Az embert is látni kell a betegben! Interjú a rubindiplomás dr. Dankó Jánossal

70 éve, 1944. szeptember 26-án avatták orvossá dr. Dankó Jánost a Gróf Tisza István Tudományegyetemen. A diplomaszerzés után pár nappal be kellett vonulnia a helyőrségi kórházba, ahonnan Komáromba került. Évekig hadifogságban élt hivatásának, hazatérve először Székelyen volt magánorvos, majd Kótaj és Buj körorvosa lett. Idén júniusban ünnepelte 95. születésnapját.

70 éve diplomázott. Meghatározó állomása volt az életének a második világháború, illetve az azt követő fogság.

1944. szeptember 26-án volt az avatásunk, másnap az orvosi kamaránál voltunk, hogy megkapjuk a tagságot, mert enélkül nem lehetett receptet írni. A diplomaosztót követő napokban minden egyetemi férfi társam bevonult, plakátokon hirdették ki a behívókat, nem volt idő mindenkinek kipostázni. 72 órán belül be kellett vonulni a hadkiegészítő parancsokságra, mert aki ellenállt, hadbíróság elé került, mint katonaszökevény. Én a 6. számú helyőrséghez kerültem, a mai debreceni Kenézy kórház helyén volt a helyőrségi kórház. Innen 1944 októberében menekítették ki az orvosokat és az ápolókat, gyalog és szekereken mentünk egészen Komáromig. Egy majdnem hat hónapos újonckiképzés következett, majd kineveztek a helyi utász zászlóaljhoz katonaorvosnak, több mint 1000 katona tartozott hozzám. Ugyanolyan jogom volt, mint a zászlóalj parancsnoknak. Minden reggel 6 órától rendelni kellett, mert aki betegnek érezte magát, annak jelentkeznie kellett, majd felvezették hozzám. Egyszer az egyik századtól vagy húszan jöttek, hogy fáj a foguk. Mindegyiknek gyönyörű fogsora volt. Amikor a tízedik ugyanazzal az ürüggyel jelentkezett, kitört a nevetés. Mondtam nekik, hogy ha máskor jönnek, kérdezzenek rá, milyen betegséget találjanak ki maguknak.

1945-ben fogságba kerültem, Németországba vittek minket. Embertelen körülmények voltak a fogolytáborban, hat napig nem kaptunk élelmet, majd azután is csak elvétve került paszuly a levesbe.

Milyen körülmények között tértek haza a fogságból?

1946-ban hoztak haza bennünket, minden fogolyszállítmánnyal egy orvosnak kellett utaznia. Bécsújhelynél 300 erdélyi földbirtokos családot csatoltak hozzánk. Egyik éjszaka odajött az egyik földbirtokos, hogy a várandós nevelőnőjük elesett és beütötte a hasát. Szóltam a mozdonyvezetőnek, hogy hozasson két vödör vizet a vagonba, hogy meg tudjuk fürdetni a csecsemőt a szülés után. Egy gyönyörű, négykilós fiú jött a világra. A katonák másnap reggel azon viccelődtek, hogy hogyan fogunk elszámolni a létszámmal, ugyanis eggyel többen lettünk.

Itthon amink volt, elcseréltük élelemre. A szép bordó birgerli csizmámért kaptam egy darab szalonnát és egy kis kenyeret, a hosszú gatyámért és az ingemért pedig pogácsát. Amire leadtam a ruháimat, jól laktam.

Néhány évig Székely községben voltam magánorvos, itt ismerkedtem meg a feleségemmel, ő volt az asszisztensem. Az én fizetésem 600, az övé 300 forint volt.

Pár éven keresztül, negyedévente be kellett mutatniuk az orvosoknak a diplomájukat, megnézték, hol és melyik rendszerben avattak, majd lepecsételték.

Mikor kerültek Kótajra?

1950-től körorvosként dolgoztam Kótajon és környékén, hozzám tartozott egyebek mellett Nyírszőlős, Sóstóhegy, Sóstófürdő és Bodóhegy, ehhez jöttek a tirpák tanyák. Összesen tízezer beteget láttam el. Volt olyan körorvos, akihez öt falu tartozott, kevesen voltunk, fogságba kerültek az orvosok.
Egy kis szobában laktunk a feleségemmel és a lányunkkal, aki 1952-ben született. Amikor megtudta a főorvos úr, hogy a második gyerekkel terhes a feleségem, áthelyezett bennünket Bujra, ahol nagyobb szolgálati házunk volt. A korábbi körzetekhez kaptam újakat (Paszab, Tiszabercel stb.), közel húszezer beteg tartozott hozzánk, ma ezt a hat körzetet tíz orvos viszi. Egy lemezvázas Csepel motorral jártam a faluk között, majd kiköptem a tüdőmet, annyira rázkódott.
Akkoriban a tanácselnöknek, a tsz-elnöknek és nekem volt csak telefonunk. Oda volt írva a telefon mellé, hogy Kótajon terhes nő, Nyírszőlősön lázas beteg, a kettő között pedig verekedés. Levezettem a szülést, majd átmentem a lázas beteghez, a verekedés várhatott addig, nem volt életveszély. Minden hétvégén verekedőket láttunk el, ezt megelégelve bementem a kapitányságra és szóltam, hogy szüntessék be a hétvégi mulatságokat.

Mintakörzet lett az önöké...

Akkoriban magas volt a csecsemőhalálozások száma, évente 100 csecsemőből 20 elhunyt, ez a szám a felére csökkent a praxisom alatt. Folyamatosan tartottam terhes és csecsemő tanácsadást.

Szülésznek készültem, a szigorlaton nagyon megkedveltem ezt a szakmát, de közbe szólt a háború. A tanáraim felkészítettek arra, hogy nem lesz steril környezet, jobb esetben csak lavór vagy fatál, de a petróleumlámpára mindig figyeljünk, nehogy sötétben kelljen levezetni a szülést. Amit én bevarrtam gátat, az megmaradt, nem repedt szét újra, annyi fájdalomcsillapítót adtam, amennyi az öltéshez kellett, helyi érzéstelenítőt alkalmaztam.

Ma elég nehéz elképzelni – amikor minden sarkon patika van –, hogyan szerezték be akkoriban a gyógyszereket. A szükséges gyógyszerek a körorvosnál voltak, tetanusz injekció, fájdalom- és lázcsillapító. Minden gyógyszert fel kellett írni, nem adtunk ki semmit sem recept nélkül.

A lányai követték a pályán?

A nagyobbik lányom professzor Debrecenben, a III. Belgyógyászati Klinikán, a másik fogszakorvos lett. Nem örültem, amikor kiderült, hogy ők is orvosnak mennek, úgy gondolom, nem nőnek való szakma.

1992-ben jöttem nyugdíjba, most Debrecenben élek, közel a nagyobbik lányomékhoz. Szeretek tévézni, ha tehetem, mindegyik Loki meccset megnézem, bár az idei szezonban nem születtek jó eredmények, hiányzik a játékosokból a lelkesedés. Én is fociztam fiatalkoromban.

Milyen érzésekkel vette át a rubindiplomáját?

10 lány és 70 fiú járt az évfolyamra, közülük ma már csak ketten élünk, mi ketten vehettük át a díszoklevelet. A másik évfolyamtársam Kanadában volt szemészorvos, ma már itthon él. A Debreceni Egyetem (korábban Gróf Tisza István Tudományegyetem) Alumni Központ szervezte a találkozókat, az ünnepségeket, ez nagyon sokat jelent a mai napig is.

(WEBBeteg - Tóth András, újságíró)