak: egy a 60-as évek közepén hozott (azóta megfejteni vélt) politikai döntést. Úgy mondják, már az kiütötte, a padlóra küldte őt.

„Apámnak akkoriban francia menedzsere volt. Ment volna bokszolni Amerikába, de nem engedték, ugyanis 1965. január 10.-én lejárt a szerződése. Ez persze csak ürügy volt. A Szovjetunióban sincs profi boksz, mondták neki, meg azt is, nem elfogadható, hogy valaki fél óra alatt annyit keressen, mint egy munkás esetleg egy év alatt sem. Ettől a perctől kezdve valójában meghasonlott. Hiszen a siker hajtotta a csúcsra, az eredmények, nem annyira a pénz.”

Profi pályafutását tehát nem tudta világbajnoki címmel megkoronázni a „magyar legenda”, mert arra a bizonyos sorsdöntő mérkőzésre nem mehetett el. A sport akkori valódi vezetői (a vezető politikusok) „visszásnak” tartották, hogy a pénznek ilyen szerepe, ekkora jelentősége legyen. Így aztán Papp Laci profiként „csak” az Európa-bajnoki övig juthatott el.

"Megpattant benne valami"

A csalódás, a keserűség, hogy meg sem mér(et)hette magát, vajon meg tudja-e hódítani a legmagasabb csúcsokat a profi világban, beárnyékolta élete hátralévő részét. Maradandó nyomott hagyott benne és rajta. Ha valami, hát ez biztosan hozzájárult későbbi betegségéhez – mondja ifjabb Papp László, akivel az édesapja utolsó éveit meghatározó kór jellemzőit boncolgatjuk.

Attól kezdve valójában nem érdekelte semmi. Megpattant benne valami. Persze, még nem lett beteg, mondja fia, csak magába roskadt. Ami szintén nem azt jelenti, hogy nem csinált semmit, csak a fotelban ült volna egész nap. Nem, hiszen volt dolga bőven: szövetségi kapitány lett, edzéseket vezetett, hívták találkozókra. Igyekezett minden felkérésnek eleget tenni. Élménybeszámolókat tartott, szinte szétszedték – elvégre tény, nagyot teljesített, kiemelkedően maradandót nyújtott a bokszban.

Nagyon népszerű volt. Ment iskolákba Pesten és vidéken, sokat utazott edzőként is. A naptárja mindig tele volt. Film-, és tévészereplést vállalt, cikkek sora jelent meg róla. Mozgalmas volt ezután is az élete – csak amikor napja végeztével leült és maga elé nézett, tudtuk, valami mégis hiányzik. 65-ben 10 éves voltam. Jól emlékszem mindarra, ami ezután következett…

Parkinson-kórt diagnosztizáltak az orvosok

Parkinson-kóros lett, jutottak el egy idő után az orvosok a diagnózisig. Sokan gondolják, nem is csoda, elvégre kapott is, nem csak adott ütéseket. Ám kizárt, hogy ez legyen a magyarázat. Önmagában a boksz nem lehet a ludas. Ha így volna, előbb-utóbb, minden öklöző ebben a „remegős” betegségben szenvedne – mondja a Magyar Ökölvívó Szövetség irodáján dolgozó ifjú Papp, aki soha nem űzte apja sportját.

„Ha úgy vesszük, hogy főleg a kézremegés, meg a csoszogó járás utal az idegek betegségére, hát jut eszembe, az utolsó időben is előfordult, a reflexei olyan jól működtek, hogy röptében kapta el az asztalról lesodort tárgyat, majd rakta vissza a helyére. De elfogadom, ez a betegség is sokféle, sokarcú. Láttam ezt a Parkinson-betegek klubjában, ahol voltak egészen fiatal és nagyon öreg érintettek. Némelyikükről meg nem mondtam volna, hogy Parkinsonos, miközben apámról meg mindenki azt mondta, már csak azért is, mert bokszoló. Mindenki Mohammed Ali esetére gondol...

Miért nem szólalt meg? A CT sem adott választ...

Nem csak a család nem értette, az orvosok is azt kutatták, mi lehet a valódi baj. Miért nem szólal meg? – mert ez volt Papp Laci egyik legkülönösebb tünete. A CT nyomán sem lett egyértelmű, hogy agyi sérülés történt volna. Kiderült, funkcionálisan, fizikailag nincs akadálya a hangképzésnek. A család meggyőződése ma is, hogy Papp Laci nem csak Parkinsonos volt.

Agysebész először 2000 körül látta őt. Ám az elkészült CT alapján támadt sejtésébe a családot nem avatta be. Ezt követően viszont Alzheimer ellen kezdték kezelni. Arra is gyanakodtak, a homloklebeny halt el, ezért nem tud beszélni. Úgy vélték, az agyvíz nem tud elszivárogni, levezették volna a hasüregbe, hogy ne gyakoroljon nyomást az agyra.

Aztán végül az apró elváltozásokból, jelzésekből mégis megmaradtak a Parkinson diagnózisa mellett. Amit, azóta, sok tucatszor megírtak, és amiről ifjabb Papp László, nyilván sokadszor, nekem is készségesen, természetes egyszerűséggel beszél. Azt fejtegeti, mennyire nem illik a kórképbe a szótlanság! Hiszen apja valójában nem is némult meg. Erre hozza fel példaként az esetet: már legalább 2 éve nem szólalt meg akkoriban. Tüdőgyulladása miatt kórházba vitték. Többágyas szobába került, s itt, egy új beteget figyelt, aki készült letelepedni a mellette lévő ágyra. Papp Laci, az éppen a fürdőben lévő szomszédjára gondolva, váratlanul megszólalt: „Az az ágy már foglalt!” Ilyen tisztán, világosan hangzott a figyelmeztetés. Majd amikor megjegyzése célba ért, ismét visszasüppedt a csend világába. Immár szükségtelennek tartotta talán, hogy újra megszólaljon! Papp László hozzáteszi, apja szemén mindig látszódott, érti, érzékeli, mi zajlik körülötte. Eljutott hozzá, hogy mit mondanak neki. Pillantása nem volt zavart. Csak nem szólalt meg. A szó szoros értelmében csend vette körül. Külső-belső csend.

2000 körül volt, hogy interjú, portréműsor készült volna vele, ám azt már nem adták le. Papp Laci védelmében. Ne szerepeljen úgy egy filmben, hogy ha tiszta tudattal nézhetné önmagát, nem vállalná el saját arcát. A család ezt nagyon méltányolta.

Évek, családi körben

A világ egyik leghíresebb ökölvívója, a 2003-ban bekövetkezett halálát megelőző években már többnyire csak otthon volt. A család több generációja mindig egy házban élt, így nem volt nehéz megoldani felügyeletét, a társaság biztosítását. Sose hagytuk magára. Lehetett látni rajta, jól esik neki, hogy körülötte a család. Lehet, hogy csak 3, de akár 4-5 évben is számolhatunk, hogy többé már nem vittem el közönségtalálkozókra, élménybeszámolókra, portréfilm-forgatásra. Jobbnak láttuk, ha már nem szakítjuk ki őt a betegség teremtette külön világ csendes békéjéből, mondta beszélgetésünk során fia.

Ami pedig a remegést illeti – ha kimozdult, azaz kimozdítottuk megszokott környezetéből, látszódott végtagjain a remegés. Meg az is, hogy izgatott lett. Kórházba csak a tüdőgyulladások miatt vittük, és csak annyi ideig hagytuk ott, ameddig a kezelés tartott, levitték lázát, ami nekünk otthon nem sikerült. Nem értettük, mitől lesz lázas. Nem feküdt egész nap, nem volt huzatban, beteg közelében. Az orvos magyarázatát úgy értettem, a belső szerveire is ráment a remegés. Mintha belül is remegne minden, nem képes ura lenni az izmainak, így könnyen megtörténik, hogy félrenyel. Ezért evett olyan lassan. Mégis előfordult, hogy folyadékot, falatot tüdőzött le. Kétszer került emiatt kórházba. Az első alkalommal, a Balassából még lábon jött el, a Kútvölgyiből - fél évvel a halála előtt - tolószéken vitték haza. Az utolsó fél évben már nem készítettek róla fényképet. Türelem és sok idő kellett hozzá, de vallásos édesanyámnak mindkettőből volt bőven. Ő mindent úgy fogadott el, ahogyan jött, eleve elrendelésként. Ez így volt megírva, mondta.

Kezelni a sikert és a kudarcot

Apja mondásaként emlékszik rá, hogy mindig látta másokon, mennyivel nehezebb a sikert kezelni, mint a kudarcot. Apám viszont nagyszerűen kezelte a sikert. Közvetlen volt mindig. Ha látta, hogy valaki felismerte, de nem meri megszólítani, segített oldani a feszengést. Odabólintott, megkönnyítve a kapcsolatfelvételt. Magabiztosságát a hite is adta, amit otthonról, gyerekkorából hozott. Az 50-es években is járt templomba, a Villányi útra, vagy egy kis imaterembe a Bartók Béla úton. Állapotát nagy türelemmel viselte, akárcsak korábbi összes betegségét. 8-10 évvel a halála előtt lehetett, hogy egy szép napon, amikor autóvezetés közben valamit nem úgy csinált, mint korábban szokta, nem ott, nem úgy állt meg, fordult be, reagált a közúti táblákra, ő maga eldöntötte, ez jelzés lehet. Kiszállt a volán mögül, és attól a naptól kezdve nem vezetett. Holott 18 éves korától volt gyakorlata, és nagyon szerette a kocsikat. Első autóját, egy fekete Mercedes-t miniszter vetette le. Ezt követően Opellal járt, mindhármat egy bécsi márkakereskedő barátjától vette. Végül egy Zsiguli vezetőüléséből szállt ki.

Attól kezdve ifjabb Papp hozta-vitte apját, amíg úgy nem ítélték meg, itt az idő, hogy már ne jelenjen meg a nyilvánosság előtt. Azt akarta a család, hogy ne szánandó betegként, hanem különleges egyéniségként, világklasszis sportolóként maradjon meg a közönség tudatában, emlékezetében.

Megőrzött büszkeséggel élni együtt a kórral

Személyének felidézéséhez itt és most a Parkinson-kór ismertetése adta az apropót. Ifjabb Papp László sosem utasít el egyetlen alkalmat sem, amikor apjáról, apja betegségéről kell beszélnie. Nyilván úgy gondolja, családjuk esete azt is példázza, megőrzött büszkeséggel lehet együtt élni e kórral, illetve, családként, a kór áldozatául esett beteggel.

Tiszteletre méltó hozzáállás a nagy ember fia részéről. De nem állom meg, hogy beszélgető társaként, ne mondjam ki helyette, fiának másképpen is életben kellene tudni tartania apja kiemelkedő teljesítményének emlékét.

Mint hallom, immár két éve nem sikerül összehoznia egy Papp Laci emlékversenyt (miközben öt éven át sikerült ingyen megkapnia az Arénát).

A beszélgetés után különösen úgy érzem, nagyon jó volna – ha újabb generációk előtt – idézhetnénk föl, őrizhetnénk meg annak a sportolónak az emlékét, aki háromszoros olimpiai bajnok, profiként Európa-bajnok volt, s ezt a címet hatszor védte meg. Aki a legtöbb mérkőzését kiütéssel nyerte meg mind amatőr, mind profi öklözőként. Aki megalkuvást nem ismerő példás sportember, és kemény edző volt, ám emellett szerény, egyszerű, mindenkihez kedves és közvetlen ember. „A ringen kívül igazi úriember”, mondták róla. Akit 1991-ben, 65-ik születésnapja alkalmából a WBC egy világbajnoki övvel lepett meg, ezzel is elismerve tehetségét. Akit 2001-ben, 75-ik születésnapján beválasztottak a Boksz Hírességei közé is.

Méltatói szerint a 20. századi Magyarország nemzeti kincse, példakép. Fantasztikus sportteljesítménye mellett mindenkivel közvetlen maradt, nem szállt fejébe a dicsőség. Amikor mérkőzéseiről mesélt, élményszámba ment, olvasni róla a lexikonban, ahol azt is megemlítik, idősebb korában megtámadta a Parkinson-kór, ám amikor arról faggatták, hogy milyen az egészségi állapota, azt válaszolta: Kitűnő! És amikor azt kérdezték, megy-e még a balos, csak annyit mondott: Mint a huzat. Hosszú, súlyos betegség után, 78 évesen távozott.

Témánk szempontjából még annyit kell megjegyeznünk: a Parkinsonnal hosszan együtt lehet élni. A család felelőssége is, hogy ezt az életszakaszt milyen tartalommal sikerül megtölteni.

(WEBBeteg - Fazekas Erzsébet)