Boldogkői Zsolt: Misszióm a modern biológiai ismeretek terjesztése

Hetedik éve vezeti a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar Orvosi Biológiai Intézetét, amely eddig minden évben elnyerte az év tanszéke díjat a két szegedi orvosi kar első évfolyamosainak szavazatai alapján. Mi a siker titka? Hogyan került a tiszafüredi srác Amerikába, majd Szegedre?

Tiszafüreden született, évek óta Szegeden dolgozik...

A Tiszával sokszor kapcsolatba kerültem, a Tisza és a hegyvidék között ingáztam. Tokajban voltam középiskolás, most lesz a 35 éves érettségi találkozónk. Az előző találkozón váltig állították a többiek, hogy én akkor az orvosira akartam menni. Nem tudom, hogyan kerültem biológus szakra.

Másodjára vettek fel a Kossuth Lajos Tudományegyetemre (ma Debreceni Egyetem), majd mint okleveles biológus az Óbuda MgTSz Kertészeti Főágazatához kerültem, ahol modern sejtgenetikai módszereket alkalmazva dísznövények nemesítésével foglalkoztam. Egy új fajta előállításához hozzávetőlegesen 30 év szükséges. Elgondolkodtam, hogy mi lesz, ha a végén kiderül, hogy nem kell a piacnak. Egy évre elküldtek Szegedre egy nemzetközi biológiai kurzusra, ahová a világ minden tájáról összegyűltek fiatal kutatók.

1990-ben egy szerencsés véletlennek köszönhetően Gödöllőre, a Biokémiai Intézet Molekuláris Virológiai Csoportjába kerültem, ahol herpesz vírusokkal foglalkoztam. Rájöttem arra, hogy ezt a vírust genetikai módosításokkal az agykutatásban is lehet használni. Felkerestem az ötletemmel dr. Palkovits Miklós agykutatót, a Semmelweis Egyetem Anatómiai Intézetének professzorát, aki két nappal a beszélgetés után felhívott, hogy felvett egy embert a projektre. Évekig dolgoztunk együtt, majd egy rövid időre engem is alkalmazott, így kerültem 1998-ban a Semmelweis Egyetemre. Innen az ő ajánlásával kerültem Bonnba, ahol több mint három évig foglalkoztam neurobiológiával.

Az Anatómiai Intézetben elkezdett kutatás Szegeden is folytatódott?

Találtam egy érdekes összefüggést a genetikai szabályozást illetően, ami nem csak erre a vírusra, hanem az egész élővilágra érvényes. Amikor leközöltem az elméletet, a cikk extrém magas internetes letöltést produkált, de idézni még nem sokan merték. Az ún. transzkripciós interferencia hálózatoknak nevezett rendszer működését próbáljuk most kísérletesen is igazolni.

Vannak reménységek? Ott bujkálnak az óráin a jövő kutatói?

Mi egy közepes intézet vagyunk. A nagyobb klinikáknak meg van az a lehetőségük, hogy külön kutatócsoportot tartsanak fent. Mi oktatunk is, ami nagyon sok adminisztrációval jár. Mindig vannak hallgatók, akiket érdekelnek a dolgok, de a többség arra koncentrál, hogy megfeleljen a vizsgákon. A minap hallgattam újra Szent-Györgyi Albert 1930-as beszédét, amelyben éppen erről az attitűdről szól. Akár ma is elmondhatta volna ezt a beszédet. Itt nem arra gondolok, hogy mindenkinek kutatónak kell lennie, hanem, hogy a munkájához szükséges alapok elsajátításához szükséges motivációt sokszor nem látom.

Az orvoslás egy rendkívül kreatív szakma, ami egyre inkább a tudományra épül. A mi tárgyunk – a sejt- és molekuláris biológia – úttörő szerepet játszik az orvostudomány jelen fejlődésében.

Az a várakozás, hogy a molekuláris biológia paradigmaváltást okoz a gyógyításban. Ehhez képest a Szegedi Orvoskaron nem tölti be ezt a funkciót, ha az óraszámokat és a tárgyért kapható kreditpontokat vesszük alapul. Sajnos a finanszírozási rendszer logikája szerint, miszerint ha növelnénk a tárgy óraszámát vagy másét csökkentenénk, akkor más intézetekből munkatársakat kellene elbocsátani.

