Dr. Andrásofszky Barna: 90 évesen sem szeretek tétlenül ülni

Kimagasló szakmai munkája elismeréseként Magyar Érdemrend Középkeresztje polgári tagozat kitüntetésben részesült augusztus 20. alkalmából a kilencven éves Dr. Andrásofszky Barna nyugalmazott gyermektüdőgyógyász, a Magyar Egészségügyi Társaság alapítója és örökös elnöke, a Százak Tanácsának tagja.

Milyen érzésekkel vette át a kitüntetést?

Jól eső érzés, hogy értékelik az ember munkáját és még nem feledkeztek el rólam. Elsősorban a gyermektüdőgyógyászat volt a szakmám, néha még hozzám fordulnak tanácsért, de 1993 óta nem praktizálok. Ez nem azt jelenti, hogy nem követem a szakirodalmat vagy nem járok el konferenciákra. Novemberben lesz a Magyar Gyermekorvosok Társasága és a Magyar Tüdőgyógyász Társaság Gyermektüdőgyógyász Szekciójának 50. Tudományos Ülése, amelyre meghívtak.

És ott van a Magyar Egészségügyi Társaság, amelynek ön az alapítója. Milyen céllal hozták létre a társaságot?

1993-ban alakult meg a Magyar Egészségügyi Társaság, amely az első olyan társaság volt, amelynek a vezetőségében nem csak magyarországi, hanem határon túli kollégák is jelen voltak. Ennek a szervezését végeztem tíz évig. Két szempont volt az indulásánál: először is, hogy összefogja a nagyon sok külföldre, főleg nyugatra került, illetve a Kárpát-medencében praktizáló magyar orvoskollégákat. 1993 előtt is volt már három magyar orvos világtalálkozó, amelyre gyakorlatilag csak a nyugati orvosok jöttek el. Amikor megszerveztük a világtalálkozót, már több száz Kárpát-medencében élő orvos is eljött rá.
Fontosnak tartottuk, hogy szakmailag segítsük a határon túli orvosokat, továbbképzéseket szerveztünk Kolozsvártól Vajdahunyadig, Kassától Zentáig. Ma már egészen más a helyzet, szabadon utazhatnak, részt vehetnek a szakmai előadásokon, a világtalálkozókon.
A másik szempont, hogy megszólítsuk a magyar orvosokat, tudatosítsuk bennük, hogy ha Magyarországon szerezték meg a végzettségüket, akkor itthon praktizáljanak, itthon gyógyítsák a betegeket.

Ez most egy nagyon aktuális kérdés.

1951-ben kezdődött el az egészségügyi dolgozók leértékelődése, én akkor kezdtem el dolgozni Sárváron. A termelőszövetkezeti mozgalom elindulását követően óriási mértékben megnövekedett a betegforgalom, az orvosok és a szakdolgozók azonban nem kaptak több bért. A pénz mai is egyértelműen kevés. A külföldre vándorlás jellemző volt a korábbi századokban is, de akkor mindig visszatértek az orvosok és hasznosítani tudták a külföldön megszerzett tudást. Manapság azonban kevesen térnek vissza, és ez a probléma. Abban is szeretne segíteni a Magyar Egészségügyi Társaság, hogy minél többen visszatérjenek Magyarországra, és megtalálják a megfelelő lehetőséget.

Milyen segítségre gondol?

Elsősorban szakmai és erkölcsi támogatásra, pénzt sajnos mi nem tudunk nekik adni, de remélhetőleg a társadalom és a kormány belátja, hogy az egészségügyre több pénzt kell fordítani.

A Szilágyságból származik. Hogyan került Erdélyből Magyarországra?

Szilágynagyfaluban születtem. Kolozsváron kezdtem el az orvosi egyetemet 1943-ban, de egy évre rá behívtak katonának, a második világháborúban harcoltam. Szeptember elején a tordai harcokban megsebesültem, átlőtték a karomat, ezért a győri hadikórházba szállítottak. Felépülésem után Vas megyében teljesítettem katonai szolgálatot, a Rába-hidat őriztük 1945 áprilisáig. Sárvár mellett voltunk elszállásolva. Ősszel a Semmelweis Egyetemen folytattam tanulmányaimat. Később gyermekgyógyász, gyermektüdőgyógyász és felnőtt tüdőgyógyász szakorvosi végzettséget szereztem.
1950-ben visszamentem Sárvárra, mert annyira megszerettem a vasi embereket, a várost és a környező településeket. Akkoriban mindenkit honvédorvosnak vagy körorvosnak akartak küldeni, én körzeti orvos akartam lenni, de a bizottság, amelyik döntött az elhelyezésekről nem engedte ezt. Végül, miután vállaltam, hogy tüdőgyógyász leszek, sikerült elhelyezkednem a sárvári kórház belgyógyászatán. Két év után lehetett a megyében szabadon elhelyezkedni, így én Szombathelyre mentem a megyei kórház gyerekosztályára. Itt 1957-ig dolgoztam.

Ezután egy nagyon fontos állomás következett, Mosdós.

Előtte még két évig a Gyermek TBC Gyógyintézetben, Farkasgyepűn voltam adjunktus, majd 1959-től igazgató-főorvos lettem a mosdósi Tüdő- és Szívkórházban, amely akkor egy 100 ágyas intézmény volt, egy kastélyban működött. Később országos központtá váltunk a gyerek tüdőgyógyászat szempontjából, közben pedig a kórházfejlesztés miatt a kaposvári felnőtt tüdőosztályt kihelyezték Mosdósra, ahol történt egy szakmai profilbővülés, kialakítottunk egy kardiológiát és egy belgyógyászatot is. Az volt a szakmai elképzelésem, hogy a tüdőgyógyászat ne legyen önálló szakma, épüljön a belgyógyászatra, a gyerek tüdőgyógyászat pedig a gyerekgyógyászatra. A változással 1990-re több mint 400 ágyasra bővült az intézmény.

Mostanában mivel foglalatoskodik?

Minden hónapban van egy ülése a Százak Tanácsának. Augusztus közepén volt a magyar orvosok, gyógyszerészek és szakdolgozók VIII. világtalálkozója Pécsett, ennek a szervezésében is részt vettem.

Az az igazság, hogy nem tudok tétlenül ülni. Van egy szőlőskertünk Mosdóson, a Vigadó-hegyen, ahol főként chardonnay és Irsai Olivér fajtákat termesztek, ez utóbbit külön a feleségem kérésére. Sajnos az idei időjárás nem kedvezett a szőlőnknek, nem lesz olyan jó termésünk, mint tavaly, csodaszerekkel permeteztünk, de a saját a káromon tanulva rájöttem, hogy az ősapáink bordói lével és kénnel permetezték a szőlőt. Szerencsére maradt a tavalyi nedűből.

(WEBBeteg - Tóth András, újságíró)