A kutatás egy jó értelemben vett játék - Interjú Dr. Gyires Klárával

Kiemelkedő színvonalú munkája elismeréseként Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült a debreceni származású Dr. Gyires Klára, az MTA doktora, a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Kar Farmakológiai és Farmakoterápiás Intézetének egyetemi tanára. Az egyetemen heten kaptak állami kitüntetést augusztus 20-a alkalmából.

A beszélgetésünk elején bekopogott a kollégája, hogy gratuláljon. Jó érzés töltötte el. Hogyan fogadta a díjat?

Nagy örömmel. Számomra meglepetés volt, nem számítottam rá.

Ön szerint az oktatói vagy inkább a kutatói tevékenységét díjazták?

Mindig hangsúlyozom: az egyetemi lét feltételezi az oktatói és kutatói tevékenység egységét, úgymond kéz a kézben járnak. Az egyetemi polgár fogalma magába foglalja az oktatás-kutatás iránti elhivatottságot. Természetesen van, ahol valamelyik hangsúlyosabb szerepet kap. Én soha nem választottam külön, mindkettő sokat adott.

Debreceni születésű. Hogyan került Budapestre?

Édesapám a debreceni egyetemen volt matematikus professzor, az első világháború után jöttek Zágrábból Magyarországra, Debrecenben ismerkedett meg édesanyámmal. A cívisvárosban születtem, 1970-ben végeztem a Debreceni Orvostudományi Egyetemen summa cum laude minősítéssel.

Végzés után neurológusnak készültem, a debreceni Ideggyógyászati Klinikán már meg volt az állásom. Az élet azonban úgy hozta, hogy férjhez mentem, elkerültem Budapestre, és a Budapesti Orvostudományi Gyógyszertani Intézetében (ma: Farmakológiai és Farmakoterápiás Intézet) kaptam állást. Knoll József professzor vezetésével egy pezsgő szellemi élet fogadott, nagyon sok fiatal dolgozott itt. Sokáig bennem volt az igény vagy nosztalgia, hogy gyakorló orvosként is kipróbáljam magam, de a kutatói pályán újabb és újabb izgalmas kérdéssel, feladattal szembesültem, és munkám során kiváló kutatókkal, kollégákkal dolgozhattam. Így maradtam.

1970-óta dolgozik az egyetemen...

A mi generációnk hűséges típus.

Mi vonzotta, hogy itt maradt, hogy a farmakológia a szakterülete több mint negyven éve?

Elsőként említeném az intézet szellemiségét, a kutatói közösséget, a kiváló kollégákat, tanítványokat, akik ma már munkatársak, ők nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy 1970 óta ebben az intézetben vagyok.

Amennyiben az oktatást nézzük, a farmakológia megadja azt, hogy állandóan követni kell az orvostudomány fejlődését. Ez elsősorban a gyógyszerek hatásmechanizmusára vonatkozik, de ha például hallgatóimnak a szívelégtelenség vagy depresszió gyógyszeres kezeléséről beszélek, akkor természetes, hogy ezen betegségek klinikumának legújabb vonatkozásaival is tisztában kell lenni. És ez, a folyamatos készenlét az, ami állandóan szinten tartja az ember a tudását.

A kutatás pedig egy jó értelemben vett játék, igaz, komoly játék. Ha egy ajtót kinyitunk, ott van mögötte számos, még kinyitandó ajtó. És ott van a késztetés, a kíváncsiság annak megismerésére, mi van az újabb ajtók mögött. Minden új eredmény újabb és újabb kérdést vet fel. S mi sem természetesebb, mint az, hogy választ kapjunk a kérdésekre, igazoljuk (vagy elvessük) a hipotézist. Állandó visszatérő kérdés, hogy az alapkutatás eredményei mennyire tehetőek át a gyakorlatba, és hogy a kísérletekben igazolt hatások érvényesek-e emberen.

Gyakorló orvos kollégák nem egy alkalommal megfogalmazzák, hogy mennyivel könnyebb nekünk kutató orvosoknak, mert nem kell ügyelnünk, és nem kell a napi betegellátás nehézségeivel szembesülnünk. Ez valóban így van, de a munkaidő leteltével nincs vége a napnak, az embert tovább foglalkoztatja az éppen aktuális kutatási probléma. Nem is beszélve arról, hogy szinte minden este, a családi eseményeket követően leülök a számítógép elé és dolgozom. Ez egy életforma.

A gyógyszerkutatásban óriási fejlődésnek lehetünk tanúi, kis túlzással naponta kerülnek piacra új készítmények...

Amikor dolgozni kezdtem, intézetünk többek közt a Chinoin Gyógyszergyárral volt igen szoros kapcsolatban, napi párbeszéd volt a kémikusokkal. Amikor szintetizáltak egy vegyületet, mi megvizsgáltuk a hatását különböző kísérletes modelleken, elemeztük hatásmechanizmus szempontjából, és a hatás-szerkezet összefüggések alapján a kémikus újabb molekulát szintetizált. Ez volt a klasszikus gyógyszerfejlesztés. A nyolcvanas évek elején jött egy forradalmi változás. A HTS rendszerek segítségével bizonyos molekula-könyvtárakat vizsgáltak egy adott enzimre, vagy egyéb feltételezett gyógyszer célpontra gyakorolt hatás szempontjából. Ez igen nagy számú vegyület vizsgálatát tette lehetővé, és mindenki azt várta, hogy jelentősen megnő az új originális molekulák száma. Ellentmondás, hogy óriási számú molekulákat tesztelnek a világban kiváló technikákkal, azonban az újonnan kifejlesztett originális molekulák száma csak igen kis mértékben nő, inkább stagnál.

Az immunológia hátterű betegségek kezelése terén forradalmi változások történtek az elmúlt tíz évben a biológiai terápia bevezetésével. Hasonló fejlődés figyelhető meg a daganatos megbetegedések terápiájában is. Itt a jelátviteli utak gátlása - melyek szerepet játszanak a tumorsejtek növekedésében, túlélésében - jelent új, hatékony fegyvert a daganatos betegségek kezelésében. Például a rosszindulatú folyamatban meghatározó szerepet játszó molekulákkal szemben kifejlesztett ellenanyagok célzott terápiát jelentenek. A korábban kifejlesztett molekulák a gyorsan osztódó, daganatos sejtekre hatnak elsősorban, de ezzel együtt károsítják az egyéb gyorsan osztódó sejteket is (pl. a csontvelő vagy a hajhagyma sejtjeit).

A gyomorvédelem centrális szabályozása az egyik fő kutatási területe. Milyen eredményekről tud beszámolni?

Ez a téma egy hosszabb kutatási folyamat utolsó állomása. A gyomorfekély kezelése vagy a gyomornyálkahártyát károsító gyomor savelválasztását gátló, vagy a gyomornyálkahártya védelmi mechanizmusát fokozó vegyületekkel lehetséges. Míg az savelválasztás gátlásra kiváló gyógyszereink vannak, addig alig van gyógyszeres lehetőség a gyomornyálkahártya védelmi mechanizmusának fokozására. Kezdetben a nyálkahártya-védelem perifériás, azaz a gyomornyálkahártyán ható vegyületek mechanizmusával foglalkoztam, majd érdeklődésem a központi idegrendszer felé fordult, azaz, hogy hogyan lehet befolyásolni a gyomor nyálkahártyának az épségét az agyból kiinduló mechanizmusokkal, a centrális receptorok aktiválásával. Sikerült számos endogén anyagról, illetve receptorról igazolni, hogy szerepet játszik a gyomor védelmi mechanizmusiban. Ezen folyamtok megismerése elősegítheti olyan kezelési stratégia kidolgozását, mely a nyálkahártya integritásának megtartását és a károsodás megelőzését eredményezheti. Ez különösen fontos lehet néhány betegcsoport, mint pl. az intenzív osztályon fekvő betegek, illetve a tartósan gyulladásgátlókkal kezeltek gyomorfekélyének megelőzésére.

A gyógyszerkutatás tekintetében abszolút optimista vagyok. Nagyon sok területen sikerült olyan készítményeket létrehozni, amelyek nem csak tüneti kezelésre alkalmasak, hanem meghosszabbítják az élettartamot. Továbbá a daganat terápiában elért sikeres fejlesztések eredményeként az USA-ban a daganatos megbetegedéseket ma már a krónikus betegségek kategóriájába sorolják.

Számos alkalommal járt külföldön – például az Egyesült Államokban, Indiában, Németországban, Ausztriában, Svájcban, – tanulmányutakon, intézetlátogatásokon. Olaszországban ötször is visszatért.

Olaszország egy csodálatos ország, szívesen térek vissza mindig. Több olasz munkacsoporttal is volt, és jelenleg is van munkakapcsolatunk. A Pármai Egyetem Humán Anatómiai Intézetével a kilencvenes években indult a közös munka, és a mai napig is vannak közös kutatási témák, intézetünk több munkatársa is visszatérő vendég az parmai intézetben. Emellett a Veronai Egyetem és a Padovai Egyetem gyógyszertani intézeteivel is kapcsolatban álltunk.

Nem marasztalták?

A 80-as években lehetőségem lett volna Bostonban, a Harvard Egyetemen ösztöndíjasként dolgozni, de két kis gyermek mellett úgy éreztem, nem tudok olyan intenzív kutatómunkát végezni, amit elvártak volna tőlem, még akkor sem, ha a férjem is ott lett volna. Továbbá a család is nagyon kötött, nehezen hagytam volna itt szüleimet 1-2 évre.

A gyerekei követték a pályán?

A lányunk bőrgyógyász lett, a fiunk pedig villamosmérnök, mindketten PhD fokozatot szereztek.

Szokásos záró kérdés a portré sorozatunkban: mi az, ami kikapcsolja?

Amennyiben hétvégén nem megyek ki a természetbe, nem sétálunk az erdőben, úgy érzem, valami veszteség ért. Amíg kisebbek voltak a gyerekek, síelni is jártunk, először Szlovákiába, majd Ausztriába és Olaszországba. Van a Balatonnál, az északi parton egy kalóz típusú fa vitorlásunk, alig várom, hogy nyár legyen és vízre lehessen tenni. Év közben pedig sokszor hallgatok komolyzenét, ez mindig megnyugtat, kikapcsol és örömöt okoz.

(WEBBeteg - Tóth András, újságíró)