A kérdésére válaszolva, igen, vannak reménységek. Külföldieket is oktatunk, ráadásul határon túli magyarokat is, érkeznek főként Szerbiából, de jönnek hallgatók például Amerikából, Angliából, Svédországból, Norvégiából, Spanyolországból, Izraelből és Nigériából. Érdekes összevetni a különböző kultúrából érkezett hallgatók aktivitását. Sajnos a magyarok eléggé passzívak, mintha szégyen lenne válaszolni nyilvánosan egy feltett kérdésre. Ez nem valami genetikai dolog, hiszen a vajdasági magyarok rendszerint nagyon aktívak.

Nem véletlenül választották a hallgatók immár ötödik alkalommal az év tanszékének az intézetüket. Mi a siker titka?

Az intézetünk egy interaktív intézmény, több csatornán keresztül lehet hozzánk jönni. Átalakítottuk az oktatási rendszert, amely elsősorban a motivációra alapul, megváltozott a hallgatók és az oktatók viszonya. Ha valaki aktív, év közben is dolgozik, bónuszpontokat kap, ezeket pedig a vizsgán tudja hasznosítani. Sajnos az elmúlt évtől nem mi oktatjuk a fogász hallgatókat, ezért, mivel ők ránk már nem szavazhatnak, csoda lenne, ha az idén is nyernénk.

Misszióm a biológiai ismeretek terjesztése. A sejtbiológiát és molekuláris genetikát a főkurzusban oktatjuk, de van számos szabadon választható kurzusunk is: a molekuláris biológia határai, a molekuláris biológia alapjai, fejlődésgenetika, genetikai analízis, valamint orvosi molekuláris biológia és genomika. Ezek közül a molekuláris biológia határai óriási népszerűségnek örvend, idén eddig 366 hallgató jelentkeztek a kurzusra, ráadásul meghirdettük külsősöknek is, így a létszám még ennél is magasabb. Az idei évtől e tárgy előadásai médiaeseménnyé váltak, felveszi ezeket a szegedi Telin TV, s kikerül a YouTube-ra is.

Emellett gimnáziumokba járunk előadásokat tartani, olyan témákat választunk, ami kapcsolatban áll a mindennapi élettel. Legutóbb az alternatív orvoslás árnyoldalairól beszélgettünk a diákokkal.

Volt nagy vita?

Egyértelmű volt, hogy szülői mintákat hoznak a gyerekek, és nem maguk néznek utána a témának. Az emberi agy nem mindig látja tisztán a dolgokat, elfogult, aztán ezeket próbálja igazolni. Sok diák nekem támadt, aminek örültem, mert aktív résztvevők voltak.

A magyar oktatási rendszer legfontosabb hibája, hogy nem az alapvető késztetésre épül, hanem adatokkal tömik a diákokat. Vannak iskolatípusok, ahol közösségben oldanak meg érdekes és fontos problémákat, majd megbeszélik azokat. A nagyobbik fiam Németországban kezdte az iskolát, ahol projekteken dolgoztak, hatékonyan kihasználták a gyermeki érdeklődést. Nem azt mondom, hogy ez az ideális rendszer, de a hazai szisztémától jobbnak tartom. Például a biológiában több olyan terület van, ami elavult, a legmodernebb, a legújabb ismereteket kellene oktatni probléma-centrikus módon.

Németországban több mint három évig dolgozott, az Amerikai Egyesült Államokban is eltöltött néhány hónapot. Mit adott önnek Philadelphia?

Amerikába PhD hallgatóként kerültem. Olyan kevés volt az ösztöndíjam, hogy alig tudtam kijönni belőle, éjszakánként eljártam dolgozni, hogy ajándékot tudjak hozni a gyermekemnek. Óriási tapasztalás volt, hogy mit jelent egy másfajta világban élni, ahol teljesen más a kommunikáció. Ha két ember beszélget, hosszú ideig a másik szemébe néznek, ami egy magyar számára kellemetlen, mi gyakran oldalra tekintünk, nehogy egyéb szándékot tulajdonítsanak a nézésünknek. Más helyzetben azonban negligálnak, azaz ha például bejön valaki az irodába vagy a laborba, és nem akarja az időt beszélgetésre szánni, mert látja a kollégáján, hogy elfoglalt, csendben leül és nem szól hozzá. Aztán később találkoznak a folyosón és egy jót beszélgetnek. Ezen a helyzeten nem szabad megsértődni, más a kommunikációs rendszerük.

Azt is megtapasztaltam, hogy nagyon specializálódott a kutatás. A sikeres kutatók ráállnak egy adott témára, kibogozzák annak minden részletét, ez ebből a szempontból jó, de valahogy mintha elveszett volna a rácsodálkozás képessége a tudományból. Vannak kivételek, de ez a kevesebb.

(WEBBeteg - Tóth András, újságíró